Mikolai Bertics Mihály honlapja

Földes Lászlóné Rézmovits Gizella

Földes Lászlóné Rézmovits Gizella

Földes Lászlóné Rézmovits Gizella

Debrecenben születtem, 1938-ban.
Iskolás koromtól kezdve megható élményt jelentett számomra a könyvtárak sajátos hangulata, egy-egy könyv elolvasása pedig meghatározó-, maradandó élményt nyújtott.
Már diákként foglalkoztatott az írás gondolata. Ez idő tájt születtek műveim; természetesen csupán szárnypróbálgatások voltak.
Középiskolai tanulmányaim elvégzése után, 1963-ban,  a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészettudományi karán, magyar-orosz szakos, tanári diplomát szereztem. Hét évig vidéken, majd ezt követően szülővárosomban tanítottam. Mind választott hivatásomat, mind az olvasást nagyon szeretem. Tanári pályafutásom befejező szakaszán, a 90’-es évek közepétől kezdve – úgy érzem – megtaláltam a számomra “testre szabott” témákat. Több novellám és karcolatom jelent meg azóta.
Figyelmem főleg a napjainkban történő események felé irányul. Ars poeticám: föltárni és megírni a mindennapi élet megbotránkoztató-, sokszor embertelen jelenségeit és az emberi méltóság nevében kifejezni a tiltakozásomat. Nem tartozom a különösen termékeny írók soraiba. Csak akkor születik meg egy művem, ha a bennem hosszasan érlelődő, felhalmozódott mondanivaló, már formát öltve, papírra kívánkozik.

*

VANDALIZMUS

Márta néni a lakótelep jellegzetes embere. Idős, egyedül élő, ám mégsem magányos, nyugdíjas asszony Ő, közel a nyolcadik ikszhez. Azt az embertípust testesíti meg, akire nem lehet nem odafigyelni.
Délelőttönként kétórás egészségügyi sétáját rója a háztömb előtti betonjárdán. Évekkel ezelőtt agyérgörcsöt kapott és csupán a rá jellemző, hallatlan önfegyelem és éltetőerő segítette abban, hogy újra tudjon járni és beszélni. Sajátos rítusa van ezeknek a délelőtti sétáknak a házsor előtt.
Márta néni sohasem leszegett fejjel, üres tekintettel jár fel-alá a járdán. Aranykeretes szemüvege mögül még mindig az értelem ereje sugárzik. Elgyönyörködik a lakótelep sivárságát megtörő-, egyik-másik ablak alatt tarkálló virágoskerteknél, megcsodál egy-egy új hajtást az ágakon, majd derűs arccal, kissé bicegősen folytatja a sétát. Ilyenkor – amikor derül az arca – az egyetlen fiára és a tanulmányaikban sikeres unokáira gondol. Séta közben találkozik a lakókkal és barátságos beszélgetéseket folytat velük. Mindig korrekt, sohasem tolakodó az ő közeledése. Nem terhel senkit se panaszaival vagy betegségét illetően. Inkább az általánosság síkján folynak ezek a beszédtémák, a mindennapi élettel kapcsolatosak, vagy csak a kisgyermekek felől érdeklődik.
Őszinte szeretettel veszi körül a kicsinyeket., időnként édességgel kedveskedik nekik.
Márta néni öltözete ragyogóan tiszta, nem öregasszonyos, inkább modern és diszkrét, amolyan jó ízlésre valló. Szép, sűrű, rövidke ősz haja mindig rendezett. Mindezek kellemes, harmonikus látványt nyújtanak.
Az idős hölgy a földszinten lakik, a négyemeletes, lift nélküli házban. Fia biztatására virágoskertet létesített az ablaka alatt. Szép, ápolt ez a kert, szebbnél-szebb virágok ékesítik, az arra járók nem kis gyönyörködésére. Megtalálható benne a dália, a szegfű, a szarkaláb. Néhány hónapja, hogy Márta nénit a fia megajándékozta egy különlegesen szép, cserepes növénnyel. A növény neve: hibiszkusz. Örült is végtelenül Márta néni a hibiszkusznak, lakása egyik ékessége lett.
Miután azonban a levéltetvek megjelentek rajta és hiába is kezelte tápszerekkel, fájós derekát nem kímélve, egy kis lakótársi segítséggel, a kertjébe ültette el a növényt. Kint a szabadban a hibiszkusz szépen fejlődött, Márta néni pedig örült. Ám egyik reggel, amikor szokása szerint kihajolt az ablakán, hogy első, reggeli pillantásait a kedves virágaira vesse, iszonyatos látvány tárult elé: éjjel vandálok dúltak, romboltak a virágoskertben, még látszottak az eső után a puha földbe süppedt nyomok, a virágok pedig kitépve-, összetördelve-, (hibiszkusz maradványai is három fele) hevertek. Mint valami háborús ütközet hősi halottai…
Márta néni könnyes szemmel kérdezi: – Kik tették ezt? És miért?
Valóban: miért? Napjainkban nőttön-nő a vandálok száma, akik fűt, fát, virágot, telefonfülkét, buszmegálló helyeket és mindent törnek, zúznak, szemétgyűjtőket borogatnak, gyermekeket, öregeket bántalmaznak, zsarolnak. Sajátos logikájuk van ezeknek a vandáloknak: a rombolás öröme. „Alkotó jellegű rombolás” – ezt mázolják a falakra. Szánalmas üresség, unalom, csordaszellem jellemzi ezeket az eltévedt fiatalokat. Legerősebbeknek akkor érzik magukat ha csoportba verődnek. Szükség lenne a polgári összefogásra, hogy féken lehessen tartani őket. Hogy lefoghassuk pusztító kezeiket. De a kezdeményezést – az összefogásra – mindenki a másiktól várja.
Mégis hinni szeretném, hogy a vandálok száma idővel csökkenni fog, s akkor a „Márta nénik” szeméből felszáradnak a könnyek.

*

KELL EGY KUTYA!

– Rita! Gyere vacsorázni! – hangzik a hívás a lakótelep egyik házának első emeleti ablakából. Majd percek múltán ismét felhangzik a kissé kellemetlen, szinte sipító női hang:
– Rita! Nem hallod? Kész a vacsora!
A Ritának nevezett ifjú hölgy a lépcsőházi feljáró egyik alsó lépcsőjén ül, egykedvűen maga elé nézve. Még arra sem méltatja őt hívó édesanyját, hogy egy rövidke „mindjárt jövök”- kel válaszoljon. Pedig a nyitott konyhaablakon keresztül ínycsiklandó lecsóillat terjeng a levegőben.
Kellemes nyáresti idő van, amelyet azonban az egyre tolakodóbb szúnyogok hadának csípése háborgat.
A lány karját, lába szárát igencsak ostromolják, majd a füle mellett húznak el a kellemetlen rovarok.
Ő azonban csak ül a lépcsőn, és szokásos egykedvűségébe mintha egy csöppnyi szomorúság is vegyülne, talán annak okán, hogy éppen ügyeletes lovagjának (mai nyelven szólva: barátjának) egy órával ezelőtt „adta ki az útját”, valami jelentéktelen vita kapcsán.
Rita talán már bánja is ezt a szakítást, s fogalma sincs arról, hogy lesz-e még ebből a három hónapja tartó kapcsolatból újra valami. A szemközti játszótéri dombról a hinta keserves nyikorgása hallatszik, melybe elvegyül az ott kergetőző gyerekek vidám sikongatása.
A lakás nyitott ablakain át a televízió „A hét” című műsorának a szignálja is lehallatszik már, ám Rita, ez a szőke, kék szemű, nyúlánk termetű, tizenhét esztendős „lakótelepi vadvirág” még mindig nem mozdul a helyéről. Vár. Talán arra, hogy barátja visszajön, és bocsánatát kéri. Bocsánatát azért, melyet el sem követett. És akkor ő, Rita, megbocsát, ezt már előre elhatározta.
Fent, az első emeleten, az egyszerűen berendezett, alig leplezhető szegénységet árasztó másfél szobás lakás konyhájában Rita idős szülei asztalhoz ülnek.
– Mi az? A kisasszony nem óhajt vacsorázni? – kérdi a kissé ingerült apa.
– Majd feljön, ha éhes lesz. Úgy látom, rossz a kedve, ott kuksol magában a lépcsőn – próbálja védeni egyetlen „csemetéjüket” Vargáné, ez a fáradt tekintetű, ősz hajú, sápadt asszony. Ötvennégy éves korára annyi tragikus eseményt, annyi fizikai és lelki fájdalmat ért meg, hogy mindez két embernek is sok lett volna.
– Egyáltalán: mi baja van ennek a lánynak? – kérdezi ismét Varga János, a kenyeres kosár felé nyúlva. – Én szinte még egyetlen alkalommal sem láttam őt jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak. Ilyen koromban boldog lettem volna, ha a szüleim csak félig ilyen életet biztosítanak számomra. De nekem, a legidősebb gyermeknek már tizenhat esztendősen munkába kellett állnom. Apám nem győzte volna egymaga eltartani hattagú családját. De hisz tudod jól, Erzsi! – s egy nagyot legyintett.
– Az isten áldjon meg, Janikám! Ne hivatkozz örökösen arra, hogy mi volt, hogyan volt a te fiatal éveidben! A mai fiatalok, ha nekünk ez sokszor ellenünkre is van, már sok mindent másképpen látnak, másképpen élnek meg.
– Az a bajuk, hogy túlságosan jó a dolguk! – summázta Varga a véleményét, s idegesen gyújtott rá, felállva az asztaltól, sokadik cigarettájára.
Varga János szikár alakja szinte „túl sok” – legalábbis 195 cm magasságát tekintve – ebben a lakótelepi lakásban. Ideköltözésük kezdetén – ennek immár hat éve – rendre beverte a fejét a „szemöldökfába”.
A család számára a salétromos, egyszobás, komfort nélküli előző lakásuk után (vécé hátul az udvarban) ez a családi fészek valóságos főnyereményszámba ment, melyhez hosszas takarékoskodás, önmegtartóztató életmód, és nem kis utánajárás által jutottak hozzá.
Mióta a kereskedelemben dolgozó feleségét leszázalékolták egyik veséjének eltávolítása után (öt éve) Varga János lett a családfenntartó. Lányuk iskoláztatása, időnként egy-egy divatos ruhanemű megvásárlása a számára (saját maguknak egyre ritkább alkalommal), a nem kis összegű közüzemi számláik kiegyenlítése – mindez jókora visszafogottságot, mértéktartó életmódot igényelt a családi költségvetésben. Egyetlen szórakozásuk a televízió volt, s néha 1-1 könyvet vásároltak, főleg akciók során, mert olvasni igen szerettek. Nyaralás soha, jó nagy sétákkal kárpótolták önmagukat. Minden forintnak megvolt a maga helye. Varga János kőművesmesterként dolgozott, jelenleg egy vidéki építkezésen. Megbízható, jó szakembernek tartották főnökei. Táppénzes állományban mindössze egy alkalommal volt: vakbélműtétje után. Az ilyen típusú emberről szokás mondani: sovány, de szívós.
Rita sudár alakja tűnt fel hirtelen a konyhában. Forrónadrágot, toppot és edzőcipőt viselt, a legtöbb mai fiatal lányhoz hasonlóan.
Édesanyjának a lecsót újra fel kellett melegítenie, szétáradó, finom illata hamarosan betöltötte a kicsiny helyiséget.
A lány azonban csupán néhány falatot evett, villájával kelletlenül turkált a tányérján.
– Nem ízlik? – anyja kérdő pillantással nézett rá. Kérdésére egy vállrándítás volt a válasz.
Rita hamarosan el is tűnik a kisebbik szobában – ez az ő „birodalma”. „Csavard fel a szőnyeget…” szűrődik ki a nem éppen halk tónusú zene, Rita kedvenc száma. Száll-száll a pergő ritmusú sláger, egy kis életet lehelve a dermedt hangulatba.
A közös mosogatás során (Varga, ha csak tehette, segített feleségének a hétvégeken az edények törölgetésében) Erzsi asszony hirtelen megszólalt:
– Van egy ötletem.
– Ötleted? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a férj. Rosszat sejtve, letette a lábast a kredenc pultjára. Varga tartott ugyanis feleségének hirtelen jött „ötleteitől”. Ezeknek rendszerint pénzvonzatuk volt, amelyek aztán felborították a havi költségvetést. Az asszony azonban – és ez mentségéül szolgáljon – soha nem a saját maga javára szolgáló ötletekkel hozakodott elő. Soha!
Mindig Rita lányának ügyeskedett ki egy-egy divatos ruhadarabot, ezt is főképpen árleszállítások idején. Ne maradjon le a többi, hasonló korú szakközépiskolás lánytól az ő gyermekük sem!
– Ki vele! – szólt végül Varga, igyekezve barátságosabb arcot vágni felesége ötletéhez. Különben is, Erzsi ilyenkor valósággal átszellemült. Fáradt arcán lányos mosoly suhant át, mely emlékeztetett a hajdani, fiatal Erzsire, akivel ő egy szüreti bálon ismerkedett meg.
– Arra gondoltam –kezdte kissé vontatottan az asszony – hogy egy hét múlva lesz a lányunk tizenhetedik születésnapja. Mi lenne, ha egy kutyával ajándékoznánk meg?
– Kutyával? És miért éppen kutyával? – ült ki a csodálkozás a férj arcára. – És ide, ebbe a lakótelepi, kis lakásba? Mindkét jelzőt erőteljesen kihangsúlyozta.
– Nem mi lennénk az egyetlen kutyatulajdonosok errefelé, Jani! Őszintén megvallom neked, hogy ezzel az ajándékkal az a célom, hogy ebben a lányban „megmozduljon valami”. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a mi Ritánk rettenetesen rossz természetű, rideg, távolságtartó teremtés. Még ha fáj is, ezt ki kell jelentenem. Jó ideje halmozódnak bennem a tapasztalatok ezzel kapcsolatban. A természete szerintem egyikünkhöz sem hasonlít. De értsd meg – és e szavaknál az asszony szeme telefutott könnyekkel – ő mégiscsak a mi későn született, egyetlen gyermekünk. Ki szeresse, ha még mi sem?! Te tudod a legjobban, hogy mennyire megszenvedtem érte. Két napig vajúdtam…
– Tudom Erzsi, nem is tudnám ezt kiszórni az emlékeimből – és Varga János, – ez a csendes alapvetően szűkszavú, de beszédes tekintetű 57 éves ember melegen nézett élete párjára. Engem is, hozzád hasonlóan, komolyan foglalkoztat, hogy milyen szerencsétlen természetű ez a lány. Úgy vélem, ebben mi is hibásak vagyunk. Talán túlságosan is elkényeztettük Ritát, éppen annak okán, hogy egyetlen, aránylag később született gyermekünk. És viszonzást – s kérdem én most tőled – kaptunk-e tőle, a legcsekélyebbet is? Mondd: mikor köszöntött fel téged utoljára Anyák napján? Másról már említést sem teszek. És ha legalább valami értelmes dolog foglalkoztatná! Én még egyszer sem láttam például egy könyvet a kezében. De a Kis-kegyedet, vagy a Story magazint bezzeg önfeledten bújja! A rock-együttesek nevét, tagjaiknak magánéletét kiválóan ismeri.
Ami pedig a kutyát illeti, nem bánom, vegyük meg, hátha valóban jó hatással lesz Ritára. De honnan veszünk mi egy kutyát?
–    Azt csak bízd rám! – és Erzsi asszony hálásan tekintett férjére. Tisztában volt vele, hogy az végül „beadja a derekát” erre a szokatlan kérésre.
Egy kívülállót Vargánénak ez a magatartása, hogy férjének minden pénzkiadásáról (a napi, szokásos bevásárlást leszámítva) beszámol, sőt: előre megbeszéljen vele, nos mindez arra a véleményalkotásra ösztönözné, hogy ez az asszony: szolgalelkű, szervilis teremtés. Vargáné azonban mindezt természetesnek, sőt mi több: kötelességének érezte. Férje ugyanis – véleménye szerint – rengeteget dolgozott; legtöbbször napi nyolc óránál is hosszabb ideig, s választott mestersége nem éppen a legkönnyebb fizikai munkák közé volt sorolható. Varga János a hét több napján is, este ért haza.
Pláne, ha vidéki építkezésen – mint most is – kellett dolgoznia. Busszal vagy vonattal közlekedett. Hol voltak ők attól az anyagi állapottól, hogy gépkocsit vásároljanak…?
Bármennyire is sokat dolgozott ez az ember, soha ki nem jött a száján a „fáradt vagyok” kifejezés. És Vargáné ezért még jobban becsülte, szerette férjét.
Varga Rita kutyatulajdonossá avanzsálása, s a kutya fogadtatása a részéről: várakozáson felül, jól sikerült.
– Honnan tudtátok, hogy titokban vágytam egy kutyára? – kérdezte szüleit, tőle szokatlanul élénk módon, csillogó szemmel, s ezúttal a szülőknek kijárt egy-egy puszi is. – Köszi! De szép ez a kutya!
A fekete színű, a hátán élénk sárga foltokat viselő, rotwiler szuka csakugyan kedves szín-foltja lett a családnak. Kuckója a csöppnyi előszobában volt. Ragaszkodó, okos tekintete szinte kényszeríttette a család tagjait az állat simogatására.
Rita elismerésre méltó módon gondozta kedvencét. Szakmai tanácsokat a kutyatartásban jártas, egy emelettel fentebb lakó szomszédjuktól kapott. Rendszeresen sétáltatta, a korai fel-kelést is felvállalva, Rexit. Tisztán tartotta kutyáját, valamint annak környezetét; a legjobb falatokat neki adta oda.
Rexi vidáman szaladgált, ha póráz nélkül lehetett, a lakótelep parkjában. „Eltűrte” Rita idomítását: egy kilyukasztott labdát kellett szájában visszahoznia, melyet gazdája egyre távolabbra hajított el.
Varga János és felesége jóleső érzéssel nyugtázta: hiszen az ő lányuk állatszerető, igenis érző emberi lény!
Mígnem egy napon…
Rexi szokásos „tiszteletköreit” rótta, pórázától megszabadulva, amikor a játszótéren egy tőle jóval kisebb kutyát pillantott meg, s üldözőbe vette, mire az élénk csaholással – talán az erőfölényt felmérve – futott előle. Rexi ettől még jobban felbátorodva, tovább kergette a kis kutyát.
– Rexi! Ide gyere! – kiáltott magából kikelve, éles hangon Rita. S a hozzá visszatérő, immár lecsillapult állatba „emeletes” szandáljával hatalmas rúgást mért. Rexi fájdalmas vonítása betöltötte a lakótelep délutáni csendjét, felhallatszott a nyitott ablakon át lakásukba is.
– Rita! Mit teszel a kutyával? Megőrültél? – hallatszott le anyjának döbbent, felháborodott hangja, látva az újabb rúgást.
– Hagyjál! Az én kutyám! Nem? – kiáltott lihegve, kipirult arccal a lány. És a rúgást újabbak, újabbak és újabbak követték.
Valóban! Ritában csakugyan „megmozdult valami…”

Debrecen, 2003. január