Mikolai Bertics Mihály honlapja

Horváth-Hoitsy Edit

Horváth-Hoitsy Edit

Horváth-Hoitsy Edit

 1929-2007

Tehetséges és sokoldalú alkotó; novellákat, regényt, verseket, sőt még színdarabot is írt. Számos antológia, folyóirat szerkesztője, korrektora, lektora. Az AKIOSZ (Alkotó Képzőművészek És Írók Országos Szövetsége) rendezvényein a színjátszásról, a színházról tartott előadás-sorozatot, a
kezdetektől haladva a mai színház felé, és ezeket az előadásokat a saját maga által készített papír makettekkel igyekezett szemléltetni.Több versformát is kipróbált; mindben a lehető legjobbra törekedett. Egyaránt írt rímes, időmértékes és ütemhangsúlyos verseket — sőt, szonettet (is).
Munkájával, költészetével kiérdemelte “A Magyar Kultúra Lovagja” címet.
Több kötete közül a legutóbbi (2003.) “Hallgass Anakreónra”. Ennek előszavában Nick Ferenc, a Kultúra Lovagrend alapítója így ír: “Korunk egyre embertelenebb világában a most megjelent versek az igazi emberi értékekre hívják fel a figyelmet”. Baranyi Ferenc pedig ezt írja róla: “…Versei segítik az olvasót embernek megmaradni. Oly ritka manapság a szép vers, amelyik elgyönyörködtet is, nem csupán elgondolkodtat vagy felkavar”.
Ugyanebben a kötetben a költőnő az alábbiakat írja önmagáról: ” — már bevallhatom: nem érzem jól magam abban a korban, amelyben megszülettem… Anakreón nekem nem csupán időszámításunk előtt cc. hatszáz éve élt görög költő, hanem szimbólum is — főként az — a maga egészséges életfilozófiájával, bölcs derűjével.”

Glória szálljon…
kettős akrostichon

G azok tenyésznek, dudva testeden, ViláG.
L anyhul a kedv: élni tisztán, igazuL.
O rdas a gazda, bérese bajhozÓ.
R ánk e parlagi tájon, mondd hitessem, mi váR?
I mé, lerántják, s mocskítják istenI,
A rany diadémod, Mindenség UrA!

S zitkot szórnak Rád, TöviskoszorúS,
Z sivány az „erkölcs”, leköp, megaláZ,
Á rulják köntösöd, s eladhatóvÁ
L eszen markukban a fehér lepeL,
L opják darabjait a piazzákra feL-
J áró kufárok. Nő a hazugság, mint paréJ,
O rdítanak a sarlatánok, a koncon osztozÓ
N yerészkedők. A kátyus terekeN

A z ártatlannak régen nincs honA.

M inden bűzlik: a profit és a váM,
E zrek üzetnek tűzhelyüktől messzE;
N emtelent nemz százat, a nemteleN,
N yomorult kotorász, s él a szeméteN,
Y amahás „ujkori hős” a szegénY
B etört fején robog át, s emel dibdáB
E rényt pénzkötegekre az emberi elmE.

F ajtalant ültet trónra a kor…BlöfF!
E z a jelszó és az ígéret…MerrE
L ebbent el menyed, hívő, hol Glória regnáL…?!

A búcsú nélkül távozónak

Elloptad magad tőlem,
s ez – megbocsájthatatlan!
Suttyomban? – orvul, jeltelen?
Nincs jogod kísérteni álmaimban,
nincs helyed imádságaimban,
nincs nevet-arcod már-
árnyék se vagy nekem!
Aki más lelke kincseit orozza,
s viszi magával ismeretlen éjbe
– mindegy, magasba, mélybe.:
biz, az a rosszak-rossza!

Legyen az útja úttalan,
bármerre jár kódorgó lelke,
hazáját hiába keresse-
s keresse mégis, untalan!
Ó, fájdalmat régen is álltam érted,
ám ez most: végleges,
s ezért én orzom el az üdvösséget
tőled-meghagyva poklodat,
a rosszat nem bocsátva meg!

Fizess, adós! – vidd maradék emléked,
mint condráját a tettenért csaló.
Ez így törvényes, így való!
Ne merj sorsomba lépni – sorstalan;
a földem már karózva van,
legyen osztatlan birtok az enyém;
s tiéd a bús vád, tiéd a hozzád,
nem ismert címre küldött küldemény.

Amikor megértjük a lényeget…

Tudom; esendő emberi vonás
a pillanat-kínálta cifraság
kívánsága: tűzijáték és csillogó ködök,
mesék ékítik fel az Ünnepet…
Ragyognak csinált ékkövek
gyanánt a hívság, a parádé
– e hűlő szívű, bús világé -,
kalmárok kötnek üzletet,
s a felkínált portéka fogy,
keresett lesz, ha jó, ha rossz,
csak messziről virítson – egyremegy.
Tudom…

De hogyha egyszer mélyet dobban
s forrót a szív, ha gyertya lobban,
és mézként csurran ajkadról az ének:
girlandok közül kel útra a lélek,
kék-piros- és azúrszín gömbökön.
Ám túl tengeren, túl az Araráton,
és túl e mesterséges fénykörön
mit meglelsz, mégis a Karácsony…

Igaz:
a tátorgót mi hatja át
először? – ez a játékos varázs -,
ó nézd el néki, Istenem!
Staniol-pompa ez, hiszen
kellékei – én úgy hiszem –
csupa kifundált csoda-pótlék.
Ámde az ember ösztönei – jórészt –
valami magasrendűt is megsejtenek.
Csordul a jóság, az öröm
– e ritka vendég -, s hátha gyöngy-
fénye nem lesz ártalmunkra, míg
e külsőség csak eszköz, s nem hamis
a szándék – hátha gazdagít?!
S ha néhány napra csak /lehet/
a koldus-szív leveti rongyait,
tegye…! Talán egykor malasztja származik
a káprázatból, amikor megérti majd a Lényeget…

Az aranyág

Még soha ilyen légies, csodás,
mégis tömör, különös ragyogást.
A hajló vesszők sokasága
épp csak, hogy kisejlik a sárga,
hullámzó, lengő áradatból,
amely szürke, fénytelen
párát magáról már lerázta,
s időben költötte a reggelt.
És most a nappal versenyez
a réz, a bronz, az ó-arany, az okker
varázsütésre lobbant lángolása,
amelyben milliónyi nap szemez
a bontakozó,
éter-szülte fénnyel,
s mintha a kéket bátorítaná,
hogy színesedjen a nyugati égen,
honnan mint háló hull alá
a foszló tél-emlék: fátyol homályból.
Zsendül a zöld is, közel-távol
– szálasodik az utak közelében…

Az aranyág leng, és mintha lebegne
a sok gallyacska felékesített,
fénylő, törékeny, könnyű teste.
Eszembe jut egy szárnyas oltár,
egy kápolnában, hol középen,
száz táncos gyertyaláng felett
– míg zeng zsolozsma, ősi zsoltár -,
mintha csak szállna a Kereszt,
és rajta Ő -, a Megfeszíttetett…

Mint az volt – ez is látomás,
de földies, hát megérinthetem:
aranysziporka ujjaim bögyén –
itt foszforeszkál kezemen;
és közben arra gondolok,
milyen is lehet a tavasz
Júdeában – az Olajfák Hegyén…

Ez lenne – az…?

Mennyi gyöngédség, mennyi báj,
mennyi jóság, és mennyi áhítat!
A kéz: puha, s finom a száj
– alig érinti arcodat…
Mennyi kínzó, vad szenvedély,
és mennyi féktelen gyönyör:
szüntelen vágytól forr a vér;
zubog-rohan s majd halálra gyötör.

Mennyi édes odaadás,
és mennyi önfeláldozás:
örömszerző, szent késztetés,
hogy adni, adni, egyre, s még!
És mennyi önzés: mindent birtokolni,
más testét-lelkét, álmait;
a lényegét, a lényét elorozni
– tulajdon-ösztön termi mérgeit!

Mennyi jóság – és mennyi rosszaság;
mennyi hűség – mennyi csalás;
és mennyi bízás-, mennyi vád, gyanú;
derengő fény – és pernye, és hamu!
Bánat- öröm;
csalódás – új remény.
Kacaj és könnyözön,
tiszta tett és – merény;
ölés – és ölelés,
lemondás – küzdelem,
és oldás és kötés:
milyen pokol – micsoda menny!

Ez lenne, mondd?
és mennyi még,
s mi minden még:
A SZERELEM!
A SZERELEM…
A SZE – RE – LEM…

Jaj – szeretni!

Évek jöttek, s messze mentek;
ki ballagva, ki sietve,
vélük ment a zsenge gyermek:
korai kor vágya-kedve…

Rabló horda! – nem kímélt meg:
kincsem szarkamódra hordta,
s azzal azt a „más vidéket”,
mint kacattal, teleszórta.

Ám batyuját koloncostul
itt dobta le – ment anélkül:
„Csak cipeld te – jól, vagy rosszul,
csak vonszold, míg belekékülsz!”

És jussom mos december
üszke-hamva, jeges éje;
mit kezdhetsz már velem, ember,
azzal, kinek nincs esélye

a szépségből, ragyogásból
egy sugárnyit visszakapni;
elhasadt cserepet ápol-
mit tudna az másnak adni…?

Kölcsönzöttel, művi bájjal
elkendőzvén sok hibáját,
hozzád bújni-, hát nem átall?
Árulván fakó virágát.

Mert a benti gyökér-éjben
ott él még a vágy – a régi – :
„Jaj, szeretni – amily mélyen
csak lehet még – szépen égni!

Úgy enyészni: ezer-lombú,
ezer-ágú színes lángban,
mint a karcsú, mint a hosszú
fáklyatűz a vak homályban.”

Perbe fogva…

Már ellepte a róvás a gerendát.
A Kocsmáros s a Tiszttartó befog.
A Bíró bőszen csavarintja bajszát
– ez ügyes-bajos ügy nagyon kifog
szegényen! „Mondom: tisztes, vén fejem
ne bosszantsd, fickó! Kibánnál velem?
Ott vár a kóter! Nyílik- s zár a zárja!
A mestergerendáig nőtt a kára
a kármentőnek! – felmentés kizárva!
A Tiszttartó se tartja már a száját,
mert bosszúvágya megmérgezte máját!
Fizess! – vagy életfogytig-büntetés
jár! Ily adósnak még az is kevés!”

Uram! – ha nem engedsz el, hogy fizessek?
Munkában teltek idáig a percek,
hogy jutottam vón így egyről-kettőre?
…Ki nem keres, csak dolgozik, mi dőre!
S mit tudhatom, hogy hogy fogott a plajbász,
és miként rótták teli a gerendát
csaló kezek?… Ily tenger adósságom
hogy is lehetne? Átall ezt nem látom!
Ha dolgozhatnék még úgy negyven évet,
tán leróhatnám felét az egésznek,
mit hátam mögött zsiványok csináltak!
Én hagytam – ők meg szépen kicsináltak!

Egy a tanulság – ám mit érek véle?
kint-bent mint lyukas érem, annyit érne:
törvény előtt nem áll meg, aki árva,
tápászkodna, s visszalökik a sárba,
s míg ott tapiskol, élete megy kárba.
Gyanútlanságnak gyanúsítgatás
a büntetése s még megannyi más,
s ki védtelen, hát állkopás az ára
szerénységének… S végül tartja markát
a prókátor is… Ezt a rókafalkát!
Egy húron pendül felperes és ügyvéd.
Ki vívja ki az ártatlannak üdvét…?

Játékok

Gyermekkor: pöttyös, pörge szoknya;
titkok-remények tarka bokra;
lázak is: bárány- s rózsahimlő:
kékségben foltos skarlát-felhő.
Lugas a kertben; lapu zöld árnya;
vén meggyfa lengő lombja-virága,
orzott ribizli, csent cseresznye,
– füttyös a nyárnak kópé-kedve…
Játék az élet – élet-játék:
gyönyörűséges földi ajándék.
Iskolatáska, sok lila irka,
falon a kréta-irka-firka;
éji neszekkel hímzett csendek,
édes nyugalmak, kis ijedelmek,
szirom-kavalkád, hótánc, szeszélyes:
jönnek az évek – tűnnek az évek…
Gyermekkor: csapzott-tépett szoknya;
Háború – esztelen felnőtt-játék,
– hullik a mérgezett „égi ajándék”-,
kert helyén kráter-, füstöl a bomba
/gyilkos a spórád, pöfeteg gomba!/,
nedves a rejtek-, falban a férgek
valami undok nótát zenélnek;
ágyúszünetben hirtelen-álmok:
szétesett, éles, sebző szilánkok.
Véren vett béke. Tátog a bendőnk.
Kétes a múltunk, mánk, a jövendőnk.
Sámli a székünk, térdünk az asztal;
gallytűzön korpa fő, cseppnyi melasszal,
játszod, hogy húst eszel, véres-kövérest,
kalácsot, cukrozott mákos rétest.
Játék az élet: élet-játék,
nyomorúságos földi ajándék.
Gyermekkor vége: fakó finálé,
intermezzo a fiatalságé;
mi jön utána: buta bohózat,
szomorújáték?… majd vén korodnak
fél-felvonása: epés szatíra,
kis monodráma, keserű líra,
mondod magadnak: mindez csak játék,
kihagy a ritmus? – mégis ajándék,
hogy van még, még van szívverésed:
szabálytalan bár, mégis – élet!
Szemeden hályog – réteges fátyol.
Rajta keresztül látsz a világból
valami színest- játszik a szélben.
Fodrok egy kurta szoknya-szegélyen…

Trisztán

Túl a szerelmen – atlantiszi tájon –
tűnődtem, s fájt, hogy nem volt már, mi fájjon,
azon a fáradt őszi délutánon…

Távol-égövre néztem át merengve
s merőn – lestem, hogy feldereng-e
valami kis fény – holdezüstre festve

a lassan kék-kobaltba hajló árnyat
a fák között. Vágytam valami vágyat;
egy zaklatót, szokatlant, ami bágyadt

egykedvűségem némileg elűzné,
széthullt kalárisomat szálra fűzné,
és nyugalmam faggattam: besűrűlt-é

a vérem, úgy, hogy zubogni se képes –
kerestem azt a régi, lázas-édes
sajgó sóvárgást, kétarcú, regényes

bizonytalant-, de meg sem moccant semmi-
hűlő szívemben immár csak a semmi
huhogott, mint egy vén kuvik. „Elmenni

valahová, bárhová- kéne tán!”
És maradtam- fanyar gyümölcs a fán…
S estébe ért a fáradt délután.

– Jól van így – avult praktikáid
nem érnek el a józan, szürke máig!
Itt neoncső és nem mécses világít,

s nincsen titok, és minden zug, meg szeglet
feltárt, nyitott, helye a rejtelemnek,
romantikának nincs már – nem teremsz meg

itt, te veszélyes, kék mákonyvirág!
…De mily szegényes, üres a világ…!
S magam vagyok: virágja-nincs faág…

És akkor – hűs zenéjét túllebegve
a szféráknak – egy dallam szállt a csendbe
süppedt, melódiátlan életemre…

És csendült-pengett kristálypohár-tisztán,
majd mondhatatlan édességgel-, aztán
már bennem zengett, lélegzett a – Trisztán.

És egy lett bennem rege és zene,
élő dallam- s én egy lettem vele,
s voltunk hárman a zene szelleme!

Milyen csoda, hogy ez a súlyos, germán
legenda oly enyém lett! Mélyén-ormán
egyformán vélem lüktetett a hullám!

…Én átadtam, s mily maradéktalan! –
e rejtélyes, tikkasztó, parttalan,
halálos vágynak szikkadt önmagam:

a tisztaságon túl – test örömének
a testen át az égi szenvedélynek;
a pillanatnyi üdvnek – a veszélynek:

akartam – önként – vértezetlenül.
Feltámadt – élni készen – legbelül
minden, mit oly nehezen sikerült

s olyan lassan! – magamban eltemetnem.
A szépet, a rettentőt, mit szerettem:
a szerelmet, mely megvámolt kegyetlen…

…Pogány orom hívott – szédülni kezdtem,
zuhanni szárnytalan – s megöregedtem
egy perc alatt… és elcsitult szívemben

az orkeszter zúgás – hullámverés.
A józanodás mentőkötelét
görcsösen fogva földet értem, és

már jólesett a csönd – a megszokott.
Egy akkord még kísértett – ám okos
megfontolással – és egy gombnyomással:
kikapcsoltam a rádiót…

Az „intenzíven”

Ez az a hely
s a perc, ahol- s mikor a buzgó
elfelejt áldani Téged…
Imát se mormol – bűnbánatot se
tart… Már semmire se kér
s nem átall – bánatában –
kérdőre vonni – ő? –
Urát a szolga?!

Bocsáss meg néki, Felség: kínban
kifordult önmagából a régi
jámbor s felejti, mi
a dolga – bárminő képtelenség!

Ó, gyarló a szegény – nem állja
meg helyét a Gyötrelem
Hegyén – megroskad félúton,
s mert végigmenni mersze
nincs, hát – lázad.
Máshoz ereje sincs.
Ez nagy botorság – jól  tudom.
Ököllel verve homlokát zokszavakat
kiált Utánad – okolva Téged,
szidva önmagát?

És mégis, kérlek! – Irgalom Királya!
Sújtó kezed vedd le válláról, ha –
lehet!… Átokkal teli szájjal
mért haljon meg az árva?
Bár elbotolt, bár gyönge volt – bár
tévedett – a Boldogság Honába’
adj neki ki helyet!

Csak ember – s ember módra szenvedett…