Mikolai Bertics Mihály honlapja

K. Tóth Éva

K Tóth Éva

K. Tóth Éva

A Miskolcon élő író és költő az idealizált szerelem, az űrbéli magány, a tiszta szomorúságtól átitatott élet, a munka, a küzdelem, a féltett remény, a vívódás és a vissza-visszatérő kiábrándulás képeinek hű mestere. Költészete nem a ködből lecsapódott képzelet gyöngysorokká erjedt páracseppjei, hanem a valós emberi élet földhöz rögzítő fonalai, erős kötelei, amelyekre a törékeny boldogság hintaként van fölfüggesztve. Ki ne szeretne legalább egyszer „beülni” az álomhintába és száguldani, lebegni könnyedén, mint a lepke?
K. Tóth Éva metaforái valós forrásból, a kifogyhatatlan szerelemből, az asszonyi sors próbatételeinek mélyéből törnek a felszínre, visszatarthatatlanul. Költészete nem holmi papírra vetett rögtönzés, hanem olyan tudatos alkotás, amelyiknek a faragása-, vagyis a színezése során a szerző inkább az eredetiséget tartja fontosnak, mint a tökéletességre való törekvést. Irodalmi szépségtartalmukon túl, versei és kisprózái, félreérthetetlenül olyanok, mint hangos segélykiáltások az éjszakában.

MEDITÁCIÓ

Mennyit érek én,
mi méretik meg bennem,
amikor a tekintetek
kereszttüzében állok,
mint célpont?
A gondolat-fegyvereknek
ember vagyok
– a milliárdok közül
egyetlenegy nő –
asszony, …anya.
Virág sarjadt belőlem
– így sorsom betöltve –.

Mégis,
miért vakablak az ég,
CSEND a villám,
égiháború a mennydörgés
és bárhogy fúj, fütyül a szél,
csak az erejét félem,
s érzem én?

Mi zárt be ketrecembe,
… mily emberi ítélet?

Miért vagyok oly elhagyott,
…oly egymagam,
mint Jób volt egykoron?

Vállalom arcom ráncait;
az időt-, az éveket
nem tagadhatom.
Áh, csak kártyavár,
omló rom-halom
…s küzdelem volt,
mit eddig éltem!
S e lét-kereszt alatt
térdre rogyva kérdem:
– Hol maradt az áldás, Istenem,
miért oly egymagam vagyok,
s miért ez a rémítő CSEND,
ami évek óta körbe-körbe vesz?

HANGTALANUL

Az emlékeimből élek –
Nap, Fény. Levegő körbevesz,
ölel –
naponta megrágom, emésztem
a holnapi napot,
mert a holnap is a ma vagy
a tegnap lesz –
Éltem pár évtizedet
a csikorgó, zokogó, ujjongó,
sikongó, sikoltó hangokkal,
s most újra felélem az utolsó percéig
újra élem,
ami élek,
minden  kis emléket  újraemésztek –
Zárt ablakok üvegén szemed fénye csillog,
zárt ajtók valamikor átlépett küszöbe mögött
vágyakozón felém tárt karod
kényszerít újra lépnem,
s lépek újra a levegőbe,
míg levegő van bennem,
visszafelé,
szünet nélkül,
remény nélkül,
hogy akár a múltat,
akár a jelent valóban éljem.

KI MONDJA MEG?

Ki mondja meg,
miért izgat a SZÓ,
a HANG, a KÉPZELET,
minden Téged idéz,
bár áthatolhatatlan függönyt emelt
közénk sok-sok év.
S mégis,
ajkamon érzem mosolyod,
bőrömön érintésed,
vállalom Lót asszony szerepét,
ha ez az át érted!

Óh, húznak a kövek,
kiáltanám:
ments meg!
Egyetlen szavadtól újra élek,
hidd,
lépteink nyomán százszorszép virágok nyílnak,
s zöld-arany lobogással átölel az élet.

HA LENNÉK…

Festő ha lennék
elkérném Isten ecsetét,
amivel a világot színezte
a kezdetek-kezdetén,
s szüntelenül téged festenélek.

Ég-kékben fürdetném szemeidet,
a barna rögszínét kapná hajad,
mely hamvas fehérre, deresre vált,
ahogy forgószélként az idő
feletted elsuhant.

A lillafüredi sziklák
konok-kemény szirtjei
még őrzik nevetésedet,
…s hangodat.
Léted szívembe marta magát,
mint örök, vágyó,
…fájó gondolat.

SIKOLT A FÉNY

Sikolt a fény
a könnyfoltos aszfalton,
vigasztalan téli eső
veri az ablakot,
visszájára fordult kint s bent
minden;
csupa múlt idő,
sehol szemérnyi jelen.

Hervadt csókoktól sebes
a szívem,
tenyeremben
maroknyi korom az élet,
szél-fújta CSÖND a hangom;
…sikoltó fény
a könnyfoltos aszfalton.

NÉLKÜLED

Elmentél,
elloptad a számból  a szavaim,
velük hitem, álmaim,
nem maradt semmim.

Űrnél is üresebbek termeim,
mint magas hegycsúcsok hófödte
járatlan útjai,
hol metsz a hang,
mint a jég,
s csak a fagyos szél zenél.

TENYEREMBEN…

Miért szeretlek –
a szemed tükrét, az alakod,
a szád hullámos vonalát,
miért lettél milliók közt egyetlen
te tovatűnő látomás ?

Lennék érted holdsugár,
útjaidat világító, remegő lámpás,

neked adnám a  tavasz
friss, pezsdítő illatát,

lennék forró nyárban vízesésnek
szikrázó, hűs permetje –

A kertekben már virágzik a meggyfa.
…Fázom.
Tenyeremben reszket az ujjaid rajza.

SZERETLEK

Szeretlek!
Még most is,
bolondul,
bolondság is,
hisz nem vagy,
az éveket már nem is számolom,
mióta csak lábnyomod kutathatom –
valahol a múlt időben
elveszett,
egyszer volt
eszeveszett szerelmed,
de én szeretlek
még most is,
szenvedéllyel, fájón,
boldogságra vágyón.

Szeretlek,
virágnyíló szerelemmel.

HAJNALI FÉNYEK

Ébred a Nap,
sugarai, mint virágszirmok
hirtelen kibomlanak,
illatár emel, ringat magasba.

Ébred a Nap,
lebegés a gondolat,
szitakötő szárnya
röpíti világba.

Ébred a Nap,
pillanat, pazarlón tüzel,
színe eggyé válik a felhőkkel,
s e fehér ragyogásban
újjászüli magát
minden szerető gondolat.