Mikolai Bertics Mihály honlapja

Bereg Mária

Bereg Maria

Bereg Mária

Hajdúnánáson született. Az Alkotó Képzőművészek És Írók Országos Szövetségének tagja. Rendszeresen jelennek meg versei. Arról, hogy mit gondol, mit érez, beszéljenek a versei.

MENEKÜLNI A TŰZ ELŐL

Menekülni a tűz elől,
míg meg nem öl, míg meg nem öl,
míg fel nem perzseli testemet, lelkemet,
elfutni amíg lehet, amíg lehet.

Holnap talán már késő lesz,
most vigyázz józan értelem,
most fuss velem messzire, messzire,
mert ha bekerít a tűz, elégek,
elégek, ha a szemébe nézek.
Pillantására rőzsetüzek gyúlnak bennem,
izzítva testem, izzítva lelkem,
s régi megnyugvásom menten odavész,
ha arcomat simítja az áldott kéz.
Ha keze lágyan megsimogat,
elcsitul bennem a harag, s a dac,
ismét szépnek látom az életet,
ezért ha újra kér, én újra vétkezek,
újra és újra vétkezek,
míg szerelmében végleg el nem égek.

Debrecen, 1983.05.05.

FÉLEK

Félek, hogy önmagamat
szeretem tebenned is.
Nem a valódat, csak mit
akaratom rád vetít.

Félek; lelkednek mélyén
saját énem keresem.
Nárciszként pillantásom
tükörképemre vetem.

Félek elébed tenni
meztelenül szívemet,
dideregve annyiszor
álltam a téli szelet!

Félek, szemed tüzétől
gátakat romból a vágy,
bennem izzón sistereg,
de benned hideg a láng.

Félek, nem értenéd meg:
lovagi torna nekem,
bús, halálos küzdelem,
szép játék a szerelem.

Debrecen, 2002.07.23-31.

AKIT ÉN SZERETEK

Akit én szeretek,
akárki nem lehet,
csodálatomból ötvözök
számára ketrecet.

Akit én szeretek,
fényemmel éltetek,
kihűlt keblébe, mint magot,
lángcsírát ültetek.

Akit én szeretek,
égesse lelkemet,
szögezze égre, míg szeret,
szívével szívemet.

FEHÉR GALAMB

Holdsütötte éjszakákon,
mikor a csend harmatcseppként
meg-megcsillan minden ágon,
ott ül árván egymagában
felborzolja csapzott tollát,
és csak gubbaszt bánatában.

Szíve nyugodt, nem kalapál
kis testében csendben feszül,
mi fűtötte a tűz, a láng,
rég ellobbant, semmivé vált,
gombszemének csillogását
beborítja sötét homály.

Nem csábítja a telihold
szép folyékony ezüst fénye,
elmúlt, elszállt minden mi volt,
nem maradt más, csak a magány.
Lelkét hajtó kínzó vágya
nem röpíti magasba már.

Nem élteti édes álom
fogyó teste könnyű teher
szélben ringó fűzfaágon.
Társát várja egyre vissza
gyöngyként hulló sűrű könnyét
a szomjas föld búsan issza.

Ha jön a tél, s fehér ingét
ráteríti a didergő,
fösvény-szemmel a nyár kincsét
égővörös színben őrző
tájra, fehér testét a jég
vonja magához a ködből.

Debrecen, 2001.06.09.

ÉBREDŐ ANGYAL

A gépre hajtotta fáradt fejét,
megálltak ujjai a billentyűkön,
s egy percre lehunyta két szemét.
Óvatosan, nehogy megzavarjam,
lábujjhegyen mentem el mellette,
de jaj, egy apró nesz felébresztette!
S már felnyitotta tündéri kék szemét,
az álomfátyol mögül rám nézett,
s elakadt a szavam, oly szép volt,
az angyal, aki felém nevetett.

Debrecen, 1982.11.26.

NYÁRI ZÁPOR

Nyári zápor illata ébreszt,
a mélyen lélegző föld szaga,
apró vízcseppek kopogása,
az élet lüktető dallama.

Álom és ébrenlét határán
mint anyaölben ringatózom,
a hajnal meleg szürkesége
még nem vet ráncot takarómon.

Szívem nyugodt szinuszritmusa
andalító összhangba olvad
az esőcseppek dallamával,
s oly távol a reggel- a holnap-.

Nyári zápor illata ébreszt
s két forró kar lágy ölelése,
csókok zuhataga hull rám, s kél
az élet ritmikus zenéje.

Debrecen, 2002.09.20.

MÉGIS ÁLMODOK

A tél hideg kékjében
szemed zöldjét kerestem.
De jaj, nem leltem!

Éjek fehér csendjében
szavaidra éheztem.
De nem ehettem!

Szelek vad viharában
ölelésedre vágytam.
De nem találtam!

Láztól gyötört hajnalon
illatod nem ringatott.
Mégis álmodok!

Debrecen, 2002.03.11.