Mikolai Bertics Mihály honlapja

PhD. Dr. Dr. Csohány János

dr Csohány J

PhD. Dr. Dr. Csohány János

Professor Historicus Ecclesiae

– Életrajz helyett álljon itt az alábbi ismertető –
Egyháztörténeti tanulmánykötet Csohány professzor tiszteletére. – Sátoraljaújhely, Kazinczy Ferenc Társaság, 2009. 272 old.

Tartalmas, esztétikus és teológiai veretű tanulmánykötet jelent meg a közeli napokban Dr. Csohány János tiszteletére. A kötet tisztelgés a 75 éves Csohány professzor előtt, aki a következő mondatokkal foglalja össze a szaktudomány lényegét, vagyis a tanulmánykötet tömör tartalmát és jellegét: „Korunkban megnőtt az egyháztörténet iránti érdeklődés. Az egyháztörténészek elégíthetik ki avatottan azt. Az egyháztörténelem teológiai tudomány. Műveléséhez nem csupán teológiai ismeret kell, hanem a história és az egyház iránti elkötelezés is szükséges. Teológiát és így egyháztörténetet csupán az egyházon belül lehet művelni.”
A kötetet Kováts Dániel szerkesztette, Bojtor István és Kiss Endre József közreműködésével. A kitűnő munkáról szólva e sorok írója indíttatva érzi magát annak elmondására, hogy Bojtor István, Kováts Dániel, Hőgye István és barátai kezdeményezésére megalapított Kazinczy Ferenc Társaság kezdeti – legendás – időszakában a Hajdúságnak és Zemplénnek tudós, irodalmár és teológus tagjai fogtak össze, és most újra szemtanúi, átélői lehetünk annak, hogy az összefogás megismétlődött. Hiszen a Hajdúság kiváló fiát, Csohány professzort Észak-Magyarország elkötelezett szellemi emberei tanulmánykötettel köszöntötték, a címlapján pedig a Sárospatak és Debrecen városneveket lehet olvasni. A kötet megszületése bizonysága annak, hogy Csohány professzor munkássága érdemes és ihlető tevékenység. Éppen ezért hangsúlyoznunk kell, szólnunk kell az általa vezetett munkaközösségről, ami a kötet megszerkesztését és kiadását motiválta. Az egyik szerkesztő erről a következőket állapítja meg: „Az Egyháztörténeti Szekció felekezetre, világnézetre, nemre, korra tekintet nélkül gyűjtötte össze a hasonló érdeklődésűeket, és tette lehetővé a kutatásban egymásra utaltak találkozását, a szakmai tapasztalatcserét. Az egyháztörténeti tanszékek munkatársai, a világi historikusok, a lelkipásztor és a tanár, nyelvész, néprajzos, könyvtáros, levéltáros, külföldi szaktekintély és határon túli magyar, nyugdíjas és pályakezdő, intézmények és szervezetek képviselői, kutatók és laikus érdeklődők egyformán megfordulhattak itt, hogy felvillantsák az egyházi élet múltjának egy-egy szeletét, vagy pusztán tanuljanak belőle, vagy credit-pontokat szerezzenek.” Majd így folytatja a háttér feltárását: „A családok, gyülekezetek, egyházrészek története, az egyházi élet kiemelkedő hazai és nemzetközi személyiségeinek munkássága, egy fél évezred egyháztörténeti emlékeinek folyamatosan növekvő adattára rangos szakmai műhelyt teremtett. Mindez azonban nem működött volna jól, ha nem szervezi és irányítja a szekcióelnök.” (224. p.), aki nem más, mint Csohány János professzor.
A kötetben olvasható tanulmányok írói – helyesen – nem titkolják, hogy sok mindent nyertek Csohány professzortól és az általa vezetett munkacsoporttól. Volt, aki utat talált, volt, aki egész sor publikációs lehetőséget kapott. E sorok írója számon tartja, hogy a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójában kezdettől mindvégig munkálkodhatott, ez a munkakapcsolat megmaradt akkor is, amikor a Néprajzi Szekcióban feladatot vállalt majd az Irodalmi Szekciót meglapította és vezette. Hadd legyez ez a szerény könyvismertetés köszönete kifejezője mindazért a lehetőségért, amiben ott része lehetett.
A kötet megszerkesztésének rendje logikus és áttekinthető, nemzeti, teológiai és egyháztörténeti igényességgel a következő beosztást követi: Ajánlás (Fehér József) és Előszó (Tóth Albert) után először a Magyar múlt címmel összefoglalható tanulmányok olvashatók: Az Árpád-házi királyok és Sárospatak koráról (Hörcsik Richárd), a Rákóczi-szabadságharc eseményeiről (Ladányi Sándor, Martoni Molnár Sándor és Ágoston István György), Csokonai Vitéz Mihály abonyi kapcsolatairól (Varga Gábor), szó van még a fejezetben Kossuth koráról, a katolikus-protestáns unióról és a levente mozgalomról is. A Kálvinista világ címet adták a tanulmányok második tematikai egységének, ahol Sárospatak reformációja (Dienes Dénes), Protestánsok a Temesi Bánságban (Higyed István), Megtorló intézkedések az 50-es és 60-as években, Kivándorlás Amerikába (Benke György), Mórágy (Keresztes Hajnalka), Pitypalaty völgye reformátussága (Várady Zsolt), Hatalom és vezetés (Szabó Zoltán József) és Lengyel reformátusok (Kis Sándor) témájú dolgozatok találhatók.
Az Alkotó emberek című harmadik egységben olvashatunk a Bibliáról és Tóth Endréről (Pótor Imre), az egyház fogalmáról (Sándor Balázs), Makkai Lászlóról és Szabó Mihályról (Bojtor István), a Doktorok Kollégiuma negyedszázadáról (Kiss Endre József). A neves egyháztörténészről, Csohány professzorról személyes hangvételű írást olvashatunk Fábián Tibortól. A Utószót Kováts Dániel főszerkesztő készítette, ezt követik az idegen nyelvű összefoglalók.
A kötet közli Csohány János professzor életrajzi adatait, amiből kiemeljük, hogy Hajdúnánás indította útjára a gazdálkodó családban született történetírót, aki érettségi, teológiai és bölcsészeti tanulmányai után filozófiai és egyháztörténeti doktori fokozatok megszerzése mellett nagy elődök (Balogh Ferenc, Zoványi Jenő, Révész Imre, Tóth Endre, Makkai László) után professzorként tanított a Debreceni Református Teológiai Akadémián, majd a Debrecen Református Hittudományi Egyetemen 1971 és 1996 között. Előzőleg lelkészi szolgálatot végzett különböző gyülekezetekben, vezette a debreceni esperesi hivatalt, majd az Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltárat, professzori munkája mellett igazgatta a Kollégiumi Nagykönyvtárat. Hazai és külföldi tanulmányai befejezésétől folyamatosan folytatott tudományos történetírói és szakavatott újságírói, lapszerkesztői tevékenységet, aminek gyümölcseit önálló és szerkesztett mintegy félszáz kötet, több száz nagyobb tanulmány és különböző írások jelzik, mindezeknek válogatott bibliográfiáját – az ismertetett kötet – harminc lapon közli.
Mit mondhatunk ezek után? Azt, hogy Csohány János professzor munkásságával öregbítette szülőföldének, a Hajdúságnak és a Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek a hírnevét, és jelentősen gazdagította a hazai és egyetemes egyháztörténeti, valamint publicisztikai, zsurnalisztikai irodalmunkat. Kívánjuk, hogy Isten segítségével tovább gyarapodjon az eddigi gazdag életmű az elkövetkezendő időkben.

Ötvös László

* * *

Csohány János iskolái

– interjú –

Debrecenben a Református Egyház Esperesi Hivatalának előadótermében tartottunk Magyar Jövő délutánt. Ötvös László lelkész bibliakutató, költő, irodalomtörténész mutatott be akkor Csohány János professzor úrnak. Aztán eltelt egy kis idő és a Károli Református Egyetem folyosóján újra „összejöttünk”; Maczó Jánost régi jó barátként köszöntötte Csohány professzor, rám pedig úgy nézett, mintha akkor látott volna először. „Ki lehet ő?” – sugárzott tekintetéből, amikor rám pillantott. A kérdést megértettem. „Laczkó András vagyok.” – mondtam. S azután pár hónappal – Maczó János kérésére – kérdéssorozatot küldtem – iskoláira vonatkozóan – prof. Csohánynak. Válaszait a másodszor összeállított sor hozta meg.
– Szüleid fölkészítettek az iskolára? Milyen várakozásokkal lépted át a hajdúnánási elemi iskola kapuját?
– Attól függ, hogy mit értünk az első kérdésen. Mai fogalmaink szerint akkor készítenek fel egy gyereket az iskolára, ha előtte óvodába jár. Én 1934. június 25-én születtem Hajdúnánások, a Bocskai u. 55. számú házban, amit apai nagyapám építtetett. (Házunkat 1952 tavaszán „államosították”, azaz kártérítés nélkül elvették, bár csupán 4 szobás volt és 5 szoba felettiekre szólt az „államosítás”, azonban besorolták édesapámat a volt kizsákmányolók kategóriájába, akikre érvényes volt a házuk, lakásuk „államosítása”. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején sem kapta vissza ugyanezen indokkal. A ház ma is áll, szociális (vagy szükség) lakások céljára szolgál, 1990 után sem lehetett visszavásárolni.) Az utca nevezetessége, hogy a 36. számú házban lakott Hegedüs Lóránt későbbi református püspök szüleivel és testvérével, amíg le nem érettségizett.
Nem járattak óvodába szüleim. Az akkor ott nem volt általános. Édesapám járt óvodába és szeretett járni, édesanyám viszont nem és féltett kiadni a keze alól, ezért nem járatott, de ingergazdag környezetben nőttem, szellemileg felkészültem az iskolára, noha még csupán hat éves voltam 1940 szeptemberében, amikor iskolába adtak. Sokat foglalkoztak velem. Változatos volt a családi ház és a rokonság nyújtotta környezet. Ha kérdeztem, hogy ez mi és miért, akkor megmondták. Meséltek könyvből és fejből, népmeséket is. Hibátlanul ettem az evőeszközökkel. Illedelmesen viselkedtem felnőttek társaságában, mert többnyire azok között voltam, lévén elsőszülött. Ez sajnos megmaradt később is, mert édesanyám 1944 februárjában majdnem belehalt testvéremmel viselt méhen kívüli terhességébe. Utána sem lett testvérem.
Vártam az iskolát. Tudtam, hogy ott megtanítanak olvasni és akkor magam is tudom olvasni a mesekönyveket és Gracza Györgynek az 1848-49-es szabadságharcról írott ötkötetes könyvéből a képek aláírását. Tudtam, hogy Bán Árpád tanító bácsi, édesapám volt iskolatársa és barátja felesége, Mikó Irénke tanító néni fog tanítani és az milyen jó lesz. Hogy jól kell viselkedni és szót kell fogadni, az otthon is természetes volt, azt mondani sem kellett.
– Ki tanított meg írni–olvasni? Könnyen tanultál?
– Az első félévben Mikó Irénke néni, a második félévben Masits Mária tanító néni. Óvodába nem járván, számos gyermekbetegségen az iskolában kellett átesnem. Annyiszor voltam beteg az első félévben, hogy a másodikban otthon tanulhattam egy fiatal és nagyon szép, kitűnően tanító tanítónő segítségével. Játszva tanultam. Fonomimikai módszerrel tanították a betűket és a szótagok olvasása, értelmezése, majd a folyamatos olvasás könnyen ment. Az írással is csupán a külalak miatt volt baj, máskülönben gördültek értelmesen a betűk a tollam alól, és jól olvashatók is voltak, de nem elég szépek. A számolással sem volt semmi baj.
A hittant élveztem. Szüleim nem voltak templomba járók, én ott addig soha sem voltam. Keresztelni is otthon kereszteltek egy biedermeier asztal mellett, ami fiamnál ma is megvan. A hittan viszont szent kíváncsisággal töltött el és mágnesként vonzott.
– Jártál algimnáziumba és általános iskolába. Mi volt a különbség?
– Pontosítanom kell. A Hajdúnánási Református Gimnázium alsó tagozatába jártam, ahova 1944 szeptemberében írattak be az első osztályba és ahol meg is kezdtem a tanulást, de októberben jött a szovjet betörés. Édesapámat kb. egy héttel korábban hívták be tartalékos katonai szolgálatra. Egyenruha és felszerelés nem volt, csak tengtek-lengtek Debrecenben. Október 7-én két nap eltávozást kapott Debrecenből és otthon tanyánkon érte az ellenséges betörés híre. Somorjai László keresztapám, a Debreceni Ref. Kollégium Tanítóképző Liceumának testnevelő tanára érkezet meg Debrecenből és tudatta, hogy Debrecenből elmenekült a hatóság, a katonaság, édesapám ne menjen vissza, mert nem találja ott alakulatát, hanem menjünk el a front elől. Keresztapámék házát bombatalálat érte, ezért nánási tanyánkra (a Puszta határrész Kisrezes elnevezésű részén volt a hajdúdorogi határ mentén) költöztek, ahol nyaranta mi is laktunk. Elmentünk. Édesapám katonaszökevénynek minősült, ha csendőrök, tábori csendőrök elfogták volna egy igazoltatás során, kivégzés várt volna rá.
A Tiszán történt átkelés során elsodródtunk egymástól keresztapámékkal. 1945-ben tudtuk meg, hogy ők Budapestre mentek, ott vészelték át az ostromot. Mi Sajószentpéterre szekereztünk, ahol egy rokon Berencsy-lány Bolváry Tibor bányaigazgató felesége volt. Az ő segítségével került édesapám egy határvadász zászlóalj gazdasági hivatalát (GH) menekítő törzs állományába, ezzel megszűnt katonaszökevénynek lenni, erről a részről elmúlt az életveszély. Lett helyette a katonai státusával járó kockázat. Az sem volt életbiztosítás. Többször röpködtek a golyók körülte, egyszer mi is tűzharcba kerültünk. Megjártuk az amerikai hadifogolytábort és 1945. június 25-ére, születésnapomra érkeztünk haza. Két szekérrel mentünk el, vonat tetején, kézi poggyásszal értünk haza.
Az 1944/45-ös tanévem így elveszett, 1945 szeptemberében iratkoztam be nevezett gimnázium első osztályába, ez szerepel a gimnáziumi Tanulmányi Értesítőmben, az előző tanévnek abban nyoma sincs, arra csupán az elemi iskola negyedik osztályos értesítőmben lévő gimnáziumi felvételi bejegyzés utal. Az 1945/46-os tanévről gimnáziumi bizonyítványt kaptam, a második és harmadik osztályról általános iskolai hatodik és hetedik osztályos bizonyítványt. Ennek az volt az oka, hogy megszűnt a nyolcosztályos gimnázium, az alsó tagozat négy osztályából általános iskolai felső tagozat lett, a gimnázium a régi felső tagozat négy osztályából állt ezután. A tanítás azonban 1946 őszétől is még a gimnáziumban folyt ottani tanárokkal. Az 1948/49-es tanévre visszahelyeztek bennünket az általános iskolába (korábbi református általános iskolába), néhány tanár velünk jött, összecsaptak az addig is oda járt tanulókkal. Hogy mi volt a különbség a két iskola között, röviden ég és föld.
– A gimnázium alsó-, ill. az általános iskola felső tagozatában voltak-e kedvenc tantárgyaid és tanáraid?
– Voltak. A hittan, a történelem, a földrajz, a magyar irodalom (a Toldi megrészegített, önszorgalomból kívülről megtanultam). Tanáraink varázsa is segített a tárgyak megszerettetésében, de vittem is magammal mindezek szeretetét. Az otthoni és rokoni környezetben rengeteget hallottam történelemről, földrajzi felfedezésekről, sajátosságokról. A hittani élményeim az iskolához és a református templomban hallott evangélizációs prédikációkhoz kapcsolódtak. Ezen a téren új világ tárult fel előttem.
– Volt-e a tanórákon kívül szellemi és élettapasztalat-gyűjtési lehetőséged?
– Volt bőségesen. 1944 őszéig békés körülmények között éltünk, rengeteg fontos élmény, élettapasztalat származik abból az időből. Az 1944/45-ös visszavonulás, a hadifogolytábor, a gyötrelmes hazatérés, szüleim otthoni nehézségei rengeteg tapasztalattal jártak. Fokozatosan bekapcsolódtam a mezőgazdasági munkába. A cserkészet léleknevelő, hazafias és ügyességet fejlesztő gyakorlati foglalkozásai fontosak voltak. Édesapám Irén nevű nénjének férje, dr. Kovács László orvos volt, akiknél mindennapos látogató voltam, hiszen nem messze laktunk tőlük, ők a Bocskai u. 32. szám alatt. Laci bácsi, de felesége és László nevű, nálam 11 évvel idősebb fia sokat foglalkoztak velem. Az ifjú László rengeteget olvasott, így irányította olvasásomat. Szép könyvtáruk volt, ami rendelkezésemre állt. Megismerkedtem a Nagy Brehm-mel, ami a világ állatait mutatta be. A Magyar Földrajzi Társaság barna kötésű könyveit elolvastam, az azokban leírt utazásokon kívül még számos földrajzi felfedezésről és más útleírásról szóló könyvet forgattam élvezettel. Bejött a nagyvilág Hajdúnánásra, a Bocskai u. 55. számú házunkba. A Tolnai Világtörténelmét, a Nagy Háború köteteit szinte megtanultam. Nagy hasznát vettem a Nagy Háború köteteiből tanultaknak. Laci bácsi végig harcolta az első világháborút, aztán a második világháború magyarországi harcaiból is kivette részét, szívesen mesélt élményeiről, de orvosi praxisának érdekes eseteiről is. Kisebb koromban, de még 1945 után is önként mondták el idősebb emberek első világháborús emlékeiket. Meglepte őket, hogy dátumra tudom az első világháborús eseményeket. Ezt persze kellő szerénységgel adtam elő, nem véve el a mesélő kedvét. Otthon voltam az első és második világháborúnak környezetem emberei által megjárt harcterein, hadifogoly táborainak világában. A második világháborúról is olvastam Marshall amerikai tábornok könyvét. Jókai Mór 1926-os jubileumi kiadásának jelentős részét, számos Mikszáth regényt, Tolsztojtól a Háború és békét, Turgenyev vadásznaplóját, Fekete Istvántól a Koppányi aga testamentumát és a Csít és, persze May Károly, Cooper indián-regényei, Verne Gyula könyvei mellett számtalan filléres ponyvát, vadnyugati-, idegenlégiós- és detektív-regényt kerítettem sorra. Néhány éve mondta egy volt nánási osztálytársnőm, aki a nánási gimnáziumnak lett a tanára, hogy ő azért olvasta el a Háború és békét, mert tőlem hallotta az osztályban, hogy én azt olvastam.
– Nyilván külön indoka volt, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába kerültél?
– Igen, az osztályharc. 1949 nyarán nem vettek fel a Hajdúnánási Kőrösi Csoma Gimnáziumba, noha az általános iskola nyolcadik osztályát kitűnő osztályzattal végeztem. Édesapám földjének egy részét még 1945-ben kishaszonbérletbe adták, mivel ő nem volt Nánáson és a föld megműveléséről nem tudott gondoskodni. (Valójában azért, mert Hajdúnánáson kevés volt a kiosztható föld, az igénylő pedig sok.) 1945 nyarán négy hónapot töltött internáló táborban, de nem tudtak semmi olyat rábizonyítani, aminek az alapján földjét el lehetett volna kobozni. A 100 katasztrális holdat sem érte el, parasztbirtoknak minősült, ami a földreform rendelete alapján nem esett kiosztás alá. Ennek ellenére soha sem kapta vissza, holott hatósági végzés szerint vissza kellett volna kapnia. A meghagyott néhány holdján, majd édesanyám által örökölt földön gazdálkodott. 1948-49-ben már kuláknak nyilvánították. Ezért nem vettek fel a nánási gimnáziumba, noha kitűnő bizonyítványt vittem az általános iskolából.
A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába már csupán magántanulónak iratkozhattam be 1949 őszén, ebben sorstársam volt Kovách Attila nevű volt osztálytársam, akit ugyan felvettek a nánási gimnáziumba, de néhány hét múlva osztályidegen voltára hivatkozva kizárták. Együtt ettük a magántanulóság kenyerét. Ő vitt el a Hajdúnánási Református Egyházközségben 1949/50-ben tartott bibliaiskolára. Igen alapos képzést kaptunk heti három délután. Mindketten lelkészek lettünk, ő dunántúli püspökként tölti nyugdíjas éveit. Nekem csodálatos élményt jelentett az ismeretek mellett a bibliaiskola. Élményt adó, személyes hitre juttatott. Ez átsegített az élet megpróbáltatásain, amikből bőven kijutott családommal együtt nekem is. És még valamire rányitotta szememet, a színjátszás élményére.
Balla Árpád lelkipásztor szervezte és vezette a bibliaiskolát, de ő korábban gyakorló újságíró és szerkesztő volt, 1945-47 között református népfőiskolát szervezett és vezetett Hajdúnánáson, továbbá színdarabokat írt. Bibliai történeteket dolgozott fel és azokat mi adtuk elő, amikre egész gimnáziumi pályafutásom alatt Debrecenből is hazajártam, bár szüleim 1952 februárjában földjüket „önként” felajánlva Debrecenbe költöztek. Szüleim ott szabadultak meg az osztályharc okozta üldözésektől és én is ott éreztem magamat végre némileg szabadnak, noha másodrangú állampolgár voltomra 1990-ig emlékeznem kellett.
Nagyon jól esett, hogy a nánási református templomban a Kádár rendszer idején is többször prédikálhattam. 1996-ban a templom falán az 1848-49-es szabadságharc nánási résztvevőinek emléktábláját én leplezhettem le. 2006. július 3-án pedig a 350 éves jubileumát ünneplő hajdúnánási Kőrösi Csoma Gimnázium és Szakközépiskola főkapuja mellett elhelyezett két tábla, az iskola diákjai és tanárai, valamint hősi halottai tiszteletére emelt leleplezésére engem kért fel Debreczeni Imréné igazgató. Ismét régi iskolám öregdiákjának érezhetem magamat. Szülővárosomban a 90-es évek óta érzelmileg újra otthon vagyok, különösen amióta őseim földjének egy része kárpótlással tulajdonomba került. Most kettős identitással élek, egyaránt vagyok nánási és debreceni.
– A gimnáziumban voltak kedves tanáraid és tantárgyaid?
– De még mennyire. Móra Ferenci élmény volt, hogy ismét rendes tanulója lehetek egy gimnáziumnak, még hozzá az ősi Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának. Szívesen tanultam meg ezt az eleinte körmönfontnak érzett nevet. Hamarosan rájöttem, hogy a debreceni református gimnázium tanári kara és diáksága – mi tagadás – felette áll a nánásinak. Ez elégtételt adott. Jól ”kitoltak” velem, hogy nem vettek fel a nánási gimnáziumba, mert így egy annál jobba kerülhettem. Nyilas Misivel ellentétben én fanatikusan szerettem debreceni kollégiumi diák lenni. (Akkor még nem is sejtetem, hogy Isten ajándékaként életem legaktívabb évtizedeit ott fogom eltölteni.) Debrecen nekem egyébként is a felszabadulás helye volt. Édesanyám nagybátyjáéknál, Balogh Józseféknél laktam 1950 őszétől 1952 nyaráig a Wesselényi u. 13. számú két szobás komfortos házban, de az nekem palota volt. Ők pedig tüneményes emberek. Gyerekük nem volt, igyekeztem betölteni ezt a szerepet. Józsi bácsi bemutatta nekem Debrecent. Elvitt a Déri Múzeumba, az egyetemre, a klinikatelepre, megismertem a városi közlekedést, a kertségek egy részét.
A Csokonai Színházat kellő áhítattal gimnazista koromban fedeztem fel. Másodikos voltam, amikor Szigligeti Ede: Liliomfi című színművét láttam. Magával ragadott. Gyorsan elolvastam, aztán Shakespeare néhány darabját olvastam el és élmény volt számomra, hogy olvasás közben azokat színpadon láttam lelki szemeim előtt. A diákjegy akkor fillérekbe került, így a legtöbb darabot láttam. Ismertem a színésznőket, színészeket név szerint és boldog voltam, ha az utcán láttam őket.
Harmadikos-koromban testvér-iskolánkban, a Dóczy Leánygimnáziumban az egyik negyedik osztály Csiky Gergely: Proletárok (akkor Ingyenélők) című darabját adta elő. Nagy sikerem volt Mosolygó Menyhért zugügyvéd szerepében. A mi iskolánkban Mikszáth: Két választásában Liszi ügyvéd nyúlfarknyi szerepében arattam nyíltszíni tapsot. Negyedikesként a tablóra és a szalagavató bálunkra gyűjtve és magán a bálon Móricz Zsigmond: Rokonok című regényének színdarab változatát adtuk elő. Móricz Imre, az író unokája játszotta Kopjás városi főügyészt, nekem Kardics Soma, a nagytakarék igazgatójának szerepe jutott. A darabot Rácz András/Andor, a debreceni Csokonai Színház színművésze rendezte. Tóth-Máthé Miklós író-színművész, aki fiatalabb diáktársként látta a darabot, remekbe szabott Kardics bácsi alakításként emlegeti játékomat. Debrecenben és vidékén több helyen előadtuk a darabot nagy sikerrel. Mi tagadás, nekem tetszett ez a „vándorkomédiás” élet. A Cédulás ember című kétszereplős kabaré jelenetben a hivatalba bejutni akaró ügyfelet „játsztam”, míg egy kedves barátom és osztálytársam a belépő cédula kiállításához ragaszkodó portást. Ezt mindig a Rokonok előadása után következő bál egy szünetében adtuk elő. Nekem a jelenet végén el kellett ájulnom a színen. Színészmesterséget nem tanultam, nem tudtam, hogyan kell összeesni ezért egy széket készítettek a portásfülke-díszlet elé és arra ájultam rá. Ez mindig jól bejött. A különben is jól megírt jelenet előadásával nagy sikerünk volt. Saját osztályunk szalagavatóján aztán a kellékes elfelejtette a színpadra nekem berakni az „ájulós” széket. Amikor bementem a színpadra egy pillanatra végig szaladt hátamon a hideg, hogy most mi lesz. Rögtön eldöntöttem, hogy az előadás, az előadás, ájulás azért kell, ha már nincs szék, akkor a padlóra. Az adrenalin dolgozott, a rutin is segített és úgy összecsuklottam, mint a colostok.
Debreceni gimnazista éveim alatt első helyen mégsem a színjátszás, hanem az egyházi élet állt. Élénk hitélet folyt az ifjúsági gyülekezetben. Minden reggel áhítatot tartottunk, mi diákok. Ezt a lehetőséget én is megkaptam. A nánási bibliaiskola jó alapot adott ismeretek szempontjából és úgy is, hogy ott megtanultuk, hogyan kell felkészülni egy vasárnapi iskolai foglalkozásra, bibliaórára, áhítatra, prédikációra, beteg vigasztalására, stb. Áldott emlékű vallástanárunk, d. dr. Farkas Ignác és a fiatal dr. Varga Zsigmond klasszika-filológus és germanista lelkész-tanárunk minden segítséget megadott a keresztyén lelki fejlődéshez.
Második osztályos koromban, 1950 karácsonyán már legációba mehettem. Báránd volt első legációs helyem, ahol az ősi Kollégium ünnepköveteként prédikáltam háromszor és jól éreztem magam a gyülekezetben, s a vendéglátó Solymosy József lelkipásztor családjában. Ez után érettségiig minden karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor legációba mentem. Ilyenkor mi gimnazisták számunkra kiadott legátus prédikációkat tanultunk meg, azok futásnak nevezett felmondása után vehettünk részt a legációs helyek választásán, az election. Bepillantásom lett a különböző falvak gyülekezeti életébe, abba is, hogy mit jelent a Rákosi rendszer szorítása az egyháznak és a népnek. A kapott pénzbeli adomány, a legátum hozzájárult tanulási költségeimhez, hiszen szüleim már szegények voltak. Egészen más volt iskolánk légköre, tanári kara, református hitélete és a diákság magatartása, mint ahogyan azt Végh Antal: „Akkor májusban esett a hó” c. regényében volt iskolájáról leírta* .
1945-től felelevenítette a Debreceni Református Kollégium az ősi szupplikálási hagyományt, ami 1914-ben szűnt meg. A protestáns iskolák diákjainak volt ez gyakorlata, mely során adományt gyűjtöttek iskolájuk javára. Révész Imre püspök nem hiába volt egyháztörténész, pontosan ismerte ezt a hagyományt és a háború utáni infláció során elértéktelenedett alapítványok, az elvett kollégiumi földek, bérházak jövedelmének némi pótlására újra meghonosította a szupplikálást. 1951 őszével bezáróan minden ősszel kéthetes szupplikációra küldte ki tanárai vezetésével, a kollégiumi diákságot, a teológusokat, tanárképzősöket, ott lakó más egyetemi hallgatókat, a gimnazistákat és tanítóképzősöket. 10-16 fős gimnazistákból, vagy tanítóképzősökből álló csoportokhoz egy-két teológus, tanárképzős volt beosztva egy-egy tanár vezetésével, de volt teológus csoport is. 1950 és 1951 őszén Varga Zsigmond tanár úr vezetésével vettem részt ilyen kiszálláson a Szovjet határ közelében, Kispalád, Botpalád, Uszka, Magosliget, Tisztaberek stb. helységekben.
Minden faluban műsort adtunk a templomban, aztán végig kéregettük a portákat. Természetbeli adományokat is elfogadtunk, az még inkább akadt, mint pénz és nagyon fontos volt a kollégiumi tápintézet működtetéséhez. 1950-ben még a Kollégium Amerikából kapott nagy Ford teherautója járta végig a megadott falvakat és beszállította az általunk gyűjtött és a lelkipásztornál elhelyezett adományokat. 1951-ben már nem hozhattuk ki a természetben gyűjtött adományokat. Azokat kötelező volt a helybeli ÁFÉSZ-nek eladni, ami hatósági árat fizetett érte, de azért Debrecenben nem lehetett megvenni ezeket az árukat, mert nem utalták ki a Kollégiumnak olyan mennyiségben, lévén jegyrendszer. Helyenként a községi tanács, a párttitkár, esetleg az ÁVH kellemetlenkedett, nem akarták elfogadni Péter János püspök igazolását, és az Állami Egyházügyi Hivatal írásos engedélyét, mondván, hogy a község beadási kötelezettségének teljesítését veszélyezteti a klerikális gyűjtés (ez az iskolák államosítása után volt, amikor az országban csupán néhány iskola maradt meg a református egyházra 1948-ban rákényszerített állami egyezmény értelmében). A falvakban rendezett ünnepségen verset mondtam pl. Ady: Az Úr érkezését és egyszer prédikáltam. 1951-ben Méhteleken saját prédikációmat mondtam, Jánossy nagytiszteletű úr megdicsért.
Gimnazista korom nyarain dolgozta. Már nem saját földünkön, tedeji kis tanyánkon, az nem volt. 1951 nyarán Hortobágyon dolgoztam a Hortobágyi Vizi Építő Vállalatnál, ami csatornázta a pusztát, hogy öntözéses rizstermelésre alkalmassá váljék. A hortobágyi vasútállomás közelében Debrecenből utazva a vasúti pálya jobb oldalán volt egy hosszú szerelőtelep, ott kaptam munkát. Az első héten vagonból kirakodó brigádban cementet, deszkát, sódert raktunk ki. A másodikon vasbeton szerelőknél voltam, aztán az asztalosoknál összerakható munkás barakkokat készítettünk. Ezekben 16 fekvőhely volt. Ha elkészült egy szállítmányra való, akkor vagonokba raktuk és azt mondták, hogy Dunántúlra viszik. Nem érdeklődtünk az iránt, hogy valóban kiket fognak elszállásolni bennük.
1952 nyarán iskolánknak Téglás erdejében gyárat építő munkacsapatot kellett építőtáborba kiállítani. 90-en mentünk három hétre. Hajdúsámsonban volt az iskolában a szállásunk. Sámsontól a téglási erdőig kiástuk az országút jobb oldalán az iparvágány pályájának alapját, aztán az erdőben épületek alapjába hordtuk az anyagot. Ezt a gyártelepet nevezték el Hajdúsági Iparműveknek. Az építőtáborból Debrecenbe hazatérve a nyár hátralévő részét a Mezőgazdasági Technikum Tangazdaságában Debrecenben, a Böszörményi úton kőművesek mellett töltöttem. A munkára két okból volt szükség, egyik a pénzkeresés, második pedig a továbbtanulás megkönnyítése. Azt mondták, hogy felsőoktatási intézménybe könnyebben felveszik azokat, akik nyáron fizikai munkát végeznek. Az utóbbi nálam nem érvényesült. Mindegyik munka nehéz volt, de kibírtam, sőt jól éreztem magamat ezeken a nyarakon.
Negyedikes koromra a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára adtam be jelentkezésemet történelem szakra. Dr. Szepsy József történelem tanárom volt rám elhatározó hatással. Hozzá jártam történelem szakkörre. Kedves tanárom volt még Rábold Gábor magyar tanárom. Élvezetesen és színvonalasan adta elő a magyar irodalmat. Megtanította, hogy kell lejegyzetelni az előadást. Ennek egész életemben hasznát vettem. Ő tanított meg arra is, hogyan kell dolgozatot írni. Ha megadják a címet, akkor arról, de ha nekünk lehet választani, akkor először címet válaszunk és aztán írjuk meg a dolgozatot, véletlenül sem fordítva. A felelet szakszerű és tetszetős felépítésére is kioktatott. Ez azóta is használhatónak bizonyult előadásoknál is. Élményt jelentett negyedikben, hogy az oroszt dr. Gaál Istvánné vette át és honorálta azt az igyekezetemet, hogy előző nyáron megtanultam az oroszt és elégségesből jelesre javítottam. Hálás vagyok testnevelő tanárunknak, Barcsay Kálmán tanár úrnak, akit mi „Pimpili”-nek becéztünk.
Az érettségim jelesre sikerült, de továbbtanulási kérvényem a Megyei Tanács Oktatási Osztályán Kreisler elvtárs fiókjában rekedt, amint mondta azért, mert volt kizsákmányoló gyereke vagyok. Menjek fizikai munkát végezni és talán majd munkahelyemről hozott jó ajánlással a következő évben felvételire állhatok. 1953 nyarát írtuk. Nagy Imre július 4-én elmondta nevezetes kormányprogramját, amiben a diktatúra enyhülését ígérte, többek között eltörölte a kuláklistát, de Rákosi még abban a hónapban a fővárosi pártaktíva gyűlésén megkontrázta a kormányprogramot, ebben megmondta, hogy „a kulák kulák marad listával és lista nélkül is”. Neki lett igaza.
– 1953-tól – nehéz időszakban – kocsikísérő voltál. Ez a munka mire tanított meg?
– Kreisler elvtárs tanácsát megfogadtam, meg aztán meg is kellett élni, elmentem
újsághirdetés alapján a Kelet-magyarországi Üzemélelmezési Vállalathoz kocsikísérőnek. Irodáknak, üzemeknek főztünk és hordtuk ki az ebédet. Beszereztük és beszállítottuk a nyersanyagot. Rakodtam. Végig jártuk azokat a helyeket, ahová az ebédet hordtuk, Összeszedtük az üres edényt, bevittük a konyhára, aztán az étellel megtöltött edényeket kihordtuk. Télre sikerült átmennem egy másik konyhánkra, ahol óvodáknak és iskoláknak főztünk. Jobb volt a munkabeosztásom. A vállalat könyvtárának kezelését elvállaltam. Rendbetételével sok munkám volt. Ez persze szabadidőben történt. Könnyedén beilleszkedtem a munkahelyi közösségbe. Szerettem ott lenni és szerettek engem is. Továbbtanulási kérvényemet ezúttal a Színház és Filmművészeti Főiskolára adtam be prózai színész szakra. A vállalat támogatott. Gondoltam, hátha Isten oda szánt. Voltak, akik már korábban arra biztattak. H. T. barátommal, aki egy osztállyal járt lejjebb nálam és a Két választásban együtt játszottunk, gondosan gyakoroltunk délutánonként a gimnázium egyik tantermében a felvételire. Verset mondtunk. Elolvastuk Ascher Oszkár: A versmondás művészete című könyvét és igyekeztünk alkalmazni. Sztanyiszlavszkíj: A színész munkája című könyv szintén nagy hatással volt rám. Akkor a színjátszás pápája Sztanyiszlavszkíj volt hazánkban. Helyzetgyakorlatokat végeztünk. Úgy éreztük, hogy megy a dolog.
A Debreceni Sztanyiszlavszkíj Munkás Stúdió Obersovszky Gyula**  újságíró, színikritikus vezetésével amatőr színjátszókat képzett és előadásokat rendezett. Tagfelvételt hirdetett, amire jelentkeztem. A felvételi még csak megvolt rendben. De megkérdezték, hogy mi az apám? „Fogathajtó”, – mondtam. „És az előtt?” – hangzott a kérdés. – „Kuláknak mondták, de már leszokott róla.” – „Még jó, hogy ilyen őszinte volt az elvtárs.” Ebben maradtunk. Azt sem mondták, hogy majd értesítenek. Miért is tették volna? Ezúttal viszont megérkezett a felvételi vizsgára szóló behívó a Színház és Filmművészeti Főiskoláról.
– Akkor végre sínre került az életed?
– Nem mondhatnám, mert a felvételi behívó engem már a debreceni Auguszta Tüdőszanatóriumban ért, ahol Mándi László tanár úr, osztályvezető főorvosom, azt mondta, hogy ad igazolást tüdőgyulladásról és kérjek halasztást a jövő évre. Először meg kell gyógyulnom, aztán ráérek színészetet tanulni. Ez eltartott 1956 nyár utoljáig, akkorra viszont megerősödött bennem az elhatározás, hogy Isten a lelkészi pályára szánt. Oda jelentkeztem és máig sem bántam meg, most meg már minek tenném. Ez lett karrierem csúcsa.
A szanatóriumban változatos és roppant tanulságos két évet töltöttem. A legkülönfélébb embereket ismertem meg. Könyvtáros voltam ott is és munkaterápiásként a Mándi tanár úr rendelőjében amolyan orvos-írnoki feladatot láttam el. Egy életre szóló szellemi muníciót gyűjtöttem.
– Mit adott neked 1956 (huszonkét éves voltál!) szép ősze?
– Azon a szép őszön én már 23. évemben jártam. A szanatóriumból „javult” állapotban elbocsátottak. (Na, gyógyultnak még nem nyilvánítottak, arra éveket kellett várnom.) Felvettek a Debreceni Református Teológiai Akadémiára. A Móra Ferenci érzést újra átéltem. Tanulhattam felsőfokú intézetben, ott, ahol helyemen éreztem magam. Kimondhatatlan boldogság töltött el. Belevetetem magam a tanulásba. Az, hogy három évvel idősebb voltam évfolyamtársaimnál, meg a kocsikísérői év, aztán a szanatóriumi két év gazdagon kamatozott.
Október 23-án dél tájra érkeztek az egyetemisták a Perényi utcába a pártház elé. Ez a Kollégium mellett van. Idős professzorunk a héber nyelvtant tanította, ami abból állt, hogy mondta és írta a táblára, mi pedig a füzetbe. Óra végén kinézett az ablakon és felsóhajtott: „Jaj, csak bajuk ne essen szegény gyerekeknek!” Mi megmosolyogtuk, mi bajuk eshetne, hiszen ők a rendszer által egyetemre felvett, megbízható káderek, akik csupán javítani akarnak valamit a rendszeren és Nagy Imrét a kormány élére. De azért többnyire lementünk a diákok közé. A Hittudományi Kartól 1949-ben elvették az egyetemen helyiségeit, vissza kellett költöznie a Kollégiumba és 1950-ben kizárták az egyetem kötelékéből, azért lettünk akadémiává. Mi keresni valónk lenne most egyszerre az egyetemisták között? Engem meg amúgy sem vettek fel oda, miért menjek közéjük, ez az ő dolguk, a kádereké. A pártház előtt hallottam a követeléseket. Azok már tetszettek, azokat sajátomnak éreztem. Azon kaptam magam, hogy én is együtt kiáltok velük. Délután az egyetem aulájában voltam a nagygyűlésen. Nem akartam hinni a fülemnek. Este-felé már ropogtak az ávósok fegyverei Debrecenben. Az első tüntetésre és az első sortűzre Debrecenben került sor a forradalom alatt.
Remények és kétségek napjai következtek. Édesapám mondta, hogy nem kifele, hanem befele tartanak az oroszok. Debrecenen szinte megállás nélkül vonultak át a gépesített alakulatok. Ezt én is láttam, de volt bennem valami remény, hogy Nagy Imre is kommunista, majd megegyeznek egymással. A semlegesség és a Varsói Szerződésből történt kilépésünk tetszett, na, akkor már nincs jogalapjuk a beavatkozásra. November 4-én a főposta, a városháza és a MÁV Igazgatóság (Tisza-palota) ágyúzására ébredtünk a Kollégiumban. A főposta légvonalban kb. 150 méterre volt. Lementünk az óvóhelyre. Aztán csend lett. Egy idő után felmentem és a Kollégium Nagytemplom felé néző első emeleti lépcsőházi ablakából kikukucskáltam. Egy tank a főposta irányába menő Múzeum utca torkolatában állt, bal lánctalpával neki ment és megdöntötte kissé a híres természeti ritkaságnak számító liciumbokor egyik tartó vasoszlopát. A mellette lévő nagy bérházból, az un. Püspöki Palotából egy sebesült asszonyt támogattak a Kollégium felé. Oda akartak jönni eredetileg is, ám a ruszki gyalogos meglátta a mozgást a Püspöki Palota lépcsőházában és odapörkölt az AK 47-ével (olyat akkor láttam először, azt sem tudtam hogy hívják, pedig érdekeltek a fegyverek).
Egy idő múlva megjelent édesapám és édesanyám. Értem jöttek Teleki u. 7. sz. alatti kis lakásukból elég messziről gyalog, a villamos persze nem közlekedett, aztán együtt haza mentünk. Egy ideig szünetelt a tanítás. Tőlünk három hallgató disszidált, akkor elmarasztalóan így hívta a rendszer az emigrálást. Nekem nem jutott eszembe sem az emigrálás. Magyarországi magyar református lelkipásztor akartam lenni, nemzetemnek, egyházamnak maradással tartoztam, meg szüleimnek is, akik haza vittek az ágyúzás után.
– A Debreceni Református Teológiai Akadémián voltak emlékezetes professzoraid? Tőlük mit tanultál?
– Csupa olyan volt. A rendszer legszélsőségesebb professzora, Békefi Benő nyíregyházi esperes lelkész lemondott az ifjúság követelésére a forradalom alatt és nem tért vissza. Bartha Tibor az előbbi társprofesszora hamarosan püspök lett, addig a forradalom után nem sokat találkozott velünk, alig tartott órát. Egy másik professzor a más egyházak megismertetését tanította és a mi egyházunknak a rendszerbe illeszkedését. A többi professzor magas szintű teológiai, filozófiai és egyéb kapcsolódó ismereteket tanított. Nekem mindegyik szaktárgy tetszett. Kitűnő tanuló voltam. Maximalista, aki rájött, hogyan kell jól tanulni a számára élvezetes tantárgyakat. Egyedül a zene tanulása okozott sok gyötrelmet. Egy idősebb barátom és szanatóriumi társam oktatta. Nekem viszont semmi tehetségem sem volt hozzá. Gyakoroltam, holott tudtam, hogy eredménytelen lesz. Meg aztán én nem kántornak mentem, hanem lelkésznek. Persze a lelkész is tudhat éneket vezetni, harmóniumon, sőt orgonán játszani, de ha képtelen rá. Az éneklés az még elment, a zenét pedig nagyon élveztem – ha más szolgáltatja. Premier-bérletem volt a színházban, az operákat szinte transzba esve hallgattam, de csupán hallgattam. Legkedvesebb tantárgyam az egyháztörténet volt. Tóth Endre (1899-1970) professzor szemináriumi könyvtárában tevékenykedtem négy éven át. Szívesen beszélgetett velem szinte úgy, mintha fia lettem volna. Tanított tudományos kutatásra, tanulmány, sőt egyházi újságírásra. Fiatal korában egyházi hetilapot szerkesztett. Számos kiváló szemináriumi dolgozatot, több pályamunkát írtam és tanulmányi eredményeim miatt sok jutalomban részesültem.
– Miért lettél kollégiumi szenior?
– Az előbb elmondottak miatt. Varga Zsigmond újszövetségi professzor volt az internátusunk igazgatója, mellé rendeltek ki segédlelkésznek ötödéves koromban a második félévben. Elődöm végzett hallgató volt, akire gyülekezetben lett szükség segédlelkészként, ezért a második félévben tanulmányaim befejezése előtt kaptam ezt a tisztséget. Megismerkedtem a hivatali ügykezelés elemeivel. Szerencsére a szemináriumi könyvtárban gépírás tankönyvből megtanultam vakon gépelni, egyúttal az alapvető iratformákat, az iktatást. A szeniori hivatal ügykezelését így játszva el tudtam látni. Nem okozott nehézséget a prédikálás és általában a nyilvános beszéd tartása sem. Prédikációimat megírtam, hogy stílusom csiszolódjék és a terjedelmi korlátokat se lépjem túl. Illetékes professzoromtól, Czeglédy Sándortól tanultam ezt, aki értékelte teljesítményemet és buzdított. A szeniori tevékenységem 1961. július 31-ig tartott, mert augusztus l-i hatállyal a Debrecen-Nagytemplomi-északi Egyházközség segédlelkészévé rendelt püspököm d. dr. Dezső László (1904-1983)teológiai magántanár, nyugállományú. alezredes, tábori esperes nagytemplomi lelkipásztor mellé. Benne szintén atyai principálisra találtam.
– A segédlelkészség és hivatalvezetés megtanított valamire?
– Mindenre, amit egy lelkipásztornak tudnia kell. Az esperesi hivatalban eltöltött három és fél év még többre is, hiszen az átlag lelkipásztornak nincs gyakorlata egy esperesi hivatal ügyei intézésében. Legtöbbet azonban Dezső Lászlótól tanultam. Kisujjában volt a hivatali ügykezelés. Lelkészi és angol-magyar gimnáziumi tanári oklevele mellett jogi alapvizsgája is volt. Teológiai doktorátusát Skóciában, Aberdeenben szerezte, a bölcsészetit itthon. Az akkor már megszüntetett tábori lelkészet történetének kutatója volt, annak történetéről könyve első kötete megjelent, a második kéziratban lapult. Nekem megmutatta. Bizalmas beszélgetésben megismertetett a református egyház belső helyzetével, az egyházi vezetők kvalitásával és ténykedésével. Megtanított, hogyan beszéljek a nyilvánosság, az egyházon belüli besúgók jelenlétében, ha túl akarom élni az előttem álló évtizedeket és el akarom érni a nyugdíjat. Oktatott arra, hogy írásművekben, előadásokban és prédikációkban jól fogalmazva, hogyan lehet az igazat elmondani, ha kell a sorok között. És sokszor kellett úgy. Megmutattam neki írásaimat, prédikációimat és felbecsülhetetlen segítséget kaptam tőle. Nem szégyen tanácsot kérni olyantól, aki jó tanácsot tud adni. Jogi gondolkodásra nevelt. Megtanított az iktatás különféle módjaira, a jegyzőkönyvvezetésre, levelek, beadványok, kérvények, jelentések, beszámolók, feljegyzések és más iratformák készítésére. Utána két debreceni egyházközségben voltam segéd-, ill. 1967-től beosztott lelkész, e kettő közé esett esperesi hivatalvezetői szolgálatom, de a Dezső Lászlótól tanultak mindenütt kisegítettek. Az esperesi hivatalban volt módom a korábbi iratok tanulmányozására. Így nem csupán történeti, hanem további hivatali ügyintézési ismeretekre is szert tettem. Láttam hogy mikor, mit, hogyan intéztek. Voltak jó ügykezelési fogások, azokat megtanultam, a Dezső Lászlóé azonban felülmúlhatatlannak bizonyult. 1987-ben Magyar református hivatali ügykezelés címen népszerűvé vált tan- és segédkönyvet adtam ki a mondottak alapján.
A segédlelkészség és a hivatali munka eddig elmondott része csupán eszköz volt az emberekkel való foglalkozás érdekében. A lelkészi munka az emberre irányul. Minden más ezt kell, hogy segítse. Felnőttekkel és gyerekekkel volt alkalmam foglalkozni, örömöm telt benne, ők is szívesen fogadták ténykedésemet. Az észrevételeket komolyan vettem és ha igazuk volt a kritikusoknak, akkor okultam belőlük. Nem szégyen a hallgatóktól, sőt a tanítványoktól sem tanulni, elvégre értük tevékenykedünk. Különös színfoltja volt életemnek az a négy tanév, amit a Római Katolikus Svetits Leánygimnáziumban református hittan tanításával töltöttem. Az oda járó református tanulókat oktattam.
– Harmincadik éved fölött mi vonzott a KLTE történelem szakára? Ott kitől tanultál sokat?
– 1964 nyarától fél állásban a Kollégiumi Nagykönyvtárban, majd ősztől a levéltárban dolgoztam. Módis László (1903-1972) ószövetségi professzorom, akkor már kollégiumi tudományos gyűjteményi igazgató és kollégiumi főigazgató vitt oda azzal a céllal, hogy előbb-utóbb teljes állású tudományos dolgozó legyek. Ehhez állami előírás volt a szakképesítés. A levéltárosi álláshoz az egyetemi történelem tanári oklevél annak számított. Volt levéltárszak is Budapesten, de egyszerűbb volt helyben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem szakot végezni. 1965-70 között egyéni levelezőként végeztem el a történelem szakot. Mindenből vizsgáztam, amiből a nappali hallgatók, de az óralátogatás alól felmentést élveztem. A gyakorlatokat természetesen teljesítenem kellett.
Élmény volt számomra, hogy Isten megadta a történelem tanári oklevél megszerzésének lehetőségét akkor, amikor már nem is vártam. Publikáló történészként és az egyházi sajtóban más műfajban is írogató emberként lettem egyetemista. Mérhetetlen sokat tanultam. Legtöbb oktatómra szívesen emlékezem. Első helyen azonban az akkor még ifjú Barta Jánosként ismert tanáromat említem, de Orosz István, Rácz István, Irinyi Károly előadásai is maradandó nyomokat hagytak bennem. Szakdolgozatomat Vázsonyi Vilmos (1868-1926) neves politikusról, a demokrata párt alapítójáról és haláláig vezetőjéről, volt miniszterről írtam Fehér András professzor úrnál, aki sokat segített munkámban. Veress József tanár úrtól négy éven át hallgattam filmesztétikai speciálkollégiumot. Visszaköszönt régi művészet utáni vágyam. Egy világ tárult fel előttem.
– Negyven évesen kerültél a Bécsi Egyetem Protestáns Teológiai Karára. Miért kaptad az ösztöndíjat és mivel gyarapodtál ott szellemiekben?
– 1974. szeptember 11-én érkeztem Bécsbe az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjával. Egyéves ösztöndíjamhoz a magyar államtól pontosan egy éves külföldi tartózkodásra kaptam engedélyt. Ez bele volt írva útlevelembe és az is, hogy egy határátlépésre szólt az osztrák vízumom. Itthon megsúgták, hogy haza ne jöjjek, mert nem biztos, hogy a magyar hatóság visszaenged Bécsbe, az osztrákoktól is új vízumot kell akkor kérnem. Feleségem és fiam maradt itthon garancia gyanánt, hogy haza jövök. E garancia nélkül is haza akartam jönni.
Kutatásra kaptam az ösztöndíjat. A Bach-korszak magyarországi protestáns egyházpolitikáját akartam kutatni. E témáról többen írtak, de mindenki hazai levéltári és más forrásokból dolgozott. Arra gondoltam, hogy megnézem a bécsi levéltári anyagot, maguk között hogyan vélekedtek a bécsi kormányférfiak a témáról, mi volt a rejtett szándékuk. Ez sikerült. A minisztertanács jegyzőkönyveit olvastam végig 1848-tól 1860 nyaráig. Aztán más kapcsolódó forrásokat is átnéztem. Telitalálat volt. Ahogy azok egymás közt beszéltek, azt a nyers és leplezetlen őszinteséget még talán elképzelni sem tudtuk. Kikutattam és itthon doktori disszertációt írtam belőle, ami megjelent ***. Csodálója lettem titokban I. Ferenc József császár (akkor még az volt) hivatalnoki buzgalmának és e téren megmutatkozott éles eszének. Okos ember volt. Végig ülte a több órás minisztertanácsi üléseket, amelyek a magyar protestánsokra kényszerítendő egyházalkotmány tervezetének tárgyalásával foglalkoztak, aztán elolvasta az arról készített jegyzőkönyvet és nem csupán láttamozta, hanem összefoglalta, hogy mire jutottak és mik a teendők. Mindezt saját kezűleg. Na, ehhez türelem, lankadatlan figyelem és ész kellett. És nem volt rosszindulatú irányunkban, tisztelte a korábbi törvényeket, Rákosi és Kádár egyházpolitikájához képest maga volt a megtestesült alkotmányos demokrata. Persze ezt a következtetést akkor nem lehetett levonni és leírni. 1977-ben doktoráltam a KLTE Bölcsészkarán Varga Zoltán nyugalmazott professzor úr témavezetésével. Megtanított a tudományos történetírásra, annak stílusára is. Életem végéig hálás vagyok neki.
Bécsben tanultam németül az egyetem tolmácsintézetében, előadási gyakorlatra jártam az egyetem Színháztudományi Karára. Ha már Budapesten nem sikerült, akkor legalább Bécsben, gondolhatná valaki, de tévedne. Nem színészetet tanultam, csupán azt, hogyan kell egy előadást megtartani. De ez nagyon hasznos volt.
Felsőőrben (Oberwart), abban a magyar nyelvű gyülekezetben a lelkipásztor az ausztriai reformátusok püspöke, Gyenge Imre volt. Ösztöndíjasként az ő joghatósága alá tartoztam, hozzá utalták Svájcból havonta ösztöndíjamat. Számos alkalommal lehettem vendége kedves családja körében és prédikálhattam Felsőőrben. Megtanított a rövid, 16 perces, modern, érdekes prédikálásra. Ő évente rendezett színi előadást. 1975 húsvétján A vén bakancsos és fia a huszár című népszínművet állította színpadra. Engem is bele tett az ünnepi előadásba, hadd törje a fejét a felsőőri közönség, hogy ki az az ismeretlen szereplő. Nem volt nagy szerepem. Még annyi szövegem sem volt, hogy „tálcán a fácán!” A népség, katonaság, urak és úrhölgyek, válogatott cigánylegények sorában jelentem meg. Lett is aztán találgatás a nézők padsoraiban láttamra, nem mintha csillagként tűntem volna fel a világot jelentő deszkákon, csupán nem tudtak azonosítani. Megfogalmazódott bennem a magamnak is alig bevallott, tudottan lehetetlen vágyam, hogy de jó lenne egyszer felsőőri lelkipásztor lenni. Ez persze amolyan éhes disznói álom volt. Hogy mit tanultam Ausztriában? Kimondhatatlanul sokat és sokfélét. Egy új ember jött haza, csak arra vigyáztam, hogy fel ne tűnjék.
– Levéltárosság és azután egyetemi oktatói munka. Mit tanultál e foglalkozásokból? S milyen alapelvek szerint dolgoztál?
1964-1971 között voltam levéltáros. 1970 elejéig napi 4 órában, aztán egyetemi történelem tanári diploma birtokában levéltári csoportvezetőként a levéltár élén. A levéltárosnak a levéltárat rendezetten, segédletek szerint kutatható állapotban kell tartania és a kutatóknak tájékoztatással szolgálnia. Elkészítettük a fondjegyzéket, amit második utódom közben beérkezett anyaggal kiegészítve átdolgozott és nyomtatásban megjelentette. Ezzel az ország bármely komoly kutatóhelyén lehet tudni, hogy mi van a mi levéltárunkban és a kutató úgy jöhet, hogy az az anyag, amire neki szüksége van, az megvan. Másfajta segédletet is készítettem. Eközben alaposan megismertem a levéltár anyagát és iratok tanulmányozása közben beleéli magát az ember, – ha van rá képessége – a különböző korok hétköznapjaiba. Ez óriási dolog. Számos publikációm született ezen a réven.
1971. március 15-én tanársegédi kinevezést kaptam a Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténeti és Egyházjogi Tanszékére Makkai László frissen kinevezett tanszékvezető professzor mellé. Áldott emlékű Tóth Endre professzorom az előző év novemberében, életének 71. évében elhunyt, az ő utóda lett Makkai László (1914-1989), egy világhírű történettudós, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa. A teológiai professzorságot előző munkahelye megtartása mellett vállalta el és kikötötte, hogy neki olyan tanársegéd kell, akinek történelem szakos tanári oklevele van, tehát nem csupán lelkészi oklevele és amellett tudja a történelmet. Ez lettem én. Bartha Tibor püspöktől megkérdezte Makkai László, hogy mit írt ez a Csohány János. A püspök tudott a Vázsonyi Vilmosról írt kitűnő szakdolgozatomról, amit doktori munkává továbbfejlesztésre javasoltak. Akkor jó, mondta Makkai.
A teológiai tanári kar március 15-én (nem volt állami ünnep) felsorakozott Makkai László tiszteletére. Sorban bemutatott bennünket a dékán. A sor végé álltam én és amikor elhangzott a nevem, Makkai László kedvesen rám nézett, elmosolyodott és azt mondta: „Vázsonyi!” – „Vázsonyi!” – feleltem. Ezzel már értettük egymást és ez így maradt élete végéig. Az egyik professzor megkérdezte tőlem később, hogy mit akartunk mi azzal a furcsa névvel. Makkai László tanítványává fogadott, nem csupán a történettudomány rejtelmeibe avatott be, hanem nekem szívesen beszélt a szocializmusnak nevezett diktatórikus államkapitalizmusról és arról, hogy úgy kell tennünk, mintha…, hogy dolgozhassunk a lehető legtárgyilagosabban, megírhassuk az igazat, amennyire lehet és túléljük. Bízott benne, hogy előbb-utóbb enyhül a diktatúra. Ezért fontosnak tartotta a nyugati tudományos kapcsolatokat, hogy mi tudjuk az ő eredményeiket és ők is a mieinket.
Egészen másként tanított az ember egyháztörténetet és egyházjogot, ha a levéltárból otthon volt a régi korokban. Otthonosan számolt be hallgatóinak életteli korokról. Tudta színesíteni, hogy ne unalmas adathalmaz legyen, hanem a mára és a jövőre kiható tanulságokkal szolgáló ismeret. Ezért nem csupán tudományos és ismeretterjesztő publikációkat közöltem, hanem egy idő után tankönyveket írtam, amik addig hiányoztak. Ezek megkönnyítették a hallgatók munkáját. Egyetemi hallgató koromból ismertem a követelményeket. Annál sokkal alacsonyabbra tettem a mércét, hogy bírják diákjaim, meg aztán ők nem történelem szakos hallgatók voltak, nekik a történelem csupán egy tantárgyuk volt. Megírtam és kiadtam A történeti kutatás és feldolgozás módszerét (Debrecen, 1995) és a már említett református hivatali ügykezelés tankönyvét, hogy ezek a hiányzó hasznos segédkönyvek is a kezükbe legyenek.
Tanulva tanít a felsőfokú oktató. 1981-ben teológiai doktori fokozatot szereztem**** . 1977-től docens, 1980-tól társprofesszor voltam és 1983-ban megörököltem Makkai László tanszékét, mert ő a vallástudományi tanszéket vette át ugyanott. 1990-től egyetemi rangot kapott akadémiánk és Debreceni Református Hittudományi Egyetem lett a neve, attól kezdve 1996. január 1-én történt nyugdíjazásomig tanszékvezető egyetemi tanár voltam. Közben 1977-1987 között az Egyházkerületi Nagykönyvtár felügyelő tanára, majd ügyvezető igazgatója, 1987-1991-ig igazgatója voltam másodállásban. 1996-ban a KLTÉ-n PhD fokozatot szereztem, 1998-ban pedig a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tettem meg ugyanezt, hogy ne legyen az sem alább való a másiknál. Ezek már nyugdíjas kori postgraduális képzés keretében történtek. Elvégre a jó pap is holtig tanul.
– Hatvan éven túl még mindig tanultál – újságírást. Miért?
– Miért ne? Lehetne válaszolni a kérdésre. 62 éves voltam, szellemi és testi erőim teljében. 1995 őszétől Miskolcon tanítottam egyháztörténetet és egyházjogot a Károlyi Gáspár Református Teológiai és Missziói Intézetben, ami 2003 nyaráig tartott. Úgy éreztem, hogy kevesebb elfoglaltságom lévén, mint az egyetemen volt, belefér az időmbe és erőmbe az újságírás megtanulása. Az 1995/96-os tanévben Nyíregyházán a Krúdy Gyula Újságíró (Akadémián) Iskolában rendszeres képzésben vettem részt és a Magyar Újságírók Közössége elnökének, Kósa Csabának az elnöklete alatt megtartott vizsgán kitűnő minősítéssel oklevelet szereztem. Viszonylag számos esetben írtam nem csupán tudományos folyóiratokban, hanem újságokban is, végre meg akartam tanulni az újságírást profi módon, hogy ne csupán tehetséges amatőrként nyúljak tollhoz, hanem ismerjem annak szakmai fortélyait is.
1997-1999 között a Hajdú-bihari Őszike c. havi lap rovatvezetője voltam. Akkor decemberben az megszűnt, 2000 februárjában főszerkesztőként indítottam a Hajdú-bihari Nyugdíjas Híradót. Ez ugyancsak havi lap volt, amit jó tollú amatőrök mellett írók, költők, grafikusok, kertészeti, mezőgazdasági és irodalomtörténeti, történeti szakemberekkel 2002 decemberéig szerkesztettem. 2003 és 2006 között a Debrecenben megjelenő Körkép c. pazar kiállítású színes képes, műnyomó papíron kiadott heti, a végén havi lap munkatársa lehettem. Már közben is írtam más lapoknak is, folyóiratokat is beleértve, ami azóta is tart. Debrecenben a Harang-Nyelv, Nagyváradon a Tőkés László püspök egyházkerületének Harangszó című hetilapjának vagyok a munkatársa. Régi és számomra örvendetes kapcsolat fűz a Magyar Jövő-höz is, hogy az ilyeneket, mint Egyháztörténeti Szemle, Sárospataki Füzetek, Collegium Doctorum, Theologiai Szemle, Református Egyház, vagy az országos egyházi hetilapot, a Reformátusok Lapjá-t, továbbá a Református Élet-et, Keskeny Út-at és más egyebeket ne említsek. Gyakran kérnek fel helyi rádióban közérdeklődésre számot tartó egyházi, történeti témákról folytatott beszélgetésekre. Az újságíró iskolában elektromos újságírást is tanultunk. Magam is gyakoroltam az interjú, a riport készítését, ami nagy segítség akkor is, ha én vagyok a mikrofon előtt az interjúalany. Tehát százszorosan megérte az újságíró iskola elvégzése. Az, hogy hatvan éven túl tanultam az újságírást, az nekem fel sem tűnt. Most 77 éves vagyok, hála legyen Istennek, magam sem hiszem el, csak az anyakönyvi kivonat tanúsítja. Az ilyen életkorú embereket én mindig olyan komoly, tekintélyes embereknek tartottam. Hihetetlen, hogy most én is olyan lennék. A környezetem talán udvarias, de úgy viselkedik irántam, mintha úgy lenne.
– A tanítás mellett az írás is fontos számodra. A könyvekkel, tanulmányokkal, cikkekkel is oktatni akartál?
– Igen. A szóban történő tanítás sem csupán katedráról történt. Hazai és külföldi konferenciákon vettem részt és tartottam előadást. A Magyarországi Református Egyház Doktorainak Kollégiuma tagjaként az Egyháztörténeti Szekciót alkalmilag 1989 előtt is vezettem időnként, ha Makkai László szekcióelnök, vagy Bucsay Mihály professzor nem ért rá. 1990-től választott elnökként 2009-ig tevékenykedtem ennek a tudományos testületnek az élén. Egyháztörténeti Szaktanfolyamokat is szerveztem a fiatal kollégák számára, de természetesen a rendes tagok is részt vehettek azokon is.
Szerkesztettem a Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének Tanulmányi Füzetei sorozatát 1983-1995 között, aztán a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójának a sorozatát Magyar Református Egyháztörténeti Dolgozatok címen mindaddig, amíg szekcióelnök voltam. Ebben 15 kiadvány látott nyomdafestéket.
Könyveimmel egyértelműen az oktatás az elsődleges célom. Azért írom jelen időben, mert nem tekintem befejezettnek e ténykedésemet. Volt már szó arról, hogy tankönyveket adtam ki meglehetősen nagy számban. Azokat a szakma nem tekinti igazi tudományos publikáló tevékenységnek, pedig az, ha jól végzi az ember, mert ott is a legfrissebb, bár már elfogadott eredményeket kell a hallgatók kezébe adni. Vannak ismeretterjesztő munkáim, amikkel ugyancsak tanítok. Szívesen gyűjtöm kötetbe folyóiratokban, újságokban megjelent tudományos és ismeretterjesztő írásaimat. A politikai állásfoglalás azokból sem hiányzik. Kötetbe gyűjtésre várnak publicisztikáim, vagyis azok az írásaim, amik kifejezetten politikai jellegűek. A többiekhez viszonyítva ezek kis százalékot tesznek ki, de határozottak. Műfajukat tekintve kevesebb a cikk, a többségük glossza, kroki.
– Milyennek látnád szívesen az új évezred iskoláját Debrecenben?
– Hazánkban egységes iskolarendszert szeretnék látni, nem csupán debrecenit. Legyen színvonalas és hazafias. Nyújtson világ színvonalon álló ismereteket, ugyanakkor legyen magyar. A humán, azon belül a történelmi és irodalmi ismeretek kapjanak tisztes teret. Ne azokon akarjanak takarékoskodni. A természettudományos ismeretek gyorsan változnak, amit azokból megtanítanak, részben vagy egészben hamar elavulnak. Történelmi és irodalmi múltunk változhatatlan, legfeljebb ismertségük, feldolgozottságuk és megítélésük változik. Legyen nemzeti és hazafias a szemléleti módjuk és akkor nemzetet nevel a népből. Hazafias, keresztyén alapon álló hagyományainkra támaszkodva neveljen. A multi-kultúrát dicsőítő utópisztikus izmusok megbuktak. A magyar adófizetők és egyházak pénzén legyen az oktatás hazafias és magyar.

* CSOHÁNY JÁNOS: Egy nem közölt recenzió 1979-ből. Végh Antal: „Akkor májusban esett a hó” Bp., 1979. In: Studia Nova. Új tanulmányok. A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos közleményei. (Felelős szerk.: Beke Albert. Szerk.: Szilágyi Ferenc és Beke Albert. 1995. II. évf. 3. sz. 339-344. p.) ; Ugyanaz. In: CSOHÁNY JÁNOS: Tanulmányok Debrecen és a reformátusság múltjáról. 2. kötet. Debrecen, 2005. (Magyar Református Egyháztörténeti Dolgozatok 12.) 46-51. p.
**
1956-ban Budapesten a forradalom alatt és után Igazság címen újságot szerkesztett, halálra ítélték. Nemzetközi felháborodás mentette meg. Szabadulása után Obi Gyula néven sportfogadási lapot szerkesztett, a rendszerváltás után kötetei jelentek meg. Halála előtti évben a Magyar Újságírók Közösségében, amelynek akkor már én is újságíróként tagja voltam, elmondtam neki felvételizésemet. Derült. Én is.
*** A magyarországi protestánsok abszolutizmuskori bécsi kormányiratok tükrében. Bp., 1979. 210 + 1 p.
**** Disszertációm címe: “Az 1894-95. évi magyarországi egyházpolitikai törvények és a református közvélemény”. Debrecen, 1987. (A Debreceni Református Teológiai akadémia Egyháztörténeti Tanszékének Tanulmányi Füzetei 10.) 165 p.

Az interjút készítette: Laczkó András

A KERESZT ÉS AZ ÜRES SÍR ÜZENETE

A húsvéti ünnepkörnek két kiemelkedő eseménye a nagypéntek és húsvét első napjának hajnala. Nagypénteken feszítették meg Jézus Krisztust a Jeruzsálem melletti kivégzőhelyen, a Golgotán. Húsvét hajnalán pedig üresen találták Jézus sírját a végtisztesség céljából odament asszonyok. Angyal jelentette ki az asszonyoknak, hogy Krisztus feltámadott. Krisztus elvégezte a váltság munkáját a kereszten. A Mennyei Atya azzal nyilatkoztatta ki a váltság elfogadását, hogy Fiát feltámasztotta. A megváltás örömüzenetét Krisztus tanítványaira bízta.
A keresztyének feladata, hogy hírnökei legyenek a Krisztus által elvégzett kegyelmi tettnek. Az egyháznak minden néphez és minden nemzedékhez el kell juttatnia a nagy üzenetet: Krisztus karácsonykor emberré született, nagypénteken és húsvétkor megváltotta a világot. Ez a keresztyén szolgálat látszólag egyszerű és veszélytelen. A valóságban azonban korántsem így van.
Krisztus sorsában osztozik a megváltást hirdető keresztyénség. Krisztust gyűlölte a világ. A kortárs zsidók másfajta messiást vártak. Nemzeti hős után áhítoztak, aki felszabadítja őket az idegen uralom alól, sőt a világ népei fölé emeli őket. Jézus nem olyannak jött. Ő olyan volt, amilyennek az Ószövetség lapjain olvasható, amilyennek Isten a próféták által megígérte. Nem e világból való volt. Idegen volt e világban. Nem kellett a korabeli zsidóknak, de nem kellett a korabeli pogányoknak sem. Karácsonykor ugyan még a zsidó pásztorok hódoltak népük nevében a betlehemi jászolnál, aztán a napkeleti bölcsek a világ pogány népei képviseletében.
Nagypénteken viszont minden az ellenkezőjére fordult. Akkor előbb a zsidó főtanács, aztán Heródes, végül Pilátus ítélte halálra Jézust. A kivégzést a pogány római katonák hajtották végre.
Mennyi meg nem értéssel, félremagyarázással, gyűlölettel találkozott Jézus Krisztus az alatt a néhány év alatt, ami alatt megváltói szolgálatát végezte. A kereszthalál lett a gyűlölet eredménye. Isten azonban jóra fordította azt, amit az emberek gonoszul gondoltak ellene. Krisztus kereszthalála egyszeri és tökéletes áldozat volt a világ megváltásáért.
Krisztus felkészítette övéit, hogy sorsában osztozzanak. Ez az osztozás legtöbb esetben nem jelentette és jelenti a mártírhalált. A keresztyénség azonban idegen test a világban és ezért a világ gyűlöli, amint Krisztust gyűlölte. Szeretné magába olvasztani, asszimilálni a világ a keresztyénséget.
Sokszor maguk a keresztyének is megkísérlik, hogy hasonuljanak a világhoz. Ez csábítónak tűnik, hiszen azt remélik, hogy akkor nem fogja bántani őket többé a világ és missziójuk is nyer általa. A világ egy alkalmazkodó keresztyénség üzenetét talán könnyebben elfogadja.
Tényleg keresnie kell a keresztyéneknek a világhoz való kapcsolódási pontokat, de önfeladás nélkül. Ha a keresztyének önfeladás nélkül hirdetik a nagypéntek és a húsvét, a kereszt és az üres sír üzenetét, akkor használnak igazán a világnak. A kereszt és az üres sír üzenete örömteli. Az evangélium görög szava is azt jelenti, hogy örömhír. A keresztyénség örvendező vallás. A megváltottság örömének a hite és mindennapi megélése, a perspektíva és a remény vallása.
A világ sóvárogva várja ezt az örömhírt. A megváltás az Isten szeretetéből történt, „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16)

PhD. Dr. Dr. Csohány János
Történész, ny. tszv. egyetemi tanár

*

A MAGYAR ALKOTMÁNYOSSÁG TÖRTÉNETE A JELENLEGI ALAPTÖRVÉNYIG

Alapfogalmak

Alkotmánynak nevezik az állami berendezkedés legfontosabb normáinak egyetlen alaptörvénybe foglalását. Ilyen alkotmányok a polgári forradalmak után születtek, az első az Amerikai Egyesült Államok 1787. évi alkotmánya, a francia forradalom 1791. évi alkotmánya és ezt követően Belgium, majd különböző német államok alkotmányai.
Különbséget teszünk az egyetlen alaptörvénybe foglalt alkotmányok létrejötte tekintetében az erőszak alkalmazásának mértéke alapján. Az USA 1787. évi alkotmánya egy győztes függetlenségi háború eredményeként született, de népképviseleti alapon, un. demokratikus úton, a francia forradalom 1791. évi alkotmányának elfogadása egyenesen forradalmi erőszak alkalmazásával történt, de az is népképviseleti alapon, un. demokratikus úton. Ezekkel szemben létezik az un. oktrojált alkotmány, amit uralkodói akarat, vagy valamilyen diktatórikus hatalmat gyakorló csoport fogadtat el pusztán erőszakra támaszkodva, ilyen volt az 1849. március 4-i olmützi osztrák alkotmány, amit a császár hadseregének fegyveres erejére támaszkodva adott ki.
A polgári forradalmak (és függetlenségi harcok) eredményeként születtek az egy okmányba foglalt un. kartális alkotmányok, mint az USA 1787. évi, vagy az 1791. évi francia stb. alkotmányok. Ezzel szemben azokat a polgári átalakulás során született alkotmányokat, amelyeket a kartális alkotmányokkal ellentétbe nem foglaltak egyetlen okmányba, kartába, azokat történelmi alkotmánynak nevezzük, ezek alkotmányos szabályokként törvények és rendeletek összességéből állnak. Nota bene a magyar jogtörténetben történelmi alkotmány a neve az ezer éves magyar alkotmánynak, noha az magába foglalja az 1848-49. évi polgári átalakulás előtti és az 1848-49-ben, illetőleg 1867-68-ban éppen a polgári átalakulás miatt hatályukat vesztett régi törvényeket is mint alkotmánytörténeti örökséget.
Mind a polgári kartális, mind a történelmi alkotmányoknak közös vonása, hogy meghatározzák az államformát, a hatalmi ágakat elválasztják úgy, hogy a képviseleti szerveknek elsőbbségük van a végrehajtási szervekkel szemben, a képviseleti szervek jogkörébe tartozik a törvényhozás, megteremtik a népképviseletet, a törvények elsődlegességét a többi jogszabályhoz viszonyítva, az állampolgári jogegyenlőséget, az emberi jogok alkotmányos kodifikálását.
Meg kell jegyeznünk, hogy a középkorban is előfordult, hogy a feudalizmus idején kartális alkotmányhoz hasonlóan egy okiratba (kartába) foglaltan fogalmazták meg a legfőbb jogok összességét, ilyenre két klasszikus példát szoktunk emlegetni, 1215-ből az angliai Magna Charta Libertatum-ot (szabadságokról szóló nagy oklevél) és Magyarországról 1222-ből az Aranybullát. Mindkettőnek a célja a nemesség jogvédelme a királlyal szemben, továbbá a király hatalmának, kormányzati módszerének körülhatárolása, legfőképpen azonban a királyi önkénnyel szemben az ellenállási jog biztosítása.

Történelmi alkotmányunk útja a vérszerződéstől

A magyarság nemzetségi és törzsi kötelékek között valós vagy vélt vérrokonsági összetartozás alapján állva is pontosan, a szokásjog törvényei által szabályozottan élt, anarchiáról szó sem lehetett. A kazár, majd bolgár-török birodalomból önállósodva 851-ben Levédiában törzsszövetséget alkotott a magyarság akkor, amikor újabb hazát, Etelközt kívánta birtokba venni.  A törzsszövetség ünnepélyes megkötése vérszerződéssel történt, amit Anonymus: Gesta Hungarorum című írása hagyományozott az utókorra, ami a magyarság első alaptörvénye. Hét törzs: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat képviseletében a hét törzsfőnök, más néven vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond (Kend), Tas, Huba, Töhötöm (Tétény) kötött úgy, hogy vérüket egy edénybe csorgatták, a közös vért összekeverve, a közös őstől, az egy vérből származást, fejezték ki. (E neveket Bíborbanszületet Konstantin császár megörökítette.) Ez a különlegesen erős fogadalomtétel az eskü egy formája volt.
A szerződést öt pontból állt: l. Vezérnek Álmost választják és nemzetségéből származó utódai fogják e tisztségben követni, amíg csak lesznek. 2. A közös szerzőképesség. Amit a szerződő felek közül valamelyik, vagy néhányan szereznek, azt a többiekkel megosztják. 3. A vezéri tanácskozó testületben való tagsághoz és a törzsszövetségi méltóságviseléshez való jog. 4. Hűtlenség esetén egységes fellépés a hűtlen ellen (a hűtlennek vére folyjék). 5. Ellenállási záradék.
Anonymus írta le a vérszerződést 1200 körül keletkezett Gesta Hungarorum című munkájában akkor, amikor a későbbi köznemesek, akkor még királyi servienseknek nevezett népes, a királyi hadsereg zömét alkotó társadalmi rétege, jogai kiterjesztéséért küzdött, amit 1222-ben az Aranybullában el is ért. Feltételezik, hogy Anonymus a serviensek és a királyi önkény ellen fellépő tényezők követeléseit is alátámasztotta a vérszerződés leírásával.
A második honfoglalás (895) után egy fél évszázad múlva előbb a keleti keresztyénség terjedt a magyarok között, a gyula, a horka és Ajtony vezér keleti keresztyén lett. Géza (nagy)fejedelem a maga részéről a történelmi viszonyok változásával a nyugati keresztyénséget vette fel és annak terjesztését segítette elő egy missziós püspök útján. Fia és utóda, István (nagy)fejedelem királyi címet és koronát kapott Rómából a császár egyetértésével a pápától, ezzel a Nyugat elismerte az önálló keresztyén magyar királyságot. István maga és utódai számára apostoli jogot is nyert, hogy kiépíthesse érseki vezetéssel az önálló magyar egyházszervezetet és megindult a magyar keresztyén alkotmányos jogfejlődés. I (Szent) István áldott emlékezetű első királyunk és utódai alatt a magyar társadalom a nyugati feudalizmus szerkezetét vette át és a törvények is tükrözték ezt az átalakulást.
Mérföldkövet jelentő alkotmánytörténeti törvényt képezett a II. András (1205-1235) által 1222-ben kiadott Aranybulla. Van hiteles másolata 1351-ből, amikor is I. (Nagy) Lajos király oklevelébe másoltatta, kiegészítő rendelkezésekkel látta el és megerősítette. Nagy Lajos említett kiegészítő rendelkezéseiben már nem királyi servienseket, hanem nemeseket említ és szóba kerül a nemesek önkormányzati szerve, a vármegye is, a nemesek jogait, pedig az eredeti Aranybullához képest Nagy Lajos kiszélesítette. Főleg azt szokták említeni az 1351. évi törvényi kiegészítésből, hogy az utód nélkül elhalt nemesek birtokai nem a királyra, hanem az utód nélkül elhalt nemes rokonaikra szállnak, ezt nevezik ősiségi jognak. Az összefoglaló munkáknak igazuk van, mert ez a lényeges pont is benne van, de ennél sokkal több jogkiterjesztésben részesültek a nemesek az 1222-es Aranybullához képest. Fontos azt is tudnunk, hogy az első Aranybullának 31. cikkelye a királlyal szembeni ellenállás jogát biztosította, ha az a törvényeket nem tartaná meg. Ezt II. András 1231-ben kiadott második aranybullájában az esztergomi érsekre ruházta, aki ilyen esetben kiközösíthette a királyt. Nagy Lajos 1351-ben az első Aranybullába foglalt ellenállási jogot eredeti formájába visszaállította. Az ellenállási jogot aztán 1687-ben törölte el az országgyűlés, amikor is a szabad királyválasztás jogát is korlátozta, mivel kimondta a Habsburg uralkodóháznak a magyar királyi trónon történő fiági örökösödését. 1723-ban elfogadta az országgyűlés a Pragmatica Sanctio-t, ami a Habsburg ház leányági örökösödési rendjét foglalta magába.
A szentkorona-tan első királyunk megkoronázása után alakult ki, mivel a Szent Koronát a német-római császár beleegyezésével a római pápa küldte: (Van olyan vélemény, hogy a Magyar Szent Korona sokkal régebbi koronázási ékszer és jogi személy.) A magyar királyok koronázásának három feltétele van: l. Székesfehérváron; 2. a Magyar Szent Koronával kell történnie; 3. az esztergomi érsek közreműködésével. Székesfehérvár török uralom alá kerülése után Pozsony lett és maradt koronázó város 1867-ig, akkor Pestre, 1916-ban Budapestre tevődött át a koronázó városi hely. A Szent Korona tagjai kezdetben a király, az ország bárói (tisztségviselői), nemesei és később a szabad királyi városok voltak. Az egyháziak is oda számítottak, hiszen az érsekek, püspökök zászlós urak voltak, az esztergomi érsek a király helyettese volt. A Koronáé a szuverén közhatalom, a király is a Koronától kapja azt. Király nemlétében a Korona jelképezi a törvényes közhatalom folytonosságát. A Korona az alkotó tagjaival együtt képviseli az ország és a nemzet jogait, magában az ékszer nem bír ezzel a joggal. A Korona alkotó tagjaivá váltak 1848, ill. 1867 után az ország összes állampolgárai. A Korona az ország és annak minden javai birtokosa, szuverenitása nincs államformához kötve, továbbra is képviseli az ország és a nemzet jogait. Nem véletlen, hogy az Országházban van elhelyezve, ahol nem ékszer mivoltában van jelen.
1514-ben királyi megbízás alapján megalkotta Werbőczy István: Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae címen három kötetben az érvényben volt magyar törvények gyűjteményét, bemutatta az országgyűlésnek, ami elfogadta azt és a király is, (1517-ben jelent meg kinyomtatva), de kihirdetve soha sem lett, ezért forma szerint nem emelkedett törvényerőre. Annak ellenére úgy kezelték 1848-ig, mintha elfogadott és király által szentesített, kihirdetett alkotmány lenne.
A magyar alkotmány 1541 után kényszerűségből kiegészült Erdély államiságának kialakulásával. 1570-ban kötötte meg a speyeri szerződést II. János választott magyar király és I. Miksa megkoronázott magyar király, melynek értelmében II. János lemondott a királyi címről, I. Miksa pedig elismerte őt Erdély fejedelmének úgy, hogy az Erdélyi Fejedelemség a Magyar Királyság kikülönített része, fejedelmét maga választja, de a mindenkori magyar király erősíti meg tisztségében. Azt, hogy mindez a török uralom kényszerítésére jött létre tudomásul vették. E szerződést a török előtt titokban tartani rendelték. Erdély 1690-től önálló ország, de a Habsburg magyar király személyében Magyarországgal közös uralkodója van. 1848-ban és 1868-ban jön létre az unió a két magyar állam között.
1550-től az erdélyi törvények fokozatosan bevették 1571-re az addig egyedül bevett vallás, a római katolikus mellé az evangélikus, a református és az unitárius vallást, a kölcsönösség és viszonosság alapján, azaz egyenjogúsággal. 1608-tól a Magyar Királyság országgyűlése a Bocskai István erdélyi fejedelem győzelmes szabadságharca eredményeként 1606-ban kötött bécsi béke alapján a római katolikus vallással szintén egyenlő joggal bevett vallássá nyilvánította az evangélikus és a református vallást.
1790-91-ben a magyar országgyűlés átalakítva megerősítette a magyar rendi alkotmányt, ezzel Magyarország függetlenségét, ami bizonyos bővítésekkel 1848. április 11-éig érvényben volt, akkor a V. Ferdinánd király megerősítette, majd kihirdetésre került az alkotmányos monarchia polgári, népképviseletei, alapon nyugvó alkotmánya. Az ország élére a nép által választott országgyűlésnek felelős kormány került. Magyarország egyesült Erdéllyel és Ausztriával valójában perszonális unió fűzte össze. 1849. március 4-én I. Ferenc József osztrák császár alkotmányt oktrojált a birodalomra, amellyel Magyarország alkotmányát teljes egészében megszüntette és az országot tartományként tagolta az egységes birodalomba. Erre válaszolt Debrecenben 1849. április 14-én a Habsburg házat trónfosztottnak nyilvánító törvény (vagy inkább népgyűlési határozat), majd a Függetlenségi Nyilatkozat, ami az államforma megváltozásáról nem intézkedett, de a szabadságharc leverését megakadályozni nem tudta. 1867-re az Osztrák Birodalomra oktrojált alkotmány megbukott és I. Ferenc József császár kiegyezett Magyarországgal, a magyar alkotmányosság most már polgári formában helyre állt és a császárt királlyá koronázták. Az ezt követő dualista monarchiában törvények egész sora született a polgári társadalom kibontakozását segítve, egyúttal a hihetetlen gazdasági fejlődést előmozdítva.
1918 október végén egy budapesti háború-ellenes tüntetést használt ki a Károlyi Mihály gróf vezette, magát Nemzeti Tanácsnak kinevező maroknyi csoport, amely mögött semmi törvényes támogatás nem állt és a rendszer demokratikus berendezkedésével visszaélve (a törvényes hatalom demokratikus jogokra hivatkozva eltűrte a Nemzeti Tanács teljesen törvénytelen, a demokratikus alkotmányos rendbe nem illeszkedő létezését) kezébe ragadta a hatalmat. A király hamarosan bejelentette (november 13), hogy visszavonul a hatalom gyakorlásától. Ez nem jelentett ugyan lemondást, de államfői kötelessége teljesítésének helytelen szüneteltetését jelentette akkor, amikor igen határozottan sarkára kellett volna állnia és erő alkalmazásával rendet teremteni a hátországban. Károlyi Belgrádba utazott és egy teljesen értelmetlen, terület és jogfeladó újabb fegyverszünetet kötött egy ellenséges frontparancsnokkal, holott tudomása volt arról, hogy a Monarchia fegyverszünetét az ellenséggel Páduában viszonylag kedvező feltételekkel már megkötötték. Ellenség a Monarchia területén nem állt, hadseregünket nem győzték le. 1.2 millió katona tért haza fegyveresen Magyarországra, azokat azonban Károlyi és mindössze tíz napig hivatalában volt Linder Béla hadügyminiszter leszereltette, mert Wilson amerikai elnöknek a háború alatt propaganda célból tett képtelen ígéreteiben bízott. November 16-án kikiáltotta a Magyar Népköztársaságot. Az elárult és lefegyverzett Magyarországot a szomszédos országok szedett-vedett, és maroknyi seregei kezdték megszállni, míg a Károlyi-kormány hátrálást parancsolt. Március 21-én Károlyi átadta a hatalmat a szociáldemokrata pártnak, az pedig átjátszotta a kommunistáknak. 1919. április 2-án megszületett Magyarország első írásba foglalt kartális alkotmánya, a Magyar Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmánya. Ez bolsevik alkotmány volt, amit a Forradalmi Kormányzótanács oktrojált az országra, nem demokratikusan választott, alkotmányozásra fel nem jogosított szerv alkotta.
1920-ban helyreállt a törvényesség, általános titkos, a nőkre is kiterjesztett választójog alapján nemzetgyűlést választottak, amely az alkotmányosságot a lehetőségekhez képest helyreállította, illetve átalakította. Az antant hatalmak kikötötték, hogy a Habsburg ház egyetlen tagja sem lehet még ideiglenes államfő sem. Az államforma a királyság maradt és Horthy Miklós altengernagyot, a Nemzeti Hadsereg fővezérét választották kormányzóvá. Ezt az antant is tudomásul vette. A trianoni béke megkötése után a király ugyan kétszer is hazatér, de a szomszédos országok háborúval és Csonka-Magyarország megszállásával fenyegettek, ha a kormányzó átadja a hatalmat a királynak. Ezért a kormányzó az ország érdekeire hivatkozva nem adta át a hatalmat a királynak. 1921-ben a Habsburg házat a nemzetgyűlés megfosztotta a magyar tróntól, de az ország továbbra is királyság maradt.
1944. március 19-én német csapatok szállták meg Magyarországot, mert tudomásukra jutott, hogy Magyarország ki akar lépni a velük kényszerű szövetségben vívott háborúból. Ettől kezdve az ország elvesztette szuverenitását. A német megszállás után szovjet megszállás következett. 1945-ben eltörlik a királyságot és köztársasággá nyilvánítják Magyarországot. 1949. augusztus 20-án a kommunista többségű országgyűlés elfogadja a XX. törvénycikket, a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról. Ez is oktrojált kartális alkotmány, valójában a szovjet alkotmány fordítása, amit nem szabadon választott országgyűlés fogadott el. Ez maradt érvényben 1989-ben is némi változtatással, mikor október 23-án kikiáltották egy szintén nem szabadon választott országgyűlés határozata alapján, egy demokratikus úton fel nem hatalmazott un. Nemzeti Kerekasztal döntésére támaszkodva a Magyar Köztársaságot. Az utolsó megszálló szovjet katona 1991 júniusában hagyta el az országot, mégis ez az ideiglenesnek nevezett alkotmány maradt érvényben bizonyos toldozgatásokkal egészen 2011-ig, amikor szabadon választott országgyűlés, kétharmados többséggel megalkotta és elfogadta az ezer százéves keresztyén alapon nyugvó Magyarország Alaptörvényét.

PhD. Dr. Dr. Csohány János
Történész, ny. tszv. egyetemi tanár

* * *

TRIANON ÉS A MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZ

“Consummatum est” címmel jelent meg az Országos Református Lelkészegyesület (továbbiakban ORLE) lapjának vezércikke 1920. június 12-én(*1).  Jézus Krisztusnak a kereszten mondott utolsó kijelentésének latin fordítását, amit magyarul azzal az egyetlen szóval szoktunk mondani, hogy „elvégeztetett” választotta címül a szerző. Szerkesztői cikk, aminek nincs aláírása. Elmondja, hogy a nemzetközi becstelenség jelző szava lesz az, hogy Trianon. A franciák fiai, unokái szégyellni fogják, hogy szabad országukban ilyen történt. Anglia és Amerika, sőt Franciaország elfogulatlanjai már is látják az igazságot. A bibliai Heródiás esetéhez hasonlítja a szerző a trianoni békét, amikor az Keresztelő János fejét kérte és kapta meg Heródes királytól. „A körülöttünk lappangó apró-cseprő nemzetek, kiket a történelem csak az árulások és királygyilkolások krónikájából ismer: ezek az állammá terjeszkedett ledér asszonyok csapodárságuk jutalmául megígértették az entente-hatalmakkal Magyarország fejét. Az entente-heródeseket megfogta az ígéret és idejében megjött bánatuk dacára is odaadtak bennünket a hóhérbárd alá. ‘Consummatum est’. ‘Elvégeztetett’.
De azért feltámadunk. Elvégeztetett papíron a felosztásunk. Elvégeztetett tényleg is. A testünkön elvégezték a hentesmunkát. De a lelkünkön el nem végezhetik.” Ahhoz azonban meg kell őriznünk lelki egységünket az elszakított területek magyarságával. A vesztfáliai béke I. P. M. Art. XIII. § 116. garantálja a magyar református egyház szabadságát(*2).
Debrecen 1919. április 23-tól 1920. március 11-ig román megszállás alatt élt. A Lelkészegyesület című újságot a románok cenzúrázták. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után 1920. április 14-én sor került Horthy Miklós kormányzó debreceni látogatására. A református Nagytemplomban Baltazár Dezső püspök mondott imát, áldást és megáldotta a Debrecenbe bevonult vasi gyalogezred zászlaját. A Református Kollégiumba is ellátogatott és ünnepségen vett részt a kormányzó, hiszen annak gyakorló elemi iskolájába járt. Találkozott volt iskolatársaival is és közvetlenül elbeszélgetett velük, valamint a Kollégium tanáraival, és az egyházkerület vezetőivel(*3).
Az immár felszabadult városban 1920. június 23-án lelkészegyesületi válaszmányi gyűlést tartottak, ahol Baltazár Dezső elnök ismertette a román megszállás körülményeit. Elmondta, hogy a románok azzal érkeztek, hogy nincs hódítási szándékuk, csupán a bolsevizmust kívánják leküzdeni, de nem mondtak igazat. A június 4-én Trianonban aláírt békediktátum ismeretében így summázta a közelmúltat és tekintett a jövőbe: „Szenvedtünk sokat, de sem el nem csüggedtünk, sem kétségbe nem esünk. Tudtuk, hogy kinek hittünk. Az emberektől nem vártunk semmi jót. Tehát nem is csalatkoztunk. Istenbe vetjük reményünket. Az ő [sic!] törvénye szerint dolgozunk. Hazánk feltámadásának a sorsát is reá vetjük erős bízással. Az ő [sic!] nevéhez  fogódzva nagy biztonsággal küzdünk, hogy magyar református egyházunk egységes teste meg ne szaggattassék; de megmaradván, legyen zsengéje a feltámadásra eljegyzett nagy Magyarországnak(*4).”  Református egyházunk egységes teste szétszakítását nem engedhetik, mert az „zsengéje a feltámadásra eljegyzett nagy Magyarországnak”.
A magyar református egyház egységének szellemében került megtartásra 1920. szeptember 28-30-án Budapesten a zsinati ülésre. Ez az 1917. október 22-én összeült harmadik budapesti zsinat negyedik ülésszaka volt, ami még a Trianon előtti, területileg csonkítatlan Magyarországon a Magyarországi Református Egyház legfelsőbb törvényhozó szerve volt, és aminek a mandátuma – tekintve, hogy egy zsinat megbízatása tíz évre szól – még nem járt le. A zsinati tagok közül számosan érkeztek az elszakított területekről, így mintegy 78 tagja volt jelen a zsinatnak.
Baltazár Dezső püspök lelkészi elnök és gr. Degenfeld József főgondnok világi elnök vezetésével zajlott le a három napos zsinati ülésszak.
Harminc tagú külügyi bizottságot választott a zsinat az elszakított területek református egyházaival tartandó összeköttetés céljából. Tudomásul vette, hogy a tiszáninneni püspök, Révész Kálmán volt kassai lelkipásztor Miskolcra költözött és ott megválasztották lelkipásztornak. Arról nincs híradás, hogy Németh István dunántúli püspököt, komáromi lelkipásztort ottani püspöki székhelyéről a csehek csónakon átköltöztették a Duna déli partján maradt Komáromba, vele költöztetve a püspöki hivatal iratanyagát is. Németh István a Pápai Református Kollégium egyik termében ütötte fel ideiglenes lakását, egy másik termében pedig a püspöki hivatala kezdett működni Tóth Endre akkori pápai hittanhallgató írnoki tevékenységével, amíg aztán Kenesén Németh Istvánt lelkipásztorrá nem választották, ahonnan püspöki hivatalát gyakorolta 1924-ben bekövetkezett haláláig(*5).  „Az erdélyi egyházkerületet utasította – a zsinat – és felhatalmazta, hogy a megszállás következtében szükségessé vált intézkedéseket tegye meg. A többiekre nézve kimondotta, hogy az egyes egyházkerületek és egyházmegyék megszállott részeinek adminisztrációját a rangidősebb egyházkerületi tanácsbírák és egyházmegyei gondnokok, illetőleg egyházmegyei tanácsbírák végezzék. A csekély számú egyházak a szomszédos egyházmegyéhez lesznek csatolandók.” Az elcsatolt területek egyházkerületi és egyházmegyei bíróságainak működéséről szintén intézkedett a zsinat. A díjlevelekről kimondta, hogy azok csonkíthatatlanok, de ha a hívek nem tudják a természetbeni juttatásokat előteremteni, vagy csak nehezen, akkor az egyházkerület intézkedjék(*6).
A zsinat összetételéből és határozataiból világosan kitűnik, hogy az elszakított területek zsinati tagjainak többsége is természetesnek tartotta, hogy egyházuknak új állami kötelékbe kerülésével nem szűnik meg a Magyarországi Református Egyház (1907 óta ez volt a hivatalos neve) szervezeti egysége. Úgy gondolták, hogy majd a helyzet konszolidációja megadja erre a módot, hiszen miért is ne adná meg. Mivel nem politikai, közigazgatási szervekről, hanem az államtól e téren független egyházi közigazgatásról van szó. Ez azonban véletlenül sem volt természetes 1920 után az utódállamok kormányai számára. Ezek az új államalakulatok, illetőleg az óriási területtel gyarapodott Román Királyság féltékenyen óvakodott területi integritása megbontásának még a látszatától is. Csehszlovákia kimondottan liberális eredetű ateista, nyíltan egyházellenes magatartást tanúsított, a római katolikus egyháznak is megtiltotta, hogy Rómával kapcsolatot tartson és azt felettes hatóságának elismerje, kötelezte egy nemzeti katolikus egyház felállítására. Ennek ellenére az egri főegyházmegye továbbra is igazgatta a Csehszlovák területre került egyházközségeit.
Feltehetjük a kérdést, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a zsinat vezetősége és tagjai látszólag nem vettek tudomást a Csehszlovákiában már kialakult és a többi utódállam részéről is, ha mérsékeltebb formában, de várhatóan jelentkező irányelvről, hogy a területükre került magyar egyházak ne tartozzanak szervezetileg a Csonka-Magyarországon maradt egyházukhoz. Láthatóan tisztában voltak ezzel, de megkísérelték a lehetetlent és úgy tettek, mint akik nem vesznek tudomást e tendenciáról és bátran viszik tovább a közös igazgatást, hátha az utódállamok is előbb utóbb tudomásul veszik a fait accompli-t, a befejezett és megmásíthatatlan tényt. Kompromisszum készek voltak bizonyos határokon belül. A Tanácsköztársaság egyházüldözéses politikájában megtanulták, hogy akár az életük is veszélybe kerülhet, de az utódállamok nem bolsevik berendezkedésű államok voltak, vagy ateisták és egyházellenesek az egyetlen Csehszlovákiát kivéve.
Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az Osztrák Köztársaság nem voltak egyház- és vallásellenesek. A területükre került különböző felekezetű magyarok egyházi életét azért tartották állami kereteik között, mert integritásukat féltették. A hozzájuk került magyar római katolikusoknak sem engedték meg hivatalosan régi magyarországi egyházszervezeti kereteikben maradását, de a Rómához tartozást nem akadályozták, hiszen a saját területükön élő katolikus egyháznak is elismerték ezt a jogát. Az elcsatolt területek kisebb létszámú magyar római katolikus egyházait saját katolikus egyházukba olvasztották. Kivétel volt Csehszlovákián kívül Románia, utóbbi az erdélyi római katolikus püspökség autonómiáját és Rómához tartozását elismerte, annak ellenére, hogy annak hívei magyar nemzetiségűek voltak. Baltazár Dezső a Népszövetséghez intézett memorandumban is kérte a Magyarországi Református Egyház egységes igazgatásának megtarthatását, függetlenül attól, hogy egyes részei az utódállamok keretébe estek, de nem talált meghallgatásra sem akkor, sem 1927-ben megismételt kérelme(*7).
A Zsidókhoz írott levél 10. fejezetének 38-39. versében találunk pregnáns magyarázatot az 1920. szeptember végi zsinati ülés magatartására: „Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Baltazár Dezső zsinati elnök egy interjúban utólag így nyilatkozott a zsinat céljáról: „A magyar kálvinista egyház alkotmányos életét és szervezetét megőrizni sértetlenül a legevidensebb nemzeti érdek, mert a régi Magyarországból ma már nincs épségben semmi más, csak egyesegyedül az egységes és még a régi Magyarországra is teljesen kiterjedő kálvinista egyházalkotmány. Óriási fontossága volt most is annak, hogy míg a nemzetgyűlés csak a Csonka-Magyarországról jöhetett össze és választhatta képviselőit, addig a mi zsinatunkon ott voltak a régi Magyarország egész területéről a választott képviselők(*8).  Kísértetiesen hasonlított a helyzet az 1849-1860 közötti időkére, amikor azért védte annyira többek között a magyar protestantizmus saját egyházi autonómiáját, és azért támogatta abban a magyar római katolikus egyház is, mert a kortársak úgy látták, hogy már csak az maradt a magyar alkotmányos szabadságból 1849 után és ha a bécsi kormány ezen a téren is keresztül viszi akaratát, Magyarország önállóságának utolsó bástyáját is elveszíti(*9).  A Trianon utáni közszereplő magyar reformátusokban igen élénken élt a pátensharc győzelmes megvívásának emléke és azt magukra nézve követendőnek tekintették.
Figyelemre méltó őseink rendkívüli körültekintő okossága, ami megnyilvánult a zsinat munkájában, hogy miközben a trianoni béke után öt hónappal a békediktátum előtti Magyarország területéről összeült zsinaton azt juttatták kifejezésre, hogy fenn óhajtják tartani a Magyarországi Református Egyház régi igazgatását, vagyis az új határok ellenére azt egységesnek tekintik továbbra is, nagyon ügyesen, szinte rejtve intézkedtek arra az esetre, ha mégsem nyílnék alkalom a korábbi egységes igazgatás fenntartására. Az általunk idézet szakaszban „az erdélyi egyházkerületet utasította és felhatalmazta, hogy a megszállás következtében szükségessé vált intézkedéseket tegye meg. A többiekre nézve kimondotta, hogy az egyes egyházkerületek és egyházmegyék megszállott részeinek adminisztrációját a rangidősebb egyházkerületi tanácsbírák és egyházmegyei gondnokok, illetőleg egyházmegyei tanácsbírák végezzék. A csekély számú egyházak a szomszédos egyházmegyéhez lesznek csatolandók.” Tehát a zsinat utasította az erdélyi egyházkerületet és felhatalmazta a megszállás következtében szükségessé vált intézkedések megtételére. Rendelkezett azokra az egyházkerületekre és egyházmegyékre nézve is, amelyek nem teljes területükkel kerültek idegen államba, mint az erdélyi, sőt amennyiben hosszú távúra sikeredik az idegen államban létük kényszere – a zsinati szóhasználat szerint a „megszállás”, – akkor a kis létszámú egyházközségekkel rendelkező csonka egyházmegyéknek a szomszédosokkal összevonása lesz szükségessé. Ugyanígy intézkedik a zsinat az egyházmegyei bíróságok működéséről és a díjlevelek csonkítatlanságának fenntartásáról. Bölcsnek bizonyult a zsinati döntés, mert tartósnak bizonyult az idegen államba tartozás részint 1938-ig, részint 1941-ig maradt az elcsatolt református egyházak többsége idegen államok keretében, 1944-45-ben ismét visszakerültek az illető államokba. Az elcsatolt területek egyháztesteinek átszervezése Trianon után formálisan a Magyarországi Református Egyház 1920. szeptember 28-30-i zsinatának határozata következtében, tehát törvényes alapon, autonóm elhatározásból történt, noha a külső kényszer okos belátása következtében.
A Trianonban aláírni kényszerült békében Magyarország – Horvát-Szlavóniát nem számítva – 282 ezer négyzetkilométernyi területéről 93 ezer négyzetkilométerre, vagyis egyharmadára, 18,2 milliós lakossági lélekszámáról pedig 7,6 millióra, vagyis a korábbi lakosság 43%-ára csökkent. Az elcsatolt területeken 10,6 millió lakos élt köztük 3,2 millió magyar(*10).  Az 1910. évi
népszámlálás adatai szerint Magyarországon 2,6 millió református, a népesség 14,3%-át tette ki, míg az 1920. évi népszámlálás Csonka-Magyarországon 1,6 millió reformátust regisztrált, ami a népesség 21%-ára rúgott. Ez az arány a reformátusság százalékos részesedésének jelentős emelkedését eredményezte, de a kortárs magyar reformátusait az nyugtalanította, hogy a római és görög katolikus népesség aránya is emelkedett, mégpedig 66,1%-ra, az 1910. évi 60,3%-hoz képest. Attól tartottak, hogy a katolikusok az állami életben a reformátusok és általában a protestánsok rovására sokkal nagyobb befolyásra tesznek szert, mint korábban.

trianon-nemzetisegek

A trianoni béke-diktátummal létrehozott új “nemzetállamok” népességi aránya a döntés következtében.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Csonka-Magyarország területére számított 1910. évi népesség református része 21,4% volt, míg a római és görög katolikusságé együttesen 65%(*11).  Természetesen akkor a magyar politikai életben liberális éra volt, ami jobban tekintettel volt a bevett vallásfelekezetek törvény előtti egyenlőségére és viszonosságára, mint az 1920-as évek un. “keresztény kurzusa”, amely a háborús összeomlásért, a Károlyi Mihály országlásáért, a Tanácsköztársaságért, Trianon csapásáért a szabadkőműveseket, zsidókat és protestánsokat – olykor fordított sorrendben – tette felelőssé. A kortárs protestánsok aggodalmai tehát nem voltak alaptalanok(*12).
Tanulmányunk elején érzékeltettük némileg azt a lelki sokkot, amit Magyarország jelentős részének idegen megszállása már l918-19-ben okozott. A Tanácsköztársaság léte miatt a győztes hatalmak Magyarországgal egy éves késéssel íratták alá a békeokmányt. A szomszédos államokkal, de Németországgal és Ausztriával, hogy most a távoli Bulgáriáról és Törökországról ne beszéljünk, már 1919-ben megtörtént a békekötés és delegációikat meghallgatták, a békefeltételek enyhítéséért, különösen területi integritásuk védelme érdekében tett kifogásaiknak részben helyt adtak. A magyar közvélemény joggal hihette, hogy a békekötés a színmagyar lakosságú területeket nem hagyja a szomszédos hódítók kezén. Ezzel vigasztalták magukat és egymást. Erről szóltak lelkészeink prédikációi, cikkeztek az egyházi újságok. Nem ez történt. 1920. január 15-én Párizsban megismerte a magyar békedelegáció a rettentő feltételeket. Ez sokkolta igazán az országot, a maradéknak szántat és a már Nyugat-Magyarország kivételével gyakorlatilag elcsatolt területek magyarjait, de a magyar államhoz ragaszkodó más nemzetiségűeket, németeket, zsidókat, örményeket, ruszinokat, sőt még a szlovákok egy részét is. A magyar református egyház vezetői, lelkészei megállták a helyüket ebben a nehéz időben. Négyéves világháborúban nagy ember és anyagi veszteséget szenvedett ország, két un. forradalom, a világháborúnál is több halálos áldozatot követelő influenza világjárvány, az
un. „spanyol nátha”, háborús özvegyek és árvák, munkanélküliség, éhezés, lakásinség, sokszor hónapokig vasúti vagonokban lakó menekültáradat közepette lelkészeink prédikációikban az evangélium és a politikai okosság reménységét prédikálták a gyülekezeteknek, tartották bennük a lelket. Ez olvasható a korabeli prédikációs kötetekben, a prédikációkat közlő folyóiratokban, egyházi hetilapokban, traktátusokban. A hit erősítése, a hazaszeretet, a magyarsághoz való hűségre buzdítás, az egyház melletti megmaradás, hiszen az a megszállt területeken a magyarság önazonossága megtartásának mentsvára is volt. Tervek születtek egyesületek és magán személyek részéről, hogyan kellene a református egyházat, vagy az egész országot átalakítani, reformálni(*13).  A hivatalos egyház és különböző egyháztársadalmi mozgalmak, melyek mindinkább a belmisszió és diakónia, valamint a teológiai megújulást munkálták, a második világháború végére valósággal átformálták pozitív értelemben a magyar református egyház belső életét nem csupán Csonka-Magyarországon, hanem az elszakított területek egyházaiban is. Sajnos terjedelmi okokból mi most ezekkel nem foglalkozhatunk, csupán arra szorítkozunk, hogy a Trianon következtében Csonka-Magyarországon és az utódállamokban áttekintsük az új magyar református egyházak szervezetét.

Új magyar református egyházak Trianon után

Csonka-Magyarországon maradt négy egyházkerület, amelyről az 1881-ben csatlakozott ötödik, az erdélyi kényszerűleg levált. A négy kerület mindegyike komoly területi veszteséget szenvedett. A dunamelléki déli részén, a dunántúli a Dunától északra a Nyugati-felvidékre kiterjedő részét vesztette el, ugyanígy Tiszáninnen a Felvidék keleti részét, Tiszántúl a Kárpátaljától Bánát déli határáig, beleértve az egykor Erdélyhez tartozott Partium területét vesztette el.
Ausztria 4 ezer négyzetkilométert kapott Nyugat-Magyarországból 292 ezer lakossal, akikből 26 ezer volt magyar, a reformátusok száma néhány ezerre rúgott. Az osztrák református egyház Landessuperintendeciája igazgatása alatt áll.
Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométer területet kapott 3,5 millió lakossal. Ebből 1 072 000 volt magyar, a reformátusok száma 217 ezer. 1923-ban Léván tartotta alkotmányozó zsinatát. A Csehszlovák Köztársaság csupán évek múlva hagyta jóvá megalakulását. A történelmi hagyományoknak megfelelően Dunántúli Egyházkerületnek nevezték a pozsonyi székhellyel megalakult egyiket, a másikat Tiszáninneni Egyházkerületnek hívták és Rimaszombat lett püspöki székhelye. Harmadiknak a Kárpáti Kerület a volt Tiszántúli Egyházkerülettől elcsatolt részeket ölelte fel, ott munkácsi székhelyén 1923-ban iktatták be a püspököt. E kerületnek az elismerése nagyon sokáig tartott, csupán 1932-ben ismerte el a prágai kormány.
Románia 103 ezer négyzetkilométer területet kapott 3,5 millió lakossal, akik közül l 664 000 volt magyar, közülük 719 000 református. Erdély 1541-től 1968-ig önálló ország volt, református egyháza 1564-ben kapott az országgyűléstől szabad vallásgyakorlati jogot. 1881-ben a Debreceni Zsinaton egyházkerületként egyesült a Magyar Királyság addigi négy egyházkerületével egy országos egyházzá. 1921-ben az erdélyi egyházkerület püspöke letette a hűségesküt Bukarestben ezzel a román kormány elismerte ezt a református egyházkerületet.
1922-ben iktatta be hivatalába Nagyváradon a Tiszántúli Egyházkerülettől elcsatolt területen alakult Királyhágómelléki Egyházkerület közgyűlésén annak új püspökét Nagy Károly erdélyi püspök. A román kormány azonban az elismerését 1926-ig halogatta, a két romániai magyar református egyházkerület zsinatának tartását 1929-ben engedélyezte a román kormány, amikor is Kolozsvárott egyesült Romániai Református Keresztyén Egyház néven a két ottani egyházkerület. 1940 augusztusában a II. bécsi döntés értelmében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület legnagyobb részét Magyarország visszakapta, ezért a kerület akkor megszűnt és visszatért a Tiszántúli Református Egyházkerület kebelébe. A II. világháború után Romániának adták a nagyhatalmak ezt a területet is és az egyházkerület ismét megalakult. A II. bécsi döntés Észak-Erdélyt is visszaadta Magyarországnak, maga Kolozsvár is visszatért a Magyar Királysághoz, az Erdélyi Református Egyházkerület jó részét is az anyaországhoz csatolták, minek nyomán 1944-ben ismét román uralom alá került, amit az 1947. évi párizsi béke szentesített. 1990-ben a két egyházkerületből álló Romániai Református Keresztyén Egyház l millió taggal számolt.
A Szerb-Horvát-Szlavón Királyság 21 ezer négyzetkilométer területet kapott Magyarországból 1,6 millió lakossal, amiből 461 000 volt magyar. A reformátusok száma 49 826 volt, de ezek 37 magyar, 12 német, 2 cseh és horvát gyülekezetben éltek. A Jugoszláv Királyság 1930-ra engedélyezte zsinat összehívását, az kidolgozta a Jugoszláv Királyság Keresztyén Református egyházának alkotmányát és megválasztotta első püspökét. Az állam elismerte az egyházat, megerősítette alkotmányát és püspökét, valamint vezető tisztségviselőit(*14).  A világ magyar reformátussága 1920 után is érezte összetartozását és sikeresen ápolta a testvéri kapcsolatokat. Az 1920-as években az amerikai magyar reformátusok többször jelentős anyagi segítséget nyújtottak az anyaország reformátusságának, később az anyaország nyújtott segítséget az elcsatolt területeken élő reformátusoknak, anyagi téren sokszor illegálisan, mivel az utódállamok azt büntetendő cselekménynek tartották. Ezért kellett Makkai Sándor erdélyi püspöknek 1936-ban lemondania és az anyaországba repatriálnia. A román titkosszolgálat felderítette és dokumentálta, hogy a magyar kultuszminisztériumban mikor, milyen összegű pénzsegélyeket vett fel erdélyi iskolák fenntartására(*15).

*1 – Lelkészegyesület (Továbbiakban LE) 1920. június 12. XIII. évf. 23-24. sz. 65-66. p.
*2 – Uo.
*3 – LE 1920. március 20. XIII. évf. 11-12. sz. 39-41.; Horthy kormányzó. LE 1920. április 17. XIII. évf. 15-16. sz. 47-48. p.; Vö. VERESS Géza: A román megszállás és az ellenforradalmi korszak első évtizede (1919-1931). In: Debrecen története 1919-1944. 4. köt. Szerk.: TOKODY Gyula. Debrecen, 1986. 166.,185.,189. p. A Debrecenbe bevonult magyar ezredet a díszszemle után a Református Kollégiumban helyezték el, mert a románok járványügyi szempontból is veszélyes állapotban, egyébként is lepusztítottan hagyták a laktanyákat. Horthy kormányzónak a Kollégiumban tett látogatását a dolgozat nem említi.
*4 – BALTAZÁR Dezső: Elnöki megnyitó az O. R. L. E. választmányi gyűlésén. LE 19200. június 26. XIII. évf. 25-26. sz. 69-70. p.
*5 – Tóth Endre debreceni teol. professzor közlése 1957-1961 között, amikor az általa vezetett egyháztörténeti és egyházjogi tanszék szemináriumi könyvtárának diák-könyvtárosa (szeminaristája, kulcsosa) voltam.
*6 – SÜTŐ Kálmán: A zsinat. Vegyesek. LE 1920. október 17. XIII. évf. 40-42. sz. 101-103. p.
*7 – KORMOS László: A református egyház a magyar politikai életben. In: Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház 1867 és 1978 közötti történetéből. Bp. 1983. Kiad. A Református Sajtóosztály. /Studia et Acta Ecclesiastica 5./  277. p.
*8 – Baltazár püspök a tanügyi rendeletekről és a zsinati tagok igazoltatásáról. LE 1920. október 17. XIII. évf. 40-42. sz. 101. p.
*9 – A pátensküzdelem 150. évfordulóján a téma kiterjedt irodalmából ld. CSOHÁNY János: Leo Thun egyházpolitikája. In: Egyháztörténeti Szemle 2010. XI. évf. 2. sz. 83-90. p. Apparátusában a legújabb irodalom is megtalálható.
*10 – ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. Században. Bp. 1999. Osiris Kiadó. 145. p.
*11 – KARNER Károly: A felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen, 1931. 5-6. p.
*12 – L[ENCZ Géza]: Kereszt alatt nyögő egyház. Vezércikk. Megnyitó beszéd október 31-én. LE 1920. november 1. XIII. évf. 43. sz. 105-106. p. Hangsúlyozza, hogy a magyar protestantizmus a legnagyobb vesztese a háborúnak és az országcsonkításnak, mert oda vannak pótolhatatlan területei (felsorolja) és a katolicizmus arányszáma a csonka országban a korábbi 50%-ról 66-67%-ra emelkedett. Ugyanebben az újságszámban a Vegyesek című rovatban, a 108. p. Zichy János grófnak az országos katolikus nagygyűlésen a magyar katolikusság programjából olvashatunk Harci riadó a protestantizmus ellen címen részletet: „Ebből a szép Magyarországból a szó szoros értelmében való Regnum Mariánumot fogunk alkotni.” Ehhez hasonló cikkeket más református sajtóorgánumban is találunk és a katolikus túlsúly 1944-ig visszatérő téma volt protestáns részről.
*13 – Egységes politikai, kulturális, szociális és gazdasági program a magyar kálvinizmus részére. 1. kiad. Bp. 1918.,2. kiad. Debrecen, 1925. LE 1925. évf. 25. sz. melléklete. Facsimile kiadásban CSOHÁNY János: Tanulmányok Debrecen és a reformátusság múltjáról. Debrecen, 2004. 53-79. p.; NAGY István: A református egyház helyzete és teendői Csonka-Magyarországon az 1920-iki trianoni békekötés után. Mezőtúr, 1922. 39 p.; Új Reformáció 1918-19. évfolyamaiban a Budapesten, 1918. október 27-én alakult Országos Református Tanács által kidolgozott országos református reformprogram az Új Reformáció induló számában olvasható.; Vö.BOLYKI János – LADÁNYI Sándor: A református egyház. In: A magyar protestantizmus 1918 – 1948. Tanulmányok. Szerk.: LENDVAI L. Ferenc. Bp. 1987. Kossuth Kiadó. 32-34., 44-48., 114. p.; Az Országos Református Tanács Péceli Kör néven folytatta munkáját Forgács Gyula péceli lelkipásztor vezetésével, újságot is indított Reformáció címmel. „A péczeli konferencia programja (1920. augusztus 17-20.)” megjelent a Reformáció Könyvtára 1. füzetében Bp. é. n. [1920]. LADÁNYI Sándor: A Péceli Kör megalakulásának félszázados évfordulójára. Református Egyház 1970. XXII. évf. 198-199. p. A Péceli Kör 1921. augusztus 23-24-én Kunhegyesen tartott ülésén gyakorlatilag az 1918. október 27-i memorandumát fogadta el újra, amit aztán az általunk említett 1921. szeptember 28-30-i zsinat elé terjesztettek, s ami azt szakbizottságnak adta ki. A Kunhegyesi Memorandum teljes szövegét közli a Reformáció 1921. II. évf. külön száma 181-186. p.; TÓTH Endre: Az általános keresztyénség és a történelmi kálvinizmus vitája és tanulságai. In: Uő: Részletek XX. századi egyháztörténetünkből. Debrecen, 1960. Sokszorosította a Debreceni Református Teológiai Akadémia. 40-47. p.
*14 – A területi és lakossági adatok forrása BERTÉNYI Iván – GYAPAY Gábor: Magyarország rövid története. Bp. 1992. Maecenas Könyvkiadó. 519. p.; Az elcsatolt területek reformátusságának lélekszámát, valamint egyházzá szerveződését, állami elismertetésére tartozó információk forrása „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” A magyar reformátusság körképe. (Szerk.: BARCZA József – BÜTÖSI János.) Debrecen, 1991.; PEYER-MÜLLER, Fritz: a Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között – kitekintéssel a jelenre. /LUX Nemzetközi Teológiai Könyvtár 16./; A Romániához csatolt területek 1920-as református lélekszáma nem volt meg a „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” c. kötetben, azt BOLYKI – LADÁNYI i. m. 43. p-ról vettem. Megjegyzem, hogy e kötetben egészen más adatok szerepelnek az elcsatolt és a Csonka-Magyarország reformátusságának adataiként, mint amiket felhasználtam.
*15 – Dezső László nyá. tábori esperes, alezredes, Debrecen-Nagytemplomi-északi egyházközségi lelkipásztor, principálisom közlése, amit Makkai László akadémikus, debreceni teológiai tanszékvezető professzorom megerősített.

PhD. Dr. Dr. Csohány János
Történész, ny. tszv. egyetemi tanár