Mikolai Bertics Mihály honlapja

Füle Lajos

Fule Lajos

FÜLE LAJOS

1925-ben született, Cegléden. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki oklevelet. Városrendezési szakemberként dolgozott előbb Budapesten, majd (nyugállományba vonulásáig) Szegeden. Útja során Jézus Krisztus követőjeként főleg mély-elméleti, istenes verseket ír. Művei mint megannyi bizonyságtétel gazdagítják keresztény hitünk vers- és énekvilágát. Feleségével és családjával 1989-ben költöztek Vásárosnaményba. 1989-től jelennek meg kötetei. Eddig napvilágot láttak: A hamu tanítása – Ne félj! – Akkor jön el – Építsd velünk! – Ne nyugodj bele! – A  templom áll – Utak és kapuk – Hoztál-e napsugárt? – Ének a cseresznyefáról – 365 napon – Szent ámulással – Ünnepeink – Hazafelé – Vallomás.

A HAMU TANÍTÁSA

A hamut néztem reggel odalent
a nagy kosárban, míg pihent puhán,
s szürke elomló halmai felett
megéreztem egy nagy kérdőjelet.

A nagy kosárban benne hallgatott
a fű, a fa, az erdő élete,
és kijelentést hordozott a csend,
hogy hivatásának mind megfelelt.

S míg a kapuban a kosár hamu
útjára készült némán, boldogan,
hogy valahol egy csendes nyughelyen
a földbe térjen s humusszá legyen,

úgy éreztem, hogy láthatatlanul
körülállják a boldog kis szobák,
körülállják a dermedt emberek,
s megköszönik, hogy otthonuk meleg.

Ott álltam én is a kapu alatt,
és megáldottam én is a hamut,
és megköszöntem a kérdőjelet,
melyet szívembe ISTEN így vetett:

“El tudsz-e égni lassan másokért,
mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül s nesztelen?

Akarsz-e égni szent oltáromon
névtelenül, mint egy a sok közül,
ha életedből csak hamu marad?
Feláldozod-e így is magadat?”

A hamut néztem, s néztem a szívem.
– Árnyékok jártak a kapu alatt –
Én erre képes nem leszek soha,
de JÉZUS él, és áll a Golgota!

És éreztem, hogy Ő a felelet,
és éreztem, hogy benne az i g e n.
Az ISTEN LELKE távlatot nyitott,
ott állt kibontva, ott várt a titok,

hogy végtelen nagy szoba a világ,
s hideg van benne sokszor, vad hideg,
de lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.

KI VAGY TE?

Galaxisok
kifáradt porszeme,
e m b e r: te, én
s több mint ötmilliárd!
Ki vagy te, hogy
érted a vére hullt
VALAKINEK,
KI ISTEN, s végtelent
teremtett, és
MAGA IS VÉGTELEN?!
Gondolj bele,
mily mérhetetlen a
c s o d a, amely
velünk esik, mikor
néven nevez,
utánunk nyúl, szeret,
a porszemet,
az ember porszemet!

FÁJT MÁR NEKED A BŰN?

“Nincs egyebem, csak a bűn”
Kálvin

Fájt már neked a bűn?
Jobban mint a fogad,
gyomrod vagy derekad?
S akadt már orvosod?
Vagy átmenetileg
segített rajta csak
pár ismert háziszer:
önigazság-tapasz,
felejtés-pirula,
hazugság cseppjei?

De meddig? S mit csinálsz,
ha egyszer újra fáj
s jobban mint valaha?
Mert krónikus a baj,
és fájni fog a bűn,
jobban, mint a fogad,
gyomrod vagy derekad.

ISTENNEK HÁTTAL

Aki ISTENNEK háttal fordul,
csak a maga árnyékát látja.
Aki ISTENTŐL elfelé megy,
annak szüntelen nő az árnya,
míg belevész az éjszakába.

SIESSETEK, HAMAR LEJÁR!

Siessetek, hamar lejár!
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad,
borulj le a kereszt alatt!

Elszáll a perc, az életed.
Ma még, ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább,
ma kérd ATYÁD bocsánatát!

TÉGY, URAM, ENGEM ÁLDÁSSÁ!

Tégy, URAM, engem áldássá!
LELKEDET úgy várom.
Tedd TE a szívem hálássá,
hogy Neked szolgáljon!
Bárhova küldesz, ajkamról
zengjen az új ének!
Tégy, URAM, engem áldássá!
Oly sok a bús élet.

ISMÉT KERES

Ismét keres,
mikor ajkunk körül
eltévednek a nevetések,
szánkban a szó,
bensőnkben az öröm.
Mikor magunknak is
idegenül lengünk az űrben,
mint fán levél
hullás előtti pillanatban…
Ott ránk talál
ismét és végérvényesen.

Ó REGGELEK

Ó reggelek, színig rakott
kosarai a kegyelemnek!
De jó, hogy jöttök, egyre jöttök
az éjszakák őserdejéből!
Tibennetek újul az ember,
hisz újrakezd harcolni, élni
naponta, míg elébe jöttök
világossággal, friss erővel,
meleg kenyérrel, új Igével.
Már az se fáj úgy, hogy a tegnap
eltékozolva néz utánam.
Hiszek a mában, újulásban,
s új életet kezdek-e hitben,
hisz -öltözködve napsugárba-
mosolygó arccal néz az ISTEN.

A FÉNY

A fény a mindenség igenje
a TEREMTŐ “Legyen!” szavára.

A MEGBOCSÁTÁS

A megbocsátás mindíg boldogít.
A megbocsátás drágakő a hitben,
az ajándékok ajándéka, mit
értünk adott és ránk bízott
az I S T E N.

CSAK LEGALÁBB

Értjük? – Nem értjük:
Tiéd a kereszt,
miénk a szabadság…
Csak legalább ámulni tudnánk!

MI HÍVŐK

Bogárlátókörünkön túli fények
ultraviola sugaraival
táplálva és formálva élünk
távlaton túli távlatok,
örök vonzások delejében.
Reménység megszállottai,
énekelve megyünk az úton,
s a senki földjén áthaladva
az értelem határán túli
titokszférákba disszidálunk.
S mindezt a hit feltarthatatlan,
szuperszónikus szárnyain, míg
a józan ész s a tudomány is
elképedve mered utánunk.

VILÁGÍTÓ BOGÁR

Világító bogár,
picike fény az éjszakában,
te szürke semmiség!
Tudod-e, mennyit
mondott az életed nekem?

Nem baj, ha szürke,
kicsike, gyönge is az ember,
csak l á m p á s a legyen.
Csak mondjon valamit az élete
azoknak, kik az éjszakában
lehorgasztott fejjel vonulnak
a halál völgyei felé,
s nem olvassák fejük fölött rég
a csillagok üzenetét.
Nem néznek föl már,
csak lefelé a porba, sárba,
de ott valami fényt,
parányi csoda-fényt ha lelnek,
talán felnéznek újra majd
a magasság lelket betöltő
fényei felé.

EMBEREK JÉZUS NÉLKÜL

Vak utakon bolyongva járnak,
céltalanság kíséri őket.
Búfelejtő, nagy akarással
néha-néha összeverődnek
s szétrebbennek riadtan újra,
mennek tovább, jobbat keresvén…
Törj hát az élet kenyeréből
egy darabot számukra, testvér!

Vonja őket hiú reménység,
ott születik, s ott hal ki bennük.
Hajtja őket kegyetlen éhség:
szeretetre éhes a lelkük.
Vágyat esznek, és álmot isznak,
és meghalnak egy őszi estén.
Törj hát az élet kenyeréből
egy darabot számukra, testvér!

Az életed megáldott élet,
nem vagy pedig különb te náluk.
Mért hogy nekik rongyos a szívük,
és szennyes a lelki ruhájuk?
Nincs JÉZUSUK! Halld csak, a LÉLEK
zokogva sír mind, mind elestén…!
Törj hát az élet kenyeréből
egy darabot számukra, testvér!

ÉS AZ ÁRA?

Építkezni! Nagy a láz,
fényes otthon, cifra ház,
minden ponton új elem,
nőttön nő a kényelem…
És az ára?

Nagy telek vár, jó víkend,
fóliázott konyhakert.
Díszkerítés is telik
minden hétvég ott telik…
És az ára?

Ékesít az iskola,
a második diploma,
doktorátus… Ennyi kell!
Testhez áll a sok siker.
És az ára?

Gürcölsz, egyre többre mégysz,
mindíg jobban kell a pénz,
váltig űz a “nem elég”,
hajt az ifjabb nemzedék…
És az ára?

Mindezeknek élve, mondd,
bölcs voltál-e vagy bolond?
Ballagván a vég felé
nem a lelked ára-é,
mit elértél?

Közben hányszor szólt az ÚR!
Mennyi Ige porba hullt!
Mit viszel s mi lesz veled,
ha elkérik lelkedet
még az éjjel?

EGY ÚJ ÉV SEM

Egy Új év sem virradt rám még
a Kanári Szigeteken,
ismeretlen az a tájék,
az is marad mindig nekem.
Nem járok Óvárosában,
tűzhányóit sose látom,
s ennyi élmény – mind hiánycikk –
jókedvemhez nem hiányzik.
Hisz hallom az örök Hangot,
s messze túl már delelőmön
szem-nem-látott, fül-nem-hallott
élményekre készülődöm.

NINCS BAJ

É v e k  száma nő…
Fogytán az erő,
s bár alkonyul,
“nincs baj, él az ÚR!”*
*2Sám. 20,21

ÜZENETET ÉRLELŐ REGGEL

Üzenetet érlelő reggel:
fény bennem és fény körülöttem.
Boldog vagyok: VALAKI jár itt!
Érzi lelkem és kivirágzik.

ÉV ELEJÉN

Még minden utunk köd mögött,
a jövő is a hóba fúlt.
Egy úttal nem bír csak a köd,
ez látható: a keskeny út.

ÚJ ESZTENDŐ HAJNALA VAN

Hozzád jövök fényért, URAM.
Nem egyedül, hozom megint
színed elé szeretteim.
Megállok a kereszt alatt,
ott hallgatom áldó Szavad.
Rád bízom az életemet.
Szenteltessék meg a Neved!

HADD MÚLJANAK A RÉGIEK!

Felénk megannyi új siet,
és mind csodának bizonyul,
ha mindent ujjá tesz az ÚR.

BÍZD RÁ MAGAD, csak úgy, mint azelőtt!
Újra kínál kegyelmet meg erőt.
Életed a kezébe veszi Ő:
KRISZTUSRA nézz! KRISZTUSBAN a jövő.

ÉJSZAKA A GECSEMÁNÉBAN

Éjszaka van… a Gecsemáné
csupa illat csupa madárdal.
Valaki meghajolva áll
a fák alatt a hold sugárban.

Alatta vígan zsong a fű,
ezer tücsök cirpel a réten,
csak az ő lelke keserű,
kétségek dúlnak belsejében.

Le kell-e tenni életét?
Hullatni a váltság hozó vért
ezért a hitvány emberért?
Júdásokért, írástudókért?

Istentelen Izráelért,
ki szüntelen vétkezvén lázad?
Ólálkodik, árulkodik,
és – megöli a prófétákat?

Heródesért, Pilátusért,
kik fölötte fognak komázni,
tanítványokért, akik egy
óráig sem tudnak vigyázni?

Le kell-e tenni?… Messze néz,
s elődereng ködből a távol;
Népek, veszendő századok
jönnek elő az éjszakából.

Úgy szenved ember és barom!
S mind-mind a jobb után sóvárog…
Hiába! Tenger lesz a könny,
Üvöltő orkán lesz az átok.

Előtte vérpatak folyik,
és szív formája lesz a rögnek,
mögötte harctér lesz a föld,
s a porban milliók hörögnek.

Közéjük roskad… vége már,
eldőlt a harc a szíve készen.
Ott áll a keserű pohár
ég, föld között, Isten kezében.

„Atyám, legyen, ha akarod!
Tied a terv s szívemnek vére.”
– Júdás most indul el talán.
Jézus megy a kereszt elébe.

Elcsöndesül az éjszaka,
lenn bűnben álmodik a város…
alszik Jakab, Péter és János.