Mikolai Bertics Mihály honlapja

Dr. Szöllősy Tibor

Szöllősy Tibor 01

Dr. Szöllősy Tibor

A Magyar Írószövetség tagja. Neve leginkább közíróként ismert a kárpátaljai, illetve magyarországi olvasók előtt. Az eddigi könyveiben napvilágot látott esszéi, tollrajzai, kisprózái csak Kárpátalján születhettek meg. Témái a szülőföldből táplálkoznak.
Élete nagy részét Técsőn töltötte, jelenleg Nyírmadán él. Egy vele készített interjúban így beszél magáról:
“…Borzsován születtem, később költöztünk Beregszászba. Az első osztályt a mai Kossuth Lajos Középiskolában végeztem. Abban az időben, sajnos, nem fogadták be az idegeneket, így kerültünk Técsőre. Beregszászra a mai napig nagy szeretettel emlékezem, annál is inkább, hogy a Vérke-parti várost mindig is a magyarság példaképének tartottam. Ez erősítette bennem a vonzódást és a tiszteletet iránta, egyetemista éveimben minden lehetőséget kihasználtam, hogy a gyakorlatokat a Beregszászi Kórházban végezzem. Nagyon szerettem a Vérke-partot, a platánokat. Ez is inspirált, hogy a szerény írói adottságomat ebbe az irányba tereljem, s az egyik könyvemet már a beregszászi platánoknak szenteltem.
Técsőn. A közvetlen kapcsolataimban és beszélgetések során természetesnek veszem, hogy én hazamegyek. A viszontút meg az, hogy megyek Nyírmadára, ahol immártöbb éve lakom. Húztam, halasztottam az áttelepülést, de végül döntenem kellett, amiben nem kis szerepet játszott a családom. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Técsőn lakik a lányom és az unokám, Nyírmadán pedig a fiam és a feleségem. Úgyhogy én megoldottam a kettős állampolgárságot. Azért is választottam a Nyírséget, mert közel van a határhoz, így a hónapnak a felét Técsőn, másik felét pedig Nyírmadán töltöm.
– A “hőskorban”, a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) megalakulása után szerepet vállaltam a szövetség munkájában. Egy idő után azonban több illusztris közszereplő kivált a KMKSZ-ből. Végül engem is kiebrudaltak, mert nem értettem egyet az akkori vezetési stílussal. Nem voltak nekem különleges kívánalmaim, mindig tartottam magam ahhoz az alapszabályzathoz, amit elfogadtunk. De rá kellett jönnöm arra – s ezzel nem voltam egyedül –, hogy bizony néhányan elég lazán kezelik az alapszabályzatot. Én egy kicsit másképp képzeltem el az egészet, vagyis nem arra szavaztam, ami a későbbiekben történt. Aztán észrevettem, hogy valakiket istenítenek, akik azt, hogy rájuk szavaztunk, önös célokra használták ki, és ezt szóvá is tettem, ami persze sokaknak nem tetszett. Így már a második közgyűlésen nem választottak meg helyettesnek, sem elnökségi tagnak. De ez nem változtatta meg a KMKSZ-hez való hozzáállásomat, hiszen a mai napig hű vagyok ahhoz az eszméhez, aminek a céljával és aminek érdekében csoportosultunk. De a vezetési stílussal nem értettem egyet, és sajnos az utóbbi idők is bizonyítják, helyesen döntöttünk. Nem fordítottunk hátat, de más utat választottunk a közös cél elérése érdekében.
A Kárpátaljai Hírmondónál is azért vállaltam a megtisztelő feladatot, hogy részt vegyek a szerkesztésében. Én ezt a lapot úgy minősítem, hogy tényleg a szó legszorosabb értelmében hírmondó, elviszi a hírünket. Véleményem szerint egyre érettebbé válik. A kezdetekben, úgy mint a kisgyereknél, az első lépés néha bizonytalan volt, de hovatovább, annál színesebb, tartalmasabb.
Nem vagyok politológus, nem vagyok hozzáértő ember, de visszatekintve az eltelt 15 évre, keveset haladtunk előre….”

Eddig megjelent művei:

A kígyó önmagába mar
A platánoknak örökké élni kell!
Áthallatszik a harangszó
Hollósy Simon Máramarosban
Teccő nekem ez a hely / Técső-mondák és tények tükrében /
A Técsői Református Egyház története
Kárpát-medencei magyar paletta
Kárpátaljai karcolatok / humoros írások a régi világból /
Ki a Tisza vizét issza… / máramarosi mondák és tények /

Publikál még több antológiában, helytörténeti tanulmányokban, valamint hazai és kárpátaljai folyóiratokban.

* * *

Kárpátaljai Miatyánk

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk. Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket? Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugtatásunkért, gyónásként hadd mondjuk:
Atyánk, a sátán kerített hatalmába minket, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé – ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket – megsemmisülünk. Szenteltessék meg a Te neved, mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod eljöttét.
Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a földön is. A mindenség végtelenjében földi létünk. pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük. Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek. És ne vígy minket a kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magunkkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk. Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.
Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké.

Ámen.

* * *

a kígyó

A kígyó önmagába mar – regény

A kígyó önmagába mar

„Szöllősy Tibor regénye (A kígyó önmagába mar) felkavaró mű. Tudni kell hozzá, hogy szerzője orvosként jelen volt a csernobili tragédia helyszínén. A Sátán felrobbant templomának közelében láthatta az apokalipszist… A kitűnő, dokumentumértékű munka tulajdonképpen azt mondja el, hogy a világvége, melyet annyi nagy szellem megjósolt és rémülettel tekintett bekövetkezte elé, már nem jövendő többé, hanem borzongató jelen. Már nem sodródunk feléje, mint azt hajdan a szellem óriásai időről időre tehetetlenül érzékelték, s ahogy tudtak, kapálództak ellene, hanem benne vagyunk rontó áramlataiban. A mű ezáltal sokkal több, mint az atomerőmű felrobbanásának meg a körülötte történt (és azóta is történő) hazudozás, felelőtlenség-sorozat fekete krónikája: az egész szovjet rezsim vitriolba mártott tollal megírt torzképe.” (Szepesi Attila – Kárpátalja.ma)

 

(részlet a regényből)

A kórházi folyosón ketten várakoztak. Üdvözölte őket és egyiküket behívta a vizsgálóba, amely egyben a közös orvosi szoba volt. A beteg állapotát évek óta ismerte, a vizsgálat rutinszerű volt, a tanácsadással és a recept kiírásával együtt nem tartott tovább néhány percnél.
A másik beteg elidőzött picit a küszöbön, aztán belépett, köhintett egyet.
– Jó napot, doktor úr! Mondhatom úgy, hogy szervusz, Titusz?! Merthogy kettesben vagyunk, de persze, ha jön valaki…
– Ottó. Ottó! Szervusz. Tegezz nyugodtan… – Titusz felállt, eléje ment. – Gyere, ülj le és panaszkodj!
– Köszönöm! Tudod, azért vagyok zavarban, mert te orvos vagy, főorvos, én pedig nem végeztem egyetemet vagy főiskolát.
– A titulus sosem lehet az emberiesség mércéje, csak a követelmény szintjét emeli magasabbra – igyekezett Titusz lezser magatartásba helyezkedni. – Hát, ki vele, miben segíthetek; csak nem zsábát cipelsz az öveden?
– Sajnos azt is; de amit elmondani és kérni szeretnék, annál sokkal komolyabb dolog. Van annyi időd, hogy meghallgass?
– Beszélj csak, most ráérek, hisz nem tolonganak a páciensek!
– Jó. Mielőtt bármit mondanék, olvasd el ezt a papírt…
Titusz alaposan szemügyre vette a szemben ülő férfit és megértette: mázsás súlyokat cipelő, kiszabott életútjának utolsó méterein fáradtan araszoló ember kéri a segítségét…
A Pikler család annak idején – az ötvenes években – Tituszék házával szemben lakott. A két fiú közül Ottó volt a fiatalabb, de így is idősebb Titusznál vagy öt évvel. A Titusz korabeli srácok Ottót nagyfiúként tisztelték, emellett nemegyszer csodálták is, hiszen az utcabeli balhék kezdeményezője ő volt. Kerékpárja is csak neki volt és azt úgy tudta megülni, hogy nem fogta a kormányt, ami az ámuló kisebb kölykök szemében földöntúli teljesítménynek tűnt. Igyekeztek is a kedvében járni, a figyelmét magukra vonni: segítettek neki a szombatonkénti nagytakarításban, télen a frissen hullott hó eltakarításában. Telt, múlt az idő és az oroszok bejövetele után néhány évvel Ottó eltűnt. Titusz és barátai a szülőktől kérdezgették, hová lett, de a felnőttek érthetetlen módon azzal tudták le a választ, hogy rájuk ripakodtak: (Felejtsétek el, ne firtassátok, egy szót se róla, mert könnyen oda lehet kerülni, ahol ő van.) Azt, hogy Ottó Szibériában van, csak egymásnak suttogták el a felnőttek, de persze, a kölykök előtt nem lehetett sokáig titkot tartani.
Amikor fölfogták a helyzetet, a Szibéria szó mindegyikükben rettegést váltott ki… Ottó megtalálta a papírt, kirakta az asztalra. (4. számú igazolás – kezdte olvasni Titusz. – Kiállítás ideje: 1954. november 6. Főnöki és titkári aláírás, fölötte: Pikler Ottó Józsefé, született 1933., Técső, Kárpátontúli terület, az SZSZKSZ polgára, ukrán nemzetiségű. 1954. október 25-től 1954. november 6-ig vizsgálati fogságban volt, majd szabadlábra helyezték, mivel ügyét lezárták). Titusz azonnal érzékelt valami furcsaságot, s hogy rájöjjön, mi az, még egyszer átolvasta a szöveget, ezúttal az igazolvány fejlécét is: (Tyurma UKGB, Uzsgorod). Szemügyre vette a jól olvasható körpecsétet és megállapította: az igazolás kétségkívül hivatalos, eredeti. Aztán ösztönös modulattal megfordította. A hátlapon ez állt: (Visszakapta elkobzott 35 rubeljét és útravalóként további 25 rubel 90 kopejkát). A szöveg alatt aláírás: (Pikler).
– Érthetetlen! – szólalt meg Titusz. – Mindenki úgy tudja, téged 1949 októberében tartóztattak le és 1954 novemberében szabadultál. Itt viszont az áll, hogy mindössze 12 napig tartottak fogva… Nem értem azt sem, hogyan lettél ukrán nemzetiségű, ha egyszer édesanyád magyar, édesapád német volt?!
– Hát ez az, amit én se értek! Amikor elém tették ezt a papírt és azt mondták, tekintsem semmisnek a velem történteket, merthogy efféle tévedés megesik néha, de semmi baj, most már a Szovjetunió szabad polgára vagyok – nem olvastam bele, csak aláírtam és rohantam ki a börtönből, nehogy meggondolják magukat! Talán még örültem is, hogy a visszakapott személyi igazolványban sem volt semmiféle bejegyzés a büntetésemről. Majd, idők-évek múltán, amikor elcsitult bennem a visszakapott szabadság okozta eufória, bementem a KGB-hivatalba, hogy megkérdezzem, hogy is van ez.
Azok ott visszakérdeztek: mi a fenét akarok én, hiszen néhány napot töltöttem csupán vizsgálati fogságban, ami az idevágó törvény szerint megengedett…
– De hát miért ítéltek el téged?
– Tényleg nem tudod? Elmondom. Tudod, a háború utáni években lépten-nyomon fellelhetőek voltak magának a háborúnak a nyomai. Minket, suhancokat a fegyverek érdekeltek. Nem véletlenül a legjobban engem, hiszen édesapám szenvedélyes vadász volt, s én kicsi koromtól arra vágytam, hogy nekem is legyen olyan fegyverem, mint az övé. És a háború után kínálkozott is az alkalom a fegyver beszerzésére, mert a visszavonuló német és magyar katonák eldobálták vagy elrejtették a fegyverzetüket. Na, ezeket gyűjtöttük mi össze és háborúsdit kezdtünk játszani – valódi pisztollyal és puskával; persze, töltények nélkül. Amikor ezzel már nem értük be, elhatároztuk: felmegyünk a hegyekbe vadászni. Felültünk hát a kisvasútra, aztán – irány a hegyek! Este tértünk vissza, ugyancsak vonattal. Alighogy lelassított az állomáson, máris katonák és milicisták rohantak meg. Mindannyiunkat letepertek, hátracsavarták a kezünket, feldobáltak az autóra és megállás nélkül Ungvárra vittek… Én persze megkérdeztem – alighogy felraktak az autóra –, miért csinálják ezt velünk, de akkora szájast kaptam, hogy két fogam azonnal kitörött… Az ungvári börtönben két magas rangú KGB-s tiszt elé tereltek. Az egyik rámförmedt, azt kiabálta, hogy lelőnek, mint egy kutyát, vagy Szibériában fogok elrothadni, mert az állam ellensége vagyok, nacionalista vagyok, a szovjethatalom megdöntésére szervezkedtünk, szabad Ukrajnát akarunk… Azt állította, ők mindent tudnak, annál is inkább, mert a társaim mindent bevallottak, nekem csak anynyi a dolgom, hogy aláírjam a beismerő vallomást, mármint az én vallomásomat. Nem tudom, csal-e az emlékezet, de állítom: inkább csodálkoztam azon és amiatt, amit a tiszt ordítozott, semmint féltem volna. Mondtam is neki: halvány fogalmam sincs, miről beszél. Valóban nem tudtam, mert azelőtt soha ilyen téma nem merült fel köztünk. Na, alighogy ezt kimondtam, a tolmács pedig lefordította, a hátam mögött álló katona a géppisztolyával tarkón ütött, de olyan erővel, hogy még most is érezni a nyomát. A cellában tértem magamhoz…
Titusz nem állta meg, közbekérdezett:
– Mondd csak, fel tudtad-e fogni akkor a vádat? Tudtál egyáltalán valamit Ukrajnáról, a nacionalizmusról, arról, hogy abban az időben fegyveres ellenállással próbálkozó embereket ítéltek el?
– Á, honnan tudtam volna… Ukrajnáról is csak annyit, hogy rajta van a térképen. A politika nem érdekelt engem, csak a vadászat: olyan trófeákra vágytam, mint amilyenek az édesapám kollekciójában voltak…
– És mégis elítéltek?! De legalább volt tárgyalás, ügyvéd, tanúk?
– Az úgynevezett tárgyalás annyiból állt, hogy valamelyik következő napon újra felkísértek egy szobába, ahol három kékparolis tiszt ült és rám parancsolt: most már aztán írjam alá a beismerő vallomást! Megtagadtam. Ekkor az egyik tiszt felolvasott valamit, amelyből a tolmács annyit fordított le, hogy államellenes szervezkedésért, fegyveres felkelés előkészíréséért 25 évi börtönbüntetést kapok, halmazati büntetésként további öt évre megfosztanak jogaimtól; és még örülhetek, hogy kiskorúságomra való tekintettel nem ítélnek halálra, ahogy az ilyen vétségekért az dukál… ennyi volt. Kivezettek a szobából, átadtak az udvaron várakozó szuronyos-puskás katonáknak. Akkor tudtam meg, hogy az elítéltek csakis hátrakulcsolt kézzel járhatnak. Persze, nem egyedül voltam, de fogolytársaimhoz nem szólhattam, azt megtiltották. Teherautóval vittek a vasútállomásra, ott marhavagonba tereltek és a szerelvény nekilódult… Két hét múlva érkeztünk meg egy vorkutai lágerbe. Kutyahideg volt, lehetett vagy negyven fok. Már az úton sokan megfagytak; azok holttestét úgy dobálták ki a vagonokból, mint a fatuskókat…
Ottó szava elakadt. Megsimította homlokát és gyér haját, nyelve hegyével megnedvesítette cserepes ajkát.
– Titusz, te olvastad a Gulagot?
– Igen, olvastam.
– Akkor talán semmit sem kellene mondanom az ott töltött hat évről, ami számomra egy évszázadnak tűnt. De te – szerencsédre – csak olvastál róla…
Látszott rajta, hogy tényleg nem tartja szükségesnek a monológ folytatását, de az is, hogy kikívánkozik, szinte kitüremkedik szájából a szó. Folytatta.
– Éveken át szénbányában robotoltam. Reggel héttől este hétig, sokszáz méter mélységben. A napi norma: fejenként hét tonna szén felszínre küldése. A tíztagú brigádban volt egy fejtő, csillés, robbantó: helyettük is ki kellett termelni a tonnákat. Napi hatvan deka kenyeret kaptunk.
Nyolc hónap múltán legyengültem, nem bírtam tovább és megtagadtam a munkát, azaz nem akartam leereszkedni a mélybe. Hathónapi karcert sóztak rám, büntetésként. A karcer egy betonodú volt, a mérete – Istenem, hányszor megmértem! – tizenkétszer huszonhét talpnyom. Mire abból kikerültem, negyven kilóra fogytam le, ami nem csoda, hisz csak másnaponként kaptam negyven deka kenyeret és egy csupor vizet. Este kilenckor nyílt az ajtó, az őr intett: ilyenkor kiszédelegtem a folyosóra, hogy becipeljem cellámba a koporsót, vagyis azt a deszkából tákolt ládát, amelyben éjszaka aludtam. Képzelheted se vánkos, se takaró. Egy beton bunkerben, télen, Szibériában… Akkor fagyott meg a lábam… Amikor visszavittek a barakkba, több fogolytársamat nem találtam. Kérdésemre, hogy hol vannak, azt a választ kaptam, hogy meghaltak. Mindezt a megkérdezettek jelbeszéddel adták a tudtomra: vagy a homlokukra böktek az ujjukkal, vagy a tenyerük élét húzták végig a nyakukon. Ez utóbbi a foglyok bíróságának ítéletvégrehajtását jelentette. Mert azokat, akik a másik fogolytól bármit – egy kapcát, falásnyi kenyeret – elloptak, azokat a barakkon belül működő fogolybíróság halálra ítélte. Az ítélet végrehajtói éjszaka odalopóztak az elítélt priccséhez, felébresztették a szerencsétlent és megkérdezték tőle: tudja-e, mi jár annak, aki tolvaj vagy besúgó? A választ meg sem várták: vagy megfojtották, vagy leszúrták. Reggel az arra kiszemeltek az őrök kíséretében kivitték a holttestet – ezzel az ügy be volt fejezve…
– Ezek mind rablógyilkosok, köztörvényesek voltak?
– Nem: kizárólag politikai elítéltek. Több tízezerszám, barakkok sokaságában. Az egyikben, a szomszéd barakkban magyarok voltak, néhányuk nevére még emlékszem. Leginkább egy Schüle József nevű fogollyal értettem meg magamat.
– Az otthoniakkal megszűnt minden kapcsolatod?
– Egy év letelte után két levelet írhattam évente, amiket cenzúráztak. Később megtudtam, otthonról gyakrabban írtak, de én csak három levelet kaptam meg… Egyik levelemet a legfelsőbb bíróságnak szántam, a szüleim is, de ettől a helyzetem semmit sem változott.
– Végül is nem kellett letöltened a huszonöt évet, hat év után szabadultál. Hogyan?
– Szabadulásom előzményeinek részleteit nem ismerem ma sem, csak azt tudom biztosan, hogy ötvenháromban a láger foglyai fellázadtak. Ebből én kimaradtam, de csak azért, mert akkor is a szigorítottban ültem. A lázadás rengeteg halottat okozott mindkét oldalon. Végül persze leverték, könyörtelenül megtorolták, ám utána magasrangú delegáció érkezett Moszkvából, amely újra kihallgatott minden foglyot. Én elmondtam, amit tudtam, nem hallgattam el semmit. Akkor rögtön nem reagáltak rá, de pár nap múlva engem is bevagoníroztak a sztolipinkába és egyenesen Ungvárra hoztak, ahol aztán ezt az igazolást kaptam arról, hogy kijártam a tizenkét napos szabadegyetemet…
Nem viccelek, nincs hozzá kedvem: a mi barakkunkban sok észt, liván, lett, orosz és más nemzetiségű, rendkívül intelligens fogoly volt: orvosok, ügyvédek, egyetemi tanárok, akiket ugyanazokkal a vádakkal kárhoztattak fogságra, mint engem. Ezektől az emberektől én nagyon sokat, rengeteget tanultam… Ott, akkor értettem meg, hogy a kommunista ideológia rosszabb a fasizmusnál, mert megköveteli az áldozataitól, hogy magasztalják a gyilkosokat… Tudod, Titusz, a testi fájdalmakat idővel megszoktam, kihevertem, de soha nem gyógyuló fekély lelkemben a megválaszolhatatlan kérdés: miért sarcoltak meg ilyen kegyetlenül? Ifjúságom legszebbnek ígérkező hat évét úgy rabolták el tőlem, hogy azokat soha nem kérhetem vissza… Igaz, sok minden elmosódott az emlékezetemben, de nem is akartam folyton emlékezni. Az álmaimnak azonban nem tudok parancsolni, és azok gyakran visszahozzák a borzalmakat… Ilyenkor felriadok, felkelek és körülnézek: valóban szabad vagyok-e, otthon vagyok-e. Vedelem a kávét, a teát, hogy ne tudjak aludni, álmodni.
Alkoholizálni is próbáltam, de nem segített, még rosszabb volt, mert eluralkodott rajtam a düh, törni és zúzni kívántam, de annyira, hogy félni kezdtem saját magamtól… Nem, a lázálmoktól nem tudok megszabadulni…
Hallgattak mind a ketten. Titusz arra gondolt, mennyire nehéz tud lenni a csend, amikor iszonyat telíti. Leküzdhetetlen késztetést érzett arra, hogy beleollózzon ebbe a csendbe.
– Áldozat voltál és vagy – mondta. – Mint ahogy oly sokan rajtad kívül. A bűnös politika szennyes áradata sodort el téged is. És hány ilyen hullám csapott át rajtunk! Az első elsodorta apáinkat és nagyapáinkat, a második az itthonmaradottakat vitte haláltáborokba, az utána következő az egyházakat és úgy általában az értelmiséget tizedelte meg, hogy végül a közben felcseperedő nemzedéket – a tiéteket – hurcolja el munkaszolgálatra Szibéria és Donyeck szénbányáiba. Szenvedtek a mindezek után itthonmaradottak is, mert a megkülönböztetés átkos bélyege miatt eleve lépéshátránnyal indulhattak tovább az élet útján… Sokszor elgondolkoztam azon: hogyan is maradhattunk meg egyáltalán a minket körülvevő jégtengerben, mi ad erőt ahhoz, hogy zsenge fűszál-létünk ellenére újra és újra áttörjük ezt a betonkemény jeget? Azt hiszem, legfőbb mozgató-éltető rugónk a dac, amit a mi fajtánkból kiirtani nem lehet… Igen, nem lehet más: a dac!
– És a hit – tette hozzá csöndes meggyőződéssel Ottó. – Én, aki gyermekkoromban a Miatyánkot sem tudtam végig, s emiatt nemegyszer verést kaptam – a gulágon megértettem, hogy a hit az az erő, amely kivezeti a zsákutcába kényszerített embert a megmaradás felé vezéreli a létezés peremén billegő halandót. A lágeri estéken egyszerre imádkoztunk, ki észtül, ki oroszul, ki magyarul…
Bármennyire furcsa, én mostanában is minden este elmormolom a Miatyánkot – teljes egészében…
Titusz gondolatai elkalandoztak. Egyik volt diáktársa jutott az eszébe, akit szintén kibuktattak az egyetemről, mert nem tüntette fel pontosan apja foglalkozását és önéletrajzában: tisztviselőként írta be, holott – és éppen ezért – apja a csernovici püspöki hivatal titkára volt… Szergej – így hívták – búcsúzóul azt mondta nekik: Barátaim, imádkozzatok; az erőszak ellen csak a fohász segíthet! Titusz nem felejtette el az intelmet, az esti olvasás után, amikor eloltotta a lámpát, mindig nekidurálta magát az imádságnak: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… A végéig azonban sosem jutott el: vagy a szavak nem jutottak eszébe, vagy álomba zuhant…
Ottó újabb köhögése rántotta vissza a jelenbe.
– Ne haragudj, kissé elszabadultak a gondolataim… Mondd, Ottó: mit tehetek érted?
– Nagyon fáradt és öreg vagyok: szófogadatlan a lábam, fáj is, a tüdőm zihál, fogyok, mint a milligyertya. A fagy, a szénpor megtette a magáét. Nyugdíjba kellene mennem, de éppen az a hat év hiányzik a munkaviszonyomból… Hogy ledolgozhassam, ahhoz erő kell. Vegyél fel az osztályodra, generalizálj fel. Ha találsz még bennem valami használható alkatrészt, gyújtsd meg a gyertyacsonkomat… Elmehettem volna járóbetegkezelésre, de a kollégáidnak nem szívesen mondtam volna el azt, amit neked elmondtam: nem hitték volna el, nem értették volna meg…
– Természetesen felveszlek az osztályra, de tudnod kell: két nap múlva utazom Csernobilba; ezért az engem helyettesítő orvos gondjaira bízlak.
– Titusz! Mi a fenét keresel Csernobilban?!
– Én ugyan semmit – Csernobil keresett és talált meg engem…
– Vagy úgy! Gondolhattam volna… Megvárlak, Titusz. Nem azért, mert a kollégádban nem bízom; az elmondottakat nem tudnám neki elismételni…
Biztosan közölni akart még valamit, de a berohanó osztályos főnővér kiáltása megakadályozta:
– Titusz Ivanovics, a gyorsról jelezték, súlyos esetet hoznak, a beteg eszméletlen!
Titusz sajnálkozó tekintettel fordult Ottó felé:
– Ez a mi életünk…
– Persze, persze – Ottó elköszönt, kivánszorgott.
Titusz elkísérte egy darabon, amikor a folyosóra beözönlöttek a mentősök a hordágyon fekvő beteggel. Egyetlen pillantással felmérte a beutalóra sebtében odavetett diagnózist: agyvérzés – megkérdőjelezve. A hordágyat a mentősök a folyosó kövezetére helyezték, Titusz föléje hajolt.
Néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: a beteg nem mentőkocsin – Kharon csónakján érkezett… Az ilyen esetre mondják: reménytelen. A mentősök nem is próbálták a reanimációba vinni, hiszen a műtéti kezelés szóba sem jöhet. Senki nem mondja ki, de mind azt gondolják: a beteg legalább nyolcvan éves – hadd költözzék el csendben, az a két-három nap, ami az életéből még hátra van, éppen elég ahhoz, hogy hozzátartozói felkészüljenek a végső búcsúra… Csakhogy az ilyen beteget visszautasítani nem lehet: megbocsáttatik, ha az igyekezetet nem koronázza siker, de megbocsáthatatlan, ha nem cselekszel!
Utasította a mentőket: vigyék az osztály folyosójának szélső kórtermébe, amelyet a személyzet indulási oldalnak nevezett; innen ugyanis általában egyirányú volt az út – a hideg sebészet felé…
Titusz újra megvizsgálta a beteget és megerősítette a feltételezett diagnózist: agytörzsi bevérzés, kóma. Megcsapolta a hátgerinccsatornát: nagy ívben kicsapódó véres folyadék lövellt belőle. A bekapcsolt infúzió (harcolj az utolsó pillanatig) a követelménynek megfelelően szállította a gyógyszert, a mesterséges lélegeztető ütemesen pumpálta a gázkeveréket a tüdőbe.
Az ügyeletes nővér szólt, a beteg hozzátartozói várják Tituszt az orvosiban, szeretnének beszélni vele. Odament.
Hárman voltak, a beteg lányai, valahol az időskor előszobájában, ám korukat meghazudtoló, az éveket álcázni hivatott, divatos öltözékben. Egyikük, vélhetőleg a legidősebb megkérdezte:
– Mi történt az apánkkal?
Titusz visszakérdezett:
– Nem látták az édesapjukat, nem voltak bent?
– Még nem, először azt szeretnénk tudni, mire számítsunk!
– Semmi jóval nem tudom biztatni önöket, sőt azt kell mondanom, édesapjuk állapota szinte reménytelen, készüljenek a legrosszabbra…
– De hát mi történt? – követelőzött az iménti szószóló. – Csak nem ivott az öreg?!
– Nem, arra semmi jel nem mutat. Elpattant egy ér az agyában. A mentősök azt mondták, a temetőben találtak rá, a felesége sírja mellett; már akkor eszméletlen volt…
A három testvér összenézett, majd a szóvivő ingerülten kifakadt:
– Már megint az a temető! Hányszor figyelmeztettük, ne járjon annyit oda! Biztosan megint felizgatta magát, azért lett rosszul. Tudja, doktor: az öreg mindig is nyakas-makacs ember volt, sose hallgatott a jó szóra. Anyánk három éve halt meg, azóta szinte naponta kijárt hozzá a temetőbe, ott gubbasztott órákig a sírnál, pedig olyan huzatos az a hely…!
– A megszokás, a szeretet nagy kényszerítő erő – mormolta Titusz.
– Á, ne gondolja: megérte az öreg a pénzét! Alig vette el anyánkat, máris elhagyta: bedőlt az agitációnak, Belgiumba ment, bányában dolgozott. Amikor világra jöttem, hazajött, hozott valamennyi pénzt, de – visszament. Így tett a testvéreimmel is: hazajött valamicske pénzzel, teherbe ejtette anyánkat, aztán visszament. Nem törődött a nevelésünkkel! Még hogy megszokás, szeretet! Hát mennyi időt volt anyánkkal?! Azt is beszélték, volt Belgiumban valami nője!…
Tituszt kezdte bosszantani a helyzet, a hölgyek viselkedése ellenszenvet keltett benne. Másra próbálta terelni a szót:
– Foglaljanak helyet és mondják: nem betegeskedett-e az édesapjuk? Netán onnan, a bányából hozott valami kórt?
– Dehogy! – vágta rá a szószóló. – Világéletében makkegészséges volt, sose panaszkodott nekünk. Anyánk halála után egyedül látta el magát. Pedig hányszor nógattuk: adja el a régi portát, költözzön hozzánk, egy szobát mindig tudunk adni neki. Ugyanis megbeszéltük egymás közt, hogy hol az egyiknél, hol a másiknál fog lakni. De ő megmakacsolta magát. Azt mondta: abból a házból temessék el, ahol anyánkkal élt!
Mivel a másik két testvér szaporán bólogatott, a harmadik még inkább indulatosan folytatta:
– Csak a gondot kereste nekünk. A mai világban csupa futkosás az élet, de ő nem akarta megérteni, hogy nincs időnk bejárni hozzá. Mondtuk neki: szereltesse be a telefont, hogy tudathassa velünk, ha valami baja van. Ezt se tette meg, pedig volt pénze. Hat évvel ezelőtt értesítést kapott a belga konzulátustól, hogy jelenjen meg náluk. Mi is vele mentünk, és ott azt mondták neki: nem ő, a háború az oka, hogy megszakadt a szerződése; kapott egy szép összeget – kárpótlásul…
– Abból házat épített mindhármunknak – vetette közbe az egyik húg.
– Kötelessége volt! – pillantott dorgáló tekintettel a közbeszólóra a legidősebb nővér. – Meg aztán: így akarta jóvá tenni a mulasztásait…
Tituszt megdöbbentette a csipetnyi hahota, amely az utolsó szavak kíséretében megütötte a fülét. Nem tudta, mit mondjon, szóljon-e egyáltalán.
– Mondja, doktor – igazította aggodalmat sugárzóvá arcát a szószóló testvér – most mi lesz: meg fog halni?
– Sajnos, ez hamarosan bekövetkezik. Már csak a kora miatt is, azonkívül eléggé elesett állapotban van. A kosztolással lehettek gondjai…
– Á, az lehet! – robbant ki nagy hévvel a szó az eddig hallgató harmadik testvér száján. – Emiatt, a kosztolás miatt is csak a gond volt vele. Mert hiába hívtuk, legalább napjában egyszer jöjjön el valamelyikünkhöz ebédre – nem jött. Inkább főzőcskélt magának mindenféle kotyvalékot… Jó lenne tudni, meddig húzhatja még?
– Ezt pontosan nem lehet tudni; talán órákig csupán, legfeljebb néhány napig.
– Apuka biztosan megint idegeskedett a sír miatt…
A legidősebb nővér vércse módjára csapott le húga szavaira:
– Ha idegeskedett, ő a hibás! Hányszor megmondtuk neki, hogy megcsináltatjuk anyuka sírját!
Csak hát – próbált mosolyogni Titusz felé, de csak egy gúnyos fintorra tellett tőle – a mai világban, tudja azt a doktor, minden gond: az anyag, a fuvar, a mester. Ráadásul a dollár értéke mostanában is egyre emelkedik, ezért gondoltuk azt, hogy rubelben számolnánk el, de azt összeszedni?! – vonta meg a vállát, meglebbentve a tarka vállkendőt.
– Bemehetnénk az édesapjukhoz, ha akarnak – ajánlotta Titusz, hogy megszakítsa az egyre ellenszenvesebb idősebb nővér darócfonatú cirádáit.
– Jaj, dehogy! – kapta a szája elé gyűrűkkel ékesített, húsosan kövér ujjait amaz.
– Mi nagyon irtózunk a halottaktól!
– Még nem halt meg…
– Hát ez az! Mondja, doktor: meg tudná csinálni azt, hogy legalább elsejéig ne haljon meg?
Akkor esedékes a következő nyugdíjátutalás, és azt ígérte az öreg, hogy nekünk adja; a kocsivásárláshoz kellene, éppen annyi hiányzik még. Tudja, nagyon itt az ideje már, hogy kicseréljük a régi autót. De ha az öreg ma vagy holnap meghal, akkor nem folyósítják a nyugdíját!
Ha életben tartja elsejéig, nem leszünk hálátlanok…
Titusz tarkójában apró tüzes tűk milliói táncoltak, halántékán kidagadtak és erősen lüktettek az erek, a torkába gombóc szorult, hányingert érzett. Szólni nem tudott, nem is akart, nem is volt rá szükség: a három testvér megértette, igencsak átlépték azt a bizonyos határt, s Titusz ajtóra szegezett szigorú tekintetének engedelmeskedve felszedelőzködtek, kioldalogtak. Titusz a félrebillent függönyön át látta, a várakozó kocsi mellett megállnak, ágáló indulattal magyaráznak valamit egymásnak, aztán beszállnak és elhajtanak.
Fél óra múlva, a munkaidő lejártakor ő is elindult hazafelé, gyalogosan.

* * *

A kígyó önmagába mar

(részlet)

Tündéri pár! – ez volt az egybehangzó vélemény, amikor egybekeltek. A túlbuzgóbbak még hozzátették: nem is a pap, maga a Jó Isten adta össze őket. A kimondott, testre szabott igazság csak annyiban sántított, hogy nem oltár előtt esküdtek. Nem tehették, nem merték, hiszen Tamás egy nagyvállalat beosztott mérnökeként a főmérnöki tisztség várományosa volt, ezenkívül jó családból származott, semmi sem akadályozhatta karrierje kiteljesedését. Életkora ugyancsak megfelelt a szabványnak, lévén tizenkét évvel idősebb szíve választottjánál, azaz érett férfi volt, s miután megteremtette egzisztenciáját, nősülhetett.
Gizike nyelvből és irodalomból szerzett főiskolai diplomát, a helyi középiskolában tanított, ahol két év múltán már mindenki tudta, a nyugdíjaztatás előtt álló helyettes igazgató helyére ő lép, azaz ő lesz az iskola második embere. Nem volt gond a kelengyével sem, hiszen egyke-minőségében a szüleitől mindent megkapott, nászajándékul egy Zsigulit. Lakhattak volna bármelyikük szüleinél, ám ők a nagyvállalat igazgatósága által kiutalt, csehek-építette lakóházat választották, amely minden igényüket kielégítette. A bútort Tamás szülei ajándékozták, olyat, amilyet a fiatalok kívántak, egyszóval az új házasok egyenesből indulhattak.
Hogy frigyükben milyen szerepet játszott és játszott-e egyáltalán szerepet a szerelem, arról megoszlottak a kósza vélemények. Gizike mindenesetre tetszett a szemnek, a napsugár melegedni surrant az arcára és szemébe, Tamás lelkébe pedig feltöltődni a jóság. Házaséletük második évében Gizike egy kislánnyal ajándékozta meg saját magát, férjét és a drukkoló nagyszülőket. Tamás szó szerint megfeküdte a nagy eseményt, mert egy teljes héten át fizette boldognak-boldogtalannak a „pucupálinkát”, aminek következtében őt is megverte a jobb keze.
Kialakult állandó baráti körük: szaktársak, orvosok, az intelligencia egyéb nagy fajsúlyú képviselői meghívottként vagy meghívóként ünnepelték együtt velük a családi, állami és a kevésbé hangoztatott egyházi ünnepeket. Társaságuk legtöbbször Szlatinaiéknál gyűlt össze, ami nem csupán a házigazdák vendégszeretetét tükrözte; Szlatinaiék ugyanis az új városnegyed hegy alatti utcájának végén épített takaros házukban laktak, ahol nem voltak jelen a kisvárosi „kontyosrádió” nagyon is érzékeny mikrofonjai és hangszórói, amelyek tovább adták volna a társasági összejövetelek zsivaját.
Volt egy közös szenvedélyük: nagyon szerettek autót vezetni. Az összejövetelekre is mindig kocsival mentek, általában késve, de ott – közös megegyezéssel – felváltva ittak. Egy ideig. Mert egy alkalommal – a társaság már asztalnál ült – Gizike nagy sebbel-lobbal, kabátját le sem vetve rohant be a szobába és azt kiabálta: „Adjatok azonnal egy pohár pálinkát!” Valaki tüstént nyújtotta neki, s ő egyetlen szuszra felhajtotta az italt. Abban a pillanatban lépett be Tamás, Gizike pedig örömittasan, kárörvendve mutatta neki a poharat: „Látod?! Te fogsz vezetni, nem ihatsz egész este!”. Tamás arca lófejhosszúságúra nyúlott, aztán együtt nevetett a többiekkel, akik persze rájöttek, hogy kettejük közt verseny folyik: ki ihat közülük.
Idő múltán valóságos attrakcióvá fajult a versengés: a pohárka tömény ki volt készítve az asztal szélére, minél közelebb a bejárati ajtóhoz, hogy kéznél legyen az ügyesebb versenyző számára. A baráti társaság tagjai felettébb élvezték a rivalizálást, ittak a nyertesre, legtöbb esetben Gizikére. „Kihasználja női mivoltát – ógott-mógott Tamás. – Kénytelen vagyok előre engedni, amennyiben egyszerre érkezünk a bejárathoz”. Amikor mégis ő lett a győztes, akkor Gizike panaszkodott: „Ellök a szemét. Most már csakazértis iszom!”. És ivott. Nem sokkal később már csak a móka kedvéért játszották meg a versengést, amelynek semmi értelme nem volt, hiszen mindketten ittak. Egyik barátjuk jóhiszeműen figyelmeztette őket, jobb lenne autó nélkül jönniük, mert baj lehet. „Hogy gondolod?! – háborodott fel Gizike. – A mi helyzetünkben csak lejáratnánk magunkat, ha gyalogolnánk. Meg aztán: minden zsaru a zsebünkben van!”.
A legutóbbi összejövetelekre Gizike már eleve kapatosan érkezett, a legaktívabb kezdeményezője lett a pohárköszöntőknek. Ettől kezdve csak a vak nem érzékelte a közte és Tamás között tátongó, egyre mélyebb űrt, habár Tamás sohasem panaszkodott, megjelenéséből és magaviseletéből következtetni lehetett a szomorú tényre: a házastársi kapocs meglazult, az egykori melegség fagypont alá zuhant… Gizikéről egyébként mindenki tudta, hogy második gyermekét hordja a szíve alatt; annál inkább felfoghatatlannak tűnt, miért fogyasztja egyre nagyobb előszeretettel az alkoholt, direkt keresve az arra való alkalmakat…
Titusz a hullaház felé vette útját, de nem ment be, mert nem akarta látni a volt-Gizikét. A kórboncnok néhány perc múlva jött ki, s felszólítás nélkül sorolni kezdte: – Most végeztem… Ittas volt, úgy középfokú. A vérvizsga pontosan kimutatja, de anélkül is tuti. Politraumája volt: a koponyája úgy néz ki, mint magasból lepottyant dinnye, benne az ilyenkor szokásos turmix: agyvelő, csontszilánkok, hajszálak, a bal szemgolyó, arccsont-töredékek, ezenkívül nyakcsigolya-törés, a belső szervekről hadd ne beszéljek… Egy biztos: mindegyik sérülés külön-külön, egymagában is halálos… Na igen: a magzat. Tizennyolc–húsz hetes volt, súlyos, irreverzibilis rendellenességekkel született volna. Őérte nem kár, csak nyűg lett volna egész életében. Hanem a nőt sajnálni lehet: fiatal és szép. Csak éppen – úgy látszik – nem volt esze. De miért érdekel? Ismerted?
Titusz csak bólintani tudta az igenlő választ, a szavak másodpercek múlva buktak ki ajka szögletén:
– Egy elsős gyerek maradt árván…
– Miért, nincs, vagyis nem volt férje?…
– Volt; de őt is mindjárt idehozzák a balasetiről. Nem lehetett megmenteni…
– Szegény gyermek! Vannak nagyszülei?
– Igen, de idősek.
– Az árva nem fog kapni állami támogatást… Vajon a férj szintén ittas volt?
– Nem tudom.
– Ki vezetett?
– Gizike, akit boncoltál…
– Akkor tényleg tré a helyzet… Egyvalamiben segíthetek, ha akarod: nem írok az alkoholról, egyszerűen kihagyom a jelentésből.
– Engem nem kért senki, hogy ilyesmiben közbenjárjak, igazából és közvetlenül nem érintenek a tragédia következményei, de nagyon sajnálom az árván maradt kislányt, s úgy látom, te is; ha tehát megteheted kellemetlen következmények nélkül, akkor – belső indíttatásból, a gyerek jövőjére gondolva – tedd meg…
– Megteszem. Nem ez az első eset. Nem is gondolnád, hány jegyzőkönyvet, zárójelentést kellett már átírnom – utasításra… Tudod-e, hogy a számtalan kimutatás és egyéb statisztikai ákom-bákom neuralgikus pontja a gyermekhalandósági mutató, amely nem lehet magasabb a megengedettnél? Nem bizony, mert különben a parasztgyalázat: a szegény pediáterek a végtelenségig vezekelhetnek, holott az esetek túlnyomó többségében vétlenek. A területi nagyfőnökök sem simogatják ilyen esetben szőrük irányába a kisebb főnököket, az igaz, de azzal is számolniuk kell, hogy a körkörös ülep-rugdosás sem javítaná a statisztikát, nem szüntetné meg a csecsemőhalálozás okait; azokat ugyanis nem az egészségügyben, hanem a szociális szférában kellene keresni, csakhogy ez – tabu. Ezért, emiatt tartanak engem nagy becsben – villantotta nikontinsárga fogsorát, mélyen letüdőzve a cigaretta füstjét. – Pajtás, nekem rendszeresen, minden hónap harmadik dekádjában konyakos-saslikos körítéssel juttatják eszembe „kötelességemet” a számcsinosítás terén. Nem mondom, kezdetben még ágált bennem a szakmai büszkeség és önérzet, ám egyértelműen tudtomra adták: ha mereven ragaszkodom elveimhez, vihetem azokat magammal – a kórházon kívülre… Így áll a dolog: azóta úgy és azért írom, amit elvárnak, amit megparancsolnak. Így aztán hiába a diftériás halálesetek, fiatalkori infarktusok, elszúrt rutin-műtétek: a halálokok egészen mások a jelentésekben. Lelkiismeretfurdalás? Van… Azzal áltatom magam, hogy a halottaknak végül is tökmindegy, mi áll a halotti bizonyítványban… Az igazi vígasz mégis az, hogy – bár állandóan köztük vagyok – az én hibámból nem kerülhet a boncasztalra egyetlen holttest sem… Amúgy érzem, egyre érzem a fásultságot, ami már-már közöny. Amikor a főnök átnyújtotta a Kiváló Egészségügyi Dolgozó címet – amit persze az engedékenységemmel érdemeltem ki –, hosszan rázta a praclimat, közben összekacsintottunk, mert ugyanarra gondoltunk… Olyan volt ez, mint az egyetemen a párttörténeti vagy marxista-filozófiai vizsgák: minél inkább tupíroztam, magasztaltam a dogmát, annál elégedettebb volt a prof.
Tituszt hányinger környékezte, mint a viharba került hajó utasát.
– De hol az ethosz? – préselte ki nagy nehezen a számon kérő kérdést, bár a kórboncnok szavai valódi meglepetést nem okoztak számára.
– Csak nem komolyan kérdezed? – bámult rá a másik némi ámulattal. – Te talán nem ugyanabban a csónakban evezel, vagy mi? Vagy te talán mintamókus vagy? Ne viccelj már, hiszen nem most léptél le a falvédőről; rég beszajkóztad te is a házi feladatot! Pajtás, az idősebb kolléga jogán adok egy tanácsot, fogadd meg: ebben a világban ne akarj grállovag vagy Terézanya lenni, mert a legjobb esetben is hülyét csinálnak belőled. Jegyezd meg: a korcs állatok kiűzik, legtöbb esetben el is pusztítják a közéjük keveredett nemes fajtát, mert nem értik, miért más és nem tűrik meg maguk közt. Talán mondanom sem kellene, hogy ez nemcsak az orvosi társadalomban van így, de minden szinten. A politikai elit rátenyerelt a társadalomra, homogenizálta azt, mégpedig minden sajátos, egyéni eredetű jellemzőt elpusztítva. Ők ugyanis odafent nem abból induknak ki, ami van; annak kell lennie, amit ők akarnak. Te ugye magyar létedre osztályvezető orvos vagy, ám ez nem szaktudásod elismerése, mint ahogy pártba való felvételed sem a kívánt politikai „érettség” elismerése; te egy statisztikai szám vagy, méghozzá sokadik a tizedesvessző után. Mondd csak: hány osztálya is van a mi kórházunknak?
– Tizennégy.
– És hány magyar főorvos van ebben a városban, ahol a lakosság fele őslakos magyar?
– Egyedül én…
– Na látod! Soha nem fognak leváltani, hacsak nem csinálsz valami nagy baromságot; mert veled igenis számolnak, olyan értelemben, hogy a nemzetiségi politika eredményét szimbolizálod; te vagy az ipszilon a cégtáblán…
– Ivanovics! Érvelésed vaslogikája kikezdhetetlen, de mi a következtetésed? Mi lehet a hozama ennek a jelenségnek, hová visz bennünket, hová torkollik?
– Ennek az antihumánus sodrásnak nincs forrása, csak kezdete; nincs hozama, csak hordaléka; rövid lefutási szakaszán elposványosodik, kitenyészti és szaporítja kórokozóit, s mivel immunhiányban szenved, menthetetlenül megsemmisül, elrohad, eltorlaszolva az önnön deltájához vezető medret; ez csak idő kérdése. A sajnálatos az, hogy minket is megfertőz, vesztünket okozza… Még valamit. Elgondolkoztál-e már azon, miért tegezik nálunk beosztottjaikat a főnökök? Azért, mert pertuban vannak a bűnnel, az pedig nagyobb úr egy embernél, akár egy nemzetnél is!…
A proszektúra felé vezető járdán hordágyat cipelő kis csapat jön fel.
– Na, jönnek az én hordáraim, hozzák a mennybement földi porhüvelyét. Merthogy most már minden távozó a mennybe jut, mivel a pokolban nincs hely; azóta, mióta annyian feláldozták magukat vagy feláldoztatták a sátáni eszme oltárán…
Titusz visszament az osztályra. Találkozott a kis menettel, de nem kérdezte, kit visznek a hordágyon, mert biztosan tudta: Tamás kihűlt testét viszik a végtelenség előszobájába… Nágya már várta, hogy átadja a kórház főnővérének üzenetét: minél előbb állítsa össze és küldje be hozzá a számára szükséges gyógyszerek listáját. Azonnal nekilátott, hevenyészve papírra vetette mindazt, amire vélhetően szüksége lehet. Aztán sorra felkereste betegeit, elbúcsúzott tőlük, torokszorító érzéssel konstatálva, hogy a legtöbb beteg őszintén sajnálja majdani kényszerű távollétét.
Az egyszemélyes vizit végeztével visszatért az orvosiba, kollégái körébe. Sándor átnyújtott neki egy könyvet, amelyből a polgári védelem egészségügyi ábécéjét tanulták egykor az egyetemen.
– Hadászati szemszögből taglalja – mentegetődzött Sándor –, inkább csak ismerteti a radioaktivitás aktualitásait, főként a hirosimai atomrobbantás következményei alapján; de hátha akad benne valami hasznosítható…
– Köszönöm, majd kiderül – tette el Titusz a könyvet, majd a jelenlévőket tekintetével ölelve megkérdezte: – Van valami probléma, amelynek megoldásában segíthetek?
Jelena Vasziljevna jelentkezett:
– A kettesben az a H. nevű férfi, akit leszázalékolási céllal küldtek, elhozta igazoló papírjait, de én azokkal nem tudok mit kezdeni. Ha Titusz Ivanovics megnézné…
– Mutassa!
Titusz emlékezett rá, a férfit a hadkiegészítő parancsnokságtól küldték: állapítsák meg és dokumentálják, hány százalékos egészségkárosodást okozott nála egy harminc évvel korábbi fejlövés. Csakhogy Titusz fejlövésből eredő nyomokat nem talált, következésképpen egészségkárosodást sem, csupán egy halovány, centiméternyi forradást a jobb szemöldökív felett. Mindezt közölte H.-val, aki mélységesen felháborodott, nem fogadta el a vizsgálat eredményét, mert – mint hangoztatta – már nincs ereje dolgozni, négy gyereke van, akiket el kell tartani, a felesége is tehetetlen, na és – ez volt a döntő érve – ő a haza védelmében sebesült meg és a nyolcvankettes törvényerejű rendelet értelmében, a honvédő háború sebesültjeként rokkantsági segélyre jogosult, amit az őt ide irányító alezredes elvtárs is alátámasztott, mint megalapozott, jogos igényt.
– De az olyan fehérgallérosok, mint maga, mindig kitalálnak valamit, csakhogy ne érvényesüljön a jog! – folytatta indulatosan. – De én teszek róla, hogy a körmükre nézzenek az elvtársak! Jelentem a veteránok szövetségének, az első elvtársnak. Ők nem fogják tűrni, hogy egy ilyen kis helyi orvos kenje el dolgot, akinek és a fajtájának, mint itt megragadt jöttment népségnek vérében a gyűlölet, ahelyett, hogy hálásak lennének a felszabadításért és azokért az áldozatokért, amit értük hoztunk. Maguktól el kellene venni a diplomát, menjenek földet túrni vagy barmot legeltetni, hisz még oroszul sem értenek, maguk közt állandóan azon a fanyelven vartyognak, amiből az ember egy büdös szót sem ért; pedig orosz kenyeret esznek!…
Titusz emlékezését Jelena Vasziljevna szakította meg. Mint jó tanuló a leckét, úgy mondta fel a tudnivalót, miközben eléje tette az igazolást:
– A nyolcvankettes értelmében azok a volt frontharcosok jogosultak leszázalékolásra és annak arányában rokkantsági segélyre, akiknél a haza védelmében kifejtett harci cselekmények alatt kapott sérülések és sebesülések következményeként az egészségkárosodás bizonyítható; a sebesülés tényét hivatalos okmánnyal kell igazolni…
Sándor ironikusan megjegyezte:
– Jelena Vasziljevna, az ilyen kapáslövésért – hogy stílusos legyek – a vizsgán csillagos ötössel honorálták volna!
Titusz mosoly nélkül olvasta el az eléje tett okiratot, a szmolenszki katonai kórház baleseti sebészetének H. nevére kiállított zárólejentését:
– … a haza védelmében kifejtett harci cselekmények során, 1956. november 6-án érintőleges golyó általi sebesülést szenvedett a homlokán. Hat napi kezelés után egészségesen távozott…
– Semmi kétség: ez igazoló okirat – hajtotta össze a papírt Titusz. – Az más kérdés, hogy a sebesülésből kifolyólag semmiféle maradvány-szimptóma sincs. De találni kell, Jelena Vasziljevna: egy ötven feletti embernél bármit ki lehet mutatni, amit éppen kell! És itt kell! Egyébként: nem érdeklődtél utána, hol történt a sebesülés? Igaz, a helyszín nem számít…
– De, megkérdeztem. Azt mondta: Magyarországon, a budapesti utcai harcokban…
Titusznak minden szunnyadó energiájára szükség volt ahhoz, hogy megőrizze egyensúlyát. Sikerült, sőt, néhány pillanatra pókerarcot is tudott mutatni. De érezte: a pattanásig feszített önfegyelem felőrli erejét. Erőteljesen dörzsölni kezdte a nyakszirtjét, fejét jobbra-balra forgatta, mintha énjét keresné.
– Titusz Ivanovics! – hallotta valahonnan a távolból – Rosszul van? Hadd mérjem meg a vérnyomását!
Sándor állt előtte, őszinte aggodalommal a szemében.
– Nem, nem kell, köszönöm. Azt hiszem, csak a felgyülemlett izgalmak… De inkább a várakozás kisülése okozza, mindjárt elmúlik.
Hüvelykujjával erősen szorította halántéka táncoló ereit, aztán kényszeredett mosollyal modta:
– Eszembe jutott valami, ami valószínűleg nem az én következtetésem, de hadd mondjam ki: a téged rugdosó megsérült lábat is neked kell meggyógyítanod!…
– Ezt hogyan kell érteni? – csodálkozott Jelena Vasziljevna.
– A szó legszorosabb értelmében; és ezt az első rúgások után egy életre meg kell tanulni! De hagyjuk; Alekszandr Petrovics, gyere velem az egyesbe.
– Itt vagyunk, miről van szó? – nézett rá Sándor.
– Írd meg a kórtörténetét annak a betegnek, akit tegnap említettél; de úgy, ahogy kell, mindjárt alá is írom.
– Mit írjak?
– Mondom: bármit, az a fontos, hogy leszázalékolják.
– Értem. Köszönöm, az ő nevében is…
– Nincs mit köszönni. Az a nő egy korszak kórját cipeli, legalább enyhítsünk a szenvedésein. És most lépjünk tovább! Mi a véleményed a másik két fiatalasszonyról, akik a hatosban vannak?
– Kimerültség, neuraszténia; hatalmas feszültség gyülemlett fel bennük.
– Erre jutottam én is; de mi az ok, hol az ok, a bajok melegágya?
– A permanens stressz, az erkölcs, megoldatlan konfliktushelyzetek sokasága…
– Persze, persze. Így lesz. És mégis: honnan kellene kihúzni a kór méregfogát? A hitvesi, családi diszharmónia szorító állkapcsából vagy a nagycsalád gennyes fogágyából? Mert adagolhatjuk vödörszám a nyugtatókat, füzérszám a bódító golyóbisokat, igyekezetünk legfeljebb pirrhuszi győzelmet hoz; maximális ráfordítás, jelentéktelen eredmény – bozonyos idő múltán újra visszajönnek hozzánk. Rengeteg ilyen és hasonló nőbetegünk van…
– Egyre gondolunk – bólintott Sándor. – De hiányzik a tudományos háttér, belénk ivódott az álszentimentalizmus is. Nem merjük, nem is tudjuk kimondani a kézenfekvő igazságot, nem veszünk róla tudomást, mert ha igen, akkor olyan csapáson kellene elindulnunk, amelyről nem tudjuk, hova vezet…
– Ezt a lehetőséget is ellopták tőlünk, de leginkább a betegektől, értve ezen a nőket. Az egyre generalizálódó társadalmi feszültség a családokban csapódik le, eléri a türelmi képesség felső határát. A férj alkoholmámorban keres és talál megoldást, ám idővel testti-lelki impotenssé válik. A nő, a feleség, az anya sziszifuszi munkát végez: ellátja a családot, gyermeket nevel, rohan a munkahelyére, felhajtja a mindennapit, majd a vágyott gyengédség perceiben, a rózsaszínű álmok ritka pillanataiban egy ál-kan borgőzös hortyogása visszarántja a tüskés valóságba. Ez így megy napról napra, hónapról, hónapra, végül megtépázza idegrendszerét és a gyógyszerezés kétes öblébe sodorja a nőt, ahol reinkarnációt, lelki egyensúlyt remél, holott – mi tudjuk – mindez hiábavaló tupírozás, sámánizmus, más szóval: dicstelen operett-felvonás. A szexológia, szexuálpatológia a tiltások listáján volt, mert nem illett bele a világforradalmi koncepcióba; rásütötték a dekadencia bélyegét, Freud és követőinek műveit elégették a materializmus bűzös máglyáján, amelynek füstje sokszázezer keleti nő lelkét és testét marja… Ülünk a szenvedő nőkkel szemben, kérdezünk, válaszolunk, tudálékosan bólogatunk, holott nagyon is jól tudjuk: meglopjuk egymást, Janus-arccal hitegetünk, s ők elfogadják a szagos vízbe mártott dogmát, hogy kétes gyógyírként megtépázott lelkükre kenjék. Vajon meddig fog ez menni? Hisz ez a legszerényebb mércével mérve is erkölcstelenség, a hippokráteszi eskü megcsúfolása, bűn!
– Talán – vetette közbe Sándor –, talán annyi a mentségünk, hogy mi nem esküdtünk…
– Ez tény… De mi van a magadnak elmondott fogalommal? – dünnyögte Titusz maga elé halkan. S még halkabban mormolni kezdett: „… Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg, örvendhessek életem fogytáig tudományomnak és az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek ellenkezője”.
– Ez a hippokráteszi eskü?
– Annak utolsó mondata; magánszorgalomból tanultam meg…
Jó időre elhallgattak mind a ketten. Aztán Sándor fújta le a csend leülepedett porát:
– Mit tehetünk mi, hiszen mindig és mindenütt falakba ütközünk?! Hol van?: nincs a kezünkben Ariadné fonala! A ha ott lenne, akkor azzal kötnének bennünket gúzsba; merthogy már az allúzió is bűn…
Kopogtattak, Nágya szólt be:
– Titusz Ivanovics, a főnök hívatja; menjen azonnal…

Az igazgató-főorvos szobájában hárman ültek: maga a főorvos, a lelgyőr és Mihail Ivanovics, a szakszervezeti bizalmi. A főorvos szemrehányással kezdte:
– Titusz Ivanovics! Ki akarja üríteni a kórház gyógyszertárát?!  Meglobogtatta a listát, Titusz felé nyújtotta.
– Nagyon is szerény ez a mennyiség, amit szerintem feltétlenül magunkkal kell vinnünk. Egy teljes hónapról van szó!
– Nagyon is sok! Hogy a fenébe számolok el, hogy írom le?! – riposztozott a főnök. A másik kettő szaporán bólogatott szavaihoz, a lelgyőr még meg is toldotta őket:
– Állami tulajdonról van szó és nekünk kötelességünk azzal racionálisan gazdálkodni; nem engedhetjük meg annak felelőtlen elherdálását!
– Elherdálás? – ámuldozott Titusz. – Tudomásom szerint több száz emberünk egészségére kell vigyáznunk, az ottani lakosságról nem is szólva.
– Az ottaniakat kezeljék saját orvosaik! – heveskedett a szakszervezetis. – Mi törődjünk csak a sajátjainkkal. Azt tanácsolom, elvtársak: Titusz Ivanovics vezessen pontos kimutatást a felhasznált gyógyszerekről és hazaérkezése után annak rendje és módja szerint számoljon el. A dolog pofonegyszerűen megoldható: Titusz Ivanovics vigyen magával egy füzetet, abban rögzítse a paciensek nevét, a diagnózist, a gyógyszer megnevezését és mennyiségét, a paciensek pedig aláírásukkal igazolják, hogy tényleg kaptak gyógyszert, netán vattát, kötszert.
– Helyes! Megjegyezted, Titusz Ivanovics? A listát pedig add vissza Anna Vasziljevnának, pakoljanak. Emerih lesz a sofőr, a sólakiak küldenek egy felcsert…
– Ki az a felcser, ismerem egyáltalán?
– Nem mindegy? Vasárnap reggel találkoztok…
– Éppen hogy nem mindegy, mert szerettem volna megismerkedni vele, hogy megtudjam, milyen szakember.
– Ha már felcser, akkor csak tud valamit, emiatt ne izgulj. Különben is: ugyan mi munkátok lesz ott? Ez kirándulás, plusz-szabadság! – vigyorgott a főnök, elégedetten konstatálva elvtársai egyetértő mosolyát.
Titusznak sikerült megzaboláznia indulatait.
– Még egy kérdés – mondta lefojtott hangon. – Feltételezem, hogy szükségünk lesz egy doziméterre; van a kórházunkban ilyesmi, elvihetem?
– Még hogy doziméter! Felejtse el, hiszen nem azért mennek, hogy a sugárzást méricskéljék, hanem hogy vigyázzanak munkásaink egészségére!
A lelgyőr ismét kiegészítette a főnök méltatlankodását:
– Titusz Ivanovics, te nem vagy tisztában az ottani helyzettel, mert nem hallgatsz rádiót és nem nézed a tévét. Különben tudnád, hogy ahol ti lesztek, ott nincs radioaktív sugárzás, hogy egészen pontos legyek: a sugárzás szintje a normál érték alatt van; ezt naponta közhírré teszik az illetékes szervek, úgyhogy semmi szükség a doziméterre, mi több: ha elkezdenél ott méricskélni vele, okvetlenül pánikot keltenél!
– Úgy van! – helyeseltek a többiek. – Nincs rá szükség, elvégre ez nem Hirosima. De most már készüljünk, mindjárt kezdődik a pártgyűlés…
Titusz elértette a célzást, fogta a listát és elment vele Annicskához:
– Tessék. Ellenőrizve, jóváhagyva, lehet pakolni…
– Titusz Ivanovics, beszéltem a gazdaságival: ad egy láda halkonzervet és két láda ásványvizet. Merthogy az ottani víz fertőzött, nem szabad fogyasztani.
– Annicska, te egy tündér vagy, köszönöm! – Titusz az órájára pillantott és megállapította: harminc perce maradt a pártgyűlésig, tehát igyekeznie kell, ha nem akar elkésni.
Az osztályára sietett, de ott nem találta kollégáit, csak az ügyeletes nővért.
– Már mind elmentek a gyűlésre!
– Minden jót kívánok, viszontlátásra! – búcsúzott Titusz a beosztottjától, amikor eszébe jutott valami.
– Ljuba visszajött már Alsunyából?
– Igen, néhány perce. Nagyon ki van borulva, ott szipog az egyesben…
Odasietett, mert úgy érezte, az osztály legfiatalabb nővérének szüksége lesz némi vigasztalásra.
Ljuba egy szellemileg leépült irreverzibilis állapotú beteget kísért el a húsz kilométernyire lévő pszichkolóniára; oda, ahová a reménytelen eseteket utalják. Az ideg- és elmegyógyászok az odavezető utat és magát az elmegyógyintézményt kálváriának nevezték, ami annyiban találó címnek bizonyult, hogy ott a betegeknek bőven van részük szenvedésben, ha egyáltalán képesek voltak érzékelni azokat; a beteglátogatók azonban, valamint azok a betegkísérők, akik először tették meg az odavezető utat, egy életre megjegyezték az ott tapasztalt sanyarú állapotokat.
– Ljubasa, történt valami? Felvették a beteget?
– Igen – törölgette a szemét a nővérke. – Nem volt vele semmi gond, azonnal fel is vették…
– Hát akkor?… Valami személyes oka van az elkeseredésre? Olyan, ami nem tartozik rám? Segíteni szeretnék…
– Titusz Ivanovics, amit ott láttam…!
– Értem: attól elborzadt… De hiszen már látott ilyet a tanulmányi éveiben, vagy nem?
– Pszichkolónián sohasem jártunk… Pszichiátrián is néhány órát csupán…
Titusznak még negyedórája maradt a gyűlésig. A poliklinika, amelynek Lenin-termében zajlottak az ilyen és hasonló rendezvények, tempós igyekezettel úgy hét–nyolc perc alatt elérhető volt, tehát úgy vélte, néhány percet még elidőzhet Ljubával. Még akkor is – okoskodott magában – ha nem szerencsés dolog az utolsó pillanatokban megérkezni, mert akkorra az utolsó sorok már mind foglaltak; a gyűlésezők javarésze ugyanis oda telepszik le, hiszen ott lehet olvasni, halkan szórakozni, akár szundítani is azalatt a másfél-két óra alatt, amíg elöl a szócséplés tart. Az elnökség persze mindent lát, tudja, hogy a hátsó sorokban ülők fittyet hánynak a beprogramozott szófosásra, de senkit nem utasítanak rendre, mert a következő gyűlésen már ők teszik ugyanazt a távoli széksorokban: a fiatalok általában a tengeri csata nevű játékkal szórakoznak, az idősebbek bóbiskolnak vagy újságot olvasnak; az első sorokban csak a veteránok és a kórház vezetői ülnek, no meg a kijelölt hozzászólók. Az álmos semmittevést nem zavarja meg vita, közbeszólás, minden a havonta egyszer-kétszer begyakorolt forgatókönyv szerint történik…
– Miben segíthetek, Ljubasa?
– Nem fontos, hamarosan megemészetem… Tudja, Titusz Ivanovics: olyat láttam, amitől nagyon megrettentem…
– Rajta, beszélje ki magából, attól talán megkönnyebbül!
– A beteg felvételéhez az ügyeletes orvos aláírása kellett, de ő házon kívül volt, azaz utána kellett mennem a munkaterápiás műhelybe, ami tulajdonképpen egy asztalosműhely…
– Igen – bólintott Titusz. – Abban a műhelyben a remissziósokat foglalkoztatják: a betegek asztalosmesterek irányításával dolgoznak, az általuk készített termékeket az üzleten keresztül eladják, a befolyt pénzt pedig az intézet fenntartására fordítják. Így aztán, miközben a munka természetesen a terápia része, még közvetlen haszon is származik belőle…
– Ezt mondta a felcser is, magam is láttam az első teremben, hogy postaládákat és ablakkereteket készítenek. Mivel azonban itt sem találtuk az ügyeletest, bementünk a másik terembe, ahol rögtön libabőrös lett a hátam: ott koporsókat készítettek…
– De kedves Ljubasa, csak nem ettől lett annyira oda?…
– Nem ettől, Titusz Ivanovics, hanem attól, ami az egyik koporsó mellett lezajlott: két beteg veszekedett, de nagyon, úgyhogy végül kényszerzubbonyt kellett rájuk húzni. elvitték őket, de távolról is hallattam artikulátlan ordítozásukat…
– Az ilyesmi mindennapos eset!
– De az már nem, amit az ügyeletes elmesélt… Arról van szó, hogy a kész koporsót el akarták szállítani, az egyik beteg azonban nem hagyta: odarohant, belefeküdt a koporsóba és szüntelenül azt kiabálta, hogy ezt ő csinálta, az az övé, nem hagyja elvinni. Ekkor odalépett a másik beteg, aki viszont sajátjának vélte a koporsót, s igyekezett kirángatni belőle szerencsétlen sorstársát; ő akart belefeküdni… Ezen kaptak hajba. A szállítómunkások pedig csak álltak és bámultak, sóbálvánnyá dermedten…
– Hát igen, ez nem volt egy szívderítő látvány – ismerte el Titusz tűnődve. Aztán észbe kapott:
– De most már felejtse el, jöjjön a pártgyűlésre! Ott jobb lesz a hangulat…
Nem várta meg a nővért, elsietett.
A platánok és gesztenyefák lombja védelmet kínált a tűző nappal szemben, de a homloka így is gyöngyözni kezdett az izzadtságtól, lapockái között is csorgott a verejték. Enyhe szédülés fogta el, ám tovább szaporázta lépteit, kerülgetve a kóbor kutyákat. „Az ember nem járhat mindig a napos oldalon – élcelődött magában, hogy elterelje figyelmét – az árnyékos oldalon viszont folyton kutyákba botlik”.