Mikolai Bertics Mihály honlapja

Bajczi Mihály

Bajczi

Bajczi Mihály

Önéletrajz helyett:

ZANZA

Felsőgallán, falusi iskolában,
Míg megtanultam a betű-vetést,
Sok körmöst kaptam. Suhogott a pálca,
Meghonoráltak minden csínytevést.

Esztergomban gépészetet tanultam.
Itt legyintett meg ’ötvenhat szele.
Technikus lettem, aztán bevonultam,
S ez lett életem hosszabbik fele.

 

Voltam: melós, rakodó, hordár, hadnagy.
Tanár, parancsnok… dolgoztam, ha hagytak.
Muzsikus, piktor, folytassam a sort?
Obsitos, tolmács… mit hoz még a sors!?

Ki vagyok én? – Majd eldönti a mustra!
Nem válthatunk jegyet a Parnasszusra.

 FOHÁSZ

Uram! Ha végső utamra vezetsz,
Kegyelmedbe ajánlom lelkemet.
Van foltja is. Nem tiszta, mint a hó,
Mert esendő nemcsak a test lehet.

Uram! Te formáltál meg, mint sarat.
Életre keltettél és utamat
Egyengetted. Tudom, ha elmegyek,
Utánam ismét csak a por marad.

Uram! Te adtál erőt és reményt.
Te adtál hitet, vágyat, szenvedélyt.
Örömöt is Tőled kaptam, kínt is.

Uram! Te adtál sanda kétkedést.
Te hagytál balgán tévelyegni, és
Te tanítottál meg újra bízni!

JÚDÁS HALÁLA

Júdás a sötét, szűk utakon haladt.
Átkozta a pénzt, már hite sem maradt.
Árnyékba lapult, mint aki lopni jár.
Krisztus, ha fogoly, érte csak ő hibás?

Templomba siet, menne a pap felé.
Mind itt az ezüst! Visszahoznám a pénzt!
Hozzád, mi közünk? Lásd a bajod magad!
Most már a tiéd. Bűneid ára az!

Szétszórja a pénzt, és menekülne már
Nagy vétke elől. Futna, de nincs hová!
Csillagtalan éj várja az árulót.
Hordozva a bűnt, érzi, hogy elbukott!

Krisztust követé, ám ha tehette csent!
S hogy többet akart, mindene elveszett.
Felsebzi a kő, tüske hasít belé…
Lassan kel a Hold. Oszlik a vak sötét.

Dús rét közepén végzete várja már:
Átkos fügefán száraz a gally, az ág.
Kéznél a kötél, már szorul is nyakán…
Távolban a fény jelzi Betániát.

FÉNY LEGYÉL!

amikor hűs alkony-órán
pókhálóként málló álmod foszlányai
kerge táncba forgolódva kápráztatják
múltba néző bús világod jelentelen
fakó árnyát, csukott szemmel újra látod
szövevényes tévedések buktatóin
felőrlődő ifjúságod

amikor tűnt régi képek
ó-aranyba hajló barna tónusai
közt sötétlő pikkelyes máz lepattogzó
szivárványos fém-ezüstje szürke porként
gyűlik össze dúlt álmaid törmelékén
sajgó lelked börtönében, úgy érzed, hogy
elkárhoztál mindörökre

ha az ártó rossz igéknek
elfelejtett sós-kesernyés tapló íze
szádat újra elborítja, amikor az
alkonyatból este lesz, mert csillagtalan
holló-színű éjed leplét sorsod átka
rád teríti, vétkeidet bánd meg végre!
Fény legyél az örök éjben!

A JÁTÉK ÍZE

Középkezdés. Állunk sípszóra várva.
Nyomaszt a múlt idő, s a messzeség.
Hűs szél szitálja vágyaink nyomára
Az ősz ezer neszét.

Cselezgetünk. A szó a labda, ível.
Hosszú a passz, közel a partvonal!
Kényszerpályán robogsz, a régi sínen,
Akár a gyorsvonat.

Ki lesre fut, előnyét veszni hagyva,
Könnyen alul marad. Hiába gyors!
Társasjáték a lét, s ezt elfogadva
Nem lep meg úgy a sors.

A győzelem mit ér, ha kín az ára?
Sikolt a síp. Lejárt a félidőd!
S a labda még egy csöppnyi pöccre várna
A gólvonal előtt.

A tét: esély. Loholsz, habár a gólok
Se hajtanak, s nem bánt a balsiker!
A szenvedély, a játék íze fontos!
Nem érdekes, ki nyer.

MEGÉRTÉS

Nesz volt csupán, halk, méla kopp.
Nem hallottam a zajtól.
Fejemben zúgó vér-fagott
Reccsentett furcsa jaj-szót
Az ezredvégi hangzavarban
egy perc síri csend lett.
Majd mennydörgés, zengő harang-
szó harsogott fülemben.
Éjfélre járt. Álom-madár
Reppent fel. Éji vándor.
Rég elkerül, rég messze jár.
Árnyék dőlt rám az ágról.
Bár vártam, most se kértem őt.
Nem hívtam. Jött magától.
Áldott szavából éltető
Fény folyt. Lemosta átkom.
Lassan fogyott el a remény.
Kétség a lét, a holnap.
S hogy kétkedő szívemhez ért
Hitté kövült a szózat.
Zúgó folyamból nem maradt
Búvó-pataknyi léha
Érzéki vágy. Földhöz ragadt
Lelkemre csend hullt, néma.
Elszállt a dac, békét mutat,
Nincs már harag se bennem.
Szentlélek és Krisztus-tudat
Templomja lett a testem.
Mert Ő az út, Ő ad reményt,
Értelemet életemnek.
És mindezért csak arra kért:
Engedjem, hogy vezessen!

A KÓRUS

Félkörben áll és táncba hív.
Szent kórus énekére
Dúlt sors-kerék lomhán taszít.
Nyűtt álmod el nem éred.
Ólom-nehéz, zsibbadt a láb?
Fáradt a test? Hiába!
Lelkedbe vésett ritmusán
Hajszol litániája.
Köszvény gyötörhet, kín a lét.
Rázd csak tovább a láncod!
Csontod törik? Botlasz, de élsz?
Nyöghetsz, de járd a táncot!
Zúgó folyamként hömpölyög,
Tombol vad áradása.
Lódulj! A kórus mennydörög,
Akár a Káin átka.

Jössz, vagy maradsz? Nem kérdez! Int!
Körtánca: mint az örvény!
Hol mélybe ránt, hol felrepít.
Vak végzet, ősi törvény.

Hány arctalan hőst kényszerít,
Űz hasztalan csatába?
Fegyverzörejt elnyomva hív,
S küld oktalan halálba!
Harsogva szólít: táncra fel!
Mákonyt vegyít a dalba.
Mázsás pörölyként döng, remeg,
Lüktetve zsong agyadba.
Még áll a bál! Játssz csak tovább!
Bár tested átszegezve.
Van még időd. Kínlódj, ne várj
Jobb sorsra, más szerepre!
Míg énekelnek csendesen
Táncol király, s a koldus.
Járd hát te is! Majd megpihensz,
Ha meghajolt a kórus.