Mikolai Bertics Mihály honlapja

Paszternák Éva Szaffy

Paszternák É

Paszternák Éva Szaffy

Kisvárdán született, harmadik leánygyermekként, 1962-ben. Múltja, jelene valamint sorsa is egybeforrt szülőföldjével, szűkebb hazájával, Szabolcs-Szatmár-Bereggl. Nyírkarász, egy kis szabolcsi falu adott otthont a szüleinek, itt él és dolgozik már három évtizede, mint óvodapedagógus. Négy gyermeke van, akiket egyedül nevel. Hitvallásáról a következőképpen ír:
“Nem tudom meg lehet-e fogalmazni, miért írok. Mert jó. Mert van mondanivalóm, szándékom a változtatásra, lehetőségem a tanításra, és elmesélhetem, hogy az élet küzdelem, de szép. Jó hatással van a lelkemre, oldom a belső feszültséget, és ezzel másokat élményhez juttatok.  Hiszek egy fenntartó erőben, Istenben!”
2009-től ír verseket. Férje elvesztése óta sok időt fordít önmaga képzésére, mivel az írást – ahogy ő írja – szinte csak úgy, rá dobták.
Első antológiás szereplése, a Comitatus folyóirat támogatásának köszönhető. Jelenleg is itt publikál, és a taníványi láncolat irodalmi klub-ban, ahol neves szerzők, kritikusok egyengetik az útját. Írásai megtalálhatóak még a Pipafüst, a Szabad Szalon, a 4 Dimenzió valamint a Hallotad.hu internetes lapokban, magazinban.
A 2011-es Liszt Ferenc év kapcsán nyert egy pályázatot, amely a Tollal.hu irodalmi magazin jóvoltából szintén antológiás szereplést jelent.
2012 februárjában megjelent első verses kötete “Bezárt csodák” címmel. Ezzel összefüggésben, a szezonalis.hu oldalon a következőket olvashatjuk róla:

Bezárt csodák

Paszternák Éva Szaffy – Bezárt csodák

“Pasztrenák Éva Szaffy ösztönösen író, szerző. Ráhangolódik és ráérez egy-egy körülmény, élethelyzet, életkérdés lényegére, melyet aztán verssé formálva elénk tár, annak legtisztább vagy éppen legfontosabb esszenciáját megragadva.
Figyelemre méltó, kivételes érzékkel képes szavakat, gondolatokat ösztönösen olyan rendszerbe állítani, melyek elegye így már nem csak, mint versszöveg, hanem, mint lélekzene is megszólítja az olvasót. Egyes írásaival kapcsolatban könnyen azt érezhetjük, hogy az adott szerzeményt sorról-sorra, változatlan formában hívta le valami tisztább, magasztosabb szférából.
Versei hangulatukban, hangvételükben, stílusukban legtöbbször a múlt század eleji klasszikusok műveinek atmoszféráját idézik vissza. E mellett persze a kötet mégis kellően modern hatású és tartalmi, valamint formai szempontból is változatos, érdekfeszítő képet mutat. A szerző gondolkodásmódját, világlátását és ebből fakadóan üzenetét mélyen áthatja a család- és hazaszeretet, a hagyománytisztelet, a keresztény- és egyetemes emberi értékek megőrzésének, valamint továbbörökítésének szándéka.
Egyéni érzéseit, megéléseit, meglátásait nemcsak a maga szempontjából, de mindnyájunk számára figyelemre méltó, tanulságos módon osztja meg.”

Paszternák Éva Szaffy versei:

Óceánom  

Csordogál a gyöngypatak,
szívemben sír az indulat,
tehetetlen elítéltként
már nem áltatom magamat.
Cseppenként gyűlő óceánom,
üveges, szótlan áradásom,
sós ízű álomból ébredek,
csendembe halt a látomásom,
összegubancolt sorsfonálból
kikászálódni nem lehet.

Keményre gyűrt párnámban fészek,
alvatlan billeg elém a hajnal,
piros szemével, mint aki részeg,
magamra hagy az elhozott bajjal.
De hallgatok, hazudom minden rendben,
míg darabjaimra szakadok,
foszló rongy lelkem játszik a fénnyel
a semmi ködébe beolvadok.

Mázsás teher a lélek súlya,
szorongat megfordult jelened,
játékot adtál a két kezembe
most visszanézel és elveszed.
Gömbölyű volt, majdnem igaz,
majdnem csak nekem zümmögött,
mint mikor a búgócsiga
forgott s a színekkel bűvködött,
vagy a tarka üveggolyó, benne a sok
isteni fénnyel, ott találkoztam
magammal többször,
mint neked az örök egyetlenséggel.

Mint kit a sors kibuktatott,
most arcra esve heverek,
hagyjatok sírni, hagyjatok békén
ti, boldog, szerencsés emberek.
Így jár aki kétfelé lépked,
két útra teszi lábait,
és annak örül, mi nem is az övé,
és belepréseli vágyait.

Nem akarok már lopott álmot,
kifúrni égő lelkeket,
üvölt bennem, hogy mondjam el,
neked lesz jobb, ha elmegyek.
Nekem a jövő ingatag halom,
alig áll a lábain,
nem is kell tudnod merre billen,
megtart-e még a vállain.

Elbotlottam a vágycsomómban,
gyűjtögettem vegyesen,
most a porban forgolódva,
a magam baján gúnyolódva
majd válogatva elviszem.
Gyógyvized már nem lehetek,
forrásom is kiapad,
háborgó óceán zöld szemem
lehunyom, és úgy marad.

Valahogy lesz   

a kín ereje fogyatékán
fehér fényben a szoba
csak a semmi nyüszít bennem
és azt suttogja soha
s hallgatom a nincs szándékát
üressé vált életemben
és virul a semmi szórva magját
e felfordult ritka semmi rendben

*
hajnali kontyát szép napodnak
ne feledd el rendbe rakni,
sima arcát az alkonyatnak
ne feledd el simogatni,
az éjszakákban hallgatózz
mert arra vihet a szél
egy hangot felőlem és ablakod alatt
a fák közt lélegzem én
már nem sírok mint a szopós gyermek
befelé folynak a könnyek
valahogy lesz
lesz valahogy
ha nem nehezebb
már könnyebb

Legyőzve    

Az idő lenne igénytelen
hogy nem akarja a szépet?
Gyászruhába bújva bontja
részletekre az egészet,
elvesz, oszt, kivon, csak
össze nem ad már percet,
hogy órákká álljanak sorba,
s az órákban napokra leljek.
Pedig ők régen éveket hoztak,
és jó borral töltött aranykelyhet.

Most hiányjeleket rajzol az idő
nekünk, kik azt hittük győzzük
az elszakítottság feszített kötelén
magunkon túl is őt kielőzzük,
és nem fogyunk el, nem kopunk,
bírja a szívünk, a lábunk,
a reménytelenség útjain
végtelen hitben karöltve járnunk,
ám megszaggatott a gonosz idő,
és megölte maradék álmunk.

Mint viruló folt   

Sírásra áll a felhők kék szeme
és engem is bús dalra hangolnak,
nehezen karcol a tollam hegye,
nyoma veszett a tintatartónak.

Értelme nincs írni a sorokat,
magamban magammal beszélgetés,
keresem vissza a régi nyomokat,
belém vág a döbbent felismerés.

Ugyanaz nem lesz nekem a hajnal,
nem cicomázza fel szűz perceim,
telefonbúgások édes robajjal
nem borítják le a csendhegyeim.

Rózsa-pír fut halovány arcomra,
álomba csal egy csevegő patak,
indulót kürtöl a szél harsona
és lemaradnak a bánat hadak.

Hívnak a játékos csillaghullások,
a fénykeringőket táncoló hold,
ablakom függönyén finom hullámok,
alattuk vagyok, mint viruló folt.

Ne lázadj  

Ne lázadj gyermek, kímélni akarlak,
miattad suttogok, nem ellened,
szomorún furcsa hangja e dalnak
azt kéri figyelj, jól hegyezd füled.

Éjente ne forgasd párnád hasztalan,
gyermek, ne bántsd az édesanyádat,
mert visszaszöknek a goromba szavak
álmodban gyötörve megfojt a bánat.

Könnyű porszemek vigyázva fedik,
de anyád szívéből a szó elszökött,
a felszínre törve a mályvát szegik
a sírra szórt sárga göröngy között.

Roppantod, töröd, már sajog a csontod,
a síró Ég lám újra összegyúrja,
így győz a kín, és fizeted zsoldod,
amíg van eső, s a szavaknak súlya.

Fogadalmat nem esküdtünk

Fogadalmat nem esküdtünk
mégis össze vagyunk kötve,
a kék ég széles lepedője
köztünk a híd mindörökre.
Akkor is, ha már a testünk
elfogy és csak lelkünk él,
a kék ég lesz az otthonunk,
mely mindent ölel, amit ér.
Összejár majd lelkünk csendje,
játszó szelek minket fújnak,
fentről látjuk majd, hogy itt lent
a szerelmesek összebújnak.
Legyen áldott végtelenség
a testet öltött szerelem,
minket a ég kötött össze
a szivárványos fellegen.

Váratlanul     

Fekete erdőbe csalt be az ősz,
makacsul tart a lomha sötét,
nem ér a fény, itt nem süt a Nap,
nem érlelik meg a fák levelét.

Még szép is lenne az indigó ég,
a vastagnak látszó, elmálló felhő,
csak ne lenne minden fagyos hideg,
mint télen, ha északról tomboló szél jő.

Sűrű a csend, köd száll az útra,
amelyen lábam tétován halad,
az erdő alján egy sikoltó bagoly
vadászni száll az éj leple alatt.

Mint merev spirál olyan az út
baktatok rajta beljebb és beljebb,
a fák koronáin a fekete harmat
fekete könnye a fejemre dermed.

Nem ér el senki, nem törlik arcom,
az erdő elején tétlenül néznek,
és vágom lombját a vad bozótoknak,
hogy teret nyissak a gondviselésnek.

Ide magammal nem hozhatlak

Hányszor dobtam a sarokba
a tollat, s gyűrtem a papírom,
nem mert élni a gondolat,
de ma akkor is megírom.
Csak az első lépés lehet nehéz
a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,
csak egy gyertya égjen,
lehetnék magam is akár,
hajamba fűzve a kanócokat,
de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,
itt gyászban kúszik fel a Nap,
itt csak fűst és köd színezi
meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,
még vasárnap sem,
öldökölni percek járnak,
órákba gyűlnek s kattogásuk
idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok
rettentenek, s ölik el
a legszebb évek emlékeit,
mindet veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud
ellenállni a gondfelhőknek,
és láthatatlan zsebkendővel
könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba
mártott ócska rongy,
ver még kicsit, kettőt-hármat,
és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,
út sincs, ami kivezet,
polip karok kötözik meg
simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,
a régi édes fagyban ül,
csak ez a fekete üres maradt,
bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide magammal nem hozhatlak,
Neked fény kell, csillogás,
szívednek csend és olyan hang,
mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,
hol nem vendégek a bajok,
emlékkövén a szép napoknak
hidd, hogy mindenben ott vagyok.

Magamnak   

magamnak írok
megsebzett magamnak
őszbecsavart kendős
lenkalász hajamnak
szívemet nyugtatom
halkan kalapáljon
mint üllőről a vas
el ne csordogáljon
arcomon a tűz
szégyen pírt ne vegyen
félszárnyú madaram
gyöngyruhában legyen
akkor is ha csak én
borzolgatom tollát
tintaszemű versek
keltik a motollát
kezemhez is írok
igyekezetének
görcsbe csavart ujjal
betűt a zenéhez
életről halálról
szendergő békéről
szerelempaplanos
ringató bölcsőmről

Elindítva…    

Elindítva a világ peremének,
ha puha szó érint túlcsordulok
és lefolyok oldalán e cserépedénynek
lent eltaposnak vagy szétáradok.
Bús kalapácsok kopognak bennem,
itt voltam köztük és szolgáltam telemig,
egynek sem kellettem magam vergődöm
a kőfallal körbezárt hangtalan veremig.
Félszárnyú madarim röppennek messze,
gelebem melegén cipeltem őket,
hiányzó tollukat tintába mártottam,
csúfoljatok csak szókereplőnek.
Legyen bár hideg kopár a telem,
a hó majd elfedi lábnyomom,
hiába üldöznek ordas kutyákkal
a tavaszi földből is felszáll dalom.
Ott leszek a rojtos levelekben,
ágdudorok apró kelevényén,
sárga foltként ringatom magam
az éjjeli égbolt fekete mellényén.

Ennyi volt

Hát ennyi volt?
Panaszod ne legyen.
Sirat a nyár,
víg ősz kísér.
Ládába zárva,
mint hű koporsóba
velem együtt
a semmit sem ér.

Az óra lepergett,
kis lavinákkal
gurultak le
a lejtőn a percek,
nem kerestél meg,
alattuk hagytál,
mint hősi halált halt
névtelent,
kit jeltelen sírba
öltek a terhek.