Mikolai Bertics Mihály honlapja

ANYÁM EMLÉKÉRE

Édes_03x

Édes – 1975-ben

                                – Főhajtás anyák napjára –

A májusi szellőzködő lágy melegben, amikor a dagadó rügyekből kifürdülnek a zsenge lombok, kipattognak a zümmögést csalogató virágocskák, mindig eszembe jut az anyám. Álomképekben lebeg elmémben, amint szoknyája szélét szorongatva próbáltam lépést tartani vele a kertek illat-áradatában. Ő virágzó cseresznyefa ágat tört nekem, kezembe adta, és szemeinek tágas pillantásaival itta orcámról a mosolyt.
Istenem, mit nem adnék azokért a pillantásokért, hogy újra láthassam, hogy érezhessem simogató tekintetének puhaságát. Ő is a korai öregség áldozata lett, mint megannyi kabátfoltozó, keresztény, magyar anya. Dolgos kezének száraz kosarában a sok gondtól, ráncosra aszalódott az arca.
Hideg vízben fürdetem gondolataimat, hogy frissek legyenek, hogy rá eszmélhessek: egy foszlány vagyok belőle én is. Egy foszlány abból az anyából, akinek pillantásaitól pirosodtak az ághegyi almák. Egy foszlány abból az erős derekú és egyben karcsú asszonyból, akinek bő ízű szíve csorgott a szeretetet váró gyerekre, és akinek nagyon sokszor a szenvedő alkonyok ajkain énekelt a tiszta szomorúság.
Virág kellene, sok-sok illatos virág; hogy méltón köszönthessem e feledhetetlen árnyékarcú ANYÁT, ki mindig öleléssel várt haza, és a gondolataimban is olvasni tudott. Virág annak az ANYÁNAK, aki még a földön túl-, az ég mezejéről is, forró kezében szorongatja kezemet láthatatlanul. Virág annak az ANYÁNAK, akit felőröltek a történelem nyikorgó fogaskerekei és akiknek ágya már olyan mélyre van vetve, hogy a bocsánatkérésem, panaszos sóhajaim és örömrivalgásaim sem juthatnak odáig le.
Én, aki csak egy parányi foszlány vagyok belőle, míg e földön élek, Isten áldását kérem poraira!

Mikolai Bertics Mihály

ANYÁM…

A lámpa kerekded fénytavába
képzelem orcádat minden este
fürödni, s lenge árnyékod a
hószín falra ráfeketedve.

Szívod a homály sárguló fényét,
gondod batyuja sarokba vetve,
szemed tükrén millió csillag
fénye pislog a végtelenbe.

Fekvőre vetett ágyad szélén
egy kurta imádság is belefér,
válladra hulló fürtjeidet
megcsípte az őszi dér.

Egyszerű szavakkal kéred Istent
és újra azt kéred minden este,
tékozló útján baj ne érje
fiadat arra messze, messze.

Ajtódat nézed, hogy kulcs ne zárja,
az első álomból mindig fölriadsz,
– …jaj, zárt ajtóra ne érkezzen
a távolból, várva-várt fiad…

De lassan elnyom a csöndes éj,
suttogó lombokat lenget a szél,
elmarad ismét minden vigasz :
ölelő kar, örömhír, levél.
(Mikolai Bertics Mihály / Kövekre írt út, 57. old.)

VALAKIT VÁRNAK

Anyám a platt mellett ül,
görnyedt hátát melengeti,
úgy összetartoznak,
ő és a tűzhely,
már szenderül
alig, hogy lepihen.

Riadtan fölugrik néha,
ha odakinn vakkant a kuvasz,
elhúzza függönye szélét,
kezében reszket a cérna
s ki szól a kutyára;
– Nyughass !

Apám tenyerén támasztja fejét
bóbiskolás  közben.
Ólom-súly már öreg teste,
semmit sem szól,
bár ő is hallja,
úrrá lett rajta az este.

Valakit várnak a csórók,
úgy tűnik mindig, hogy hallják
amint a kiskapu kattan,
pedig csak a szél zörgeti
a kórót
kint, a fészeraljban.

Megveti ágyat az anyám
imára, úgy mint régen,
szívében lóg az élet köve:
Ma sem jött, akit úgy várt
és ég tudja valaha jön-e?
(Mikolai Bertics Mihály / Álomkergető, 161. old.)

VIRÁGOT PALÁNTÁL ANYÁM

Virágot palántál anyám,
körmével ás gödröt neki,
s a nyöszörgő fekete földet
langyos könnyeivel öntözi.

Este, ha álomra hajlik
sóhajt, mert valami neki
ott, belül
úgy fáj, s a párnát
langyos könnyeivel öntözi.

Hajnalra imákat motyog,
mikor a keresztet veti,
ráncosra fonnyadt keze fejét
langyos könnyeivel öntözi.
(Mikolai Bertics Mihály / Álomkergető, 158. old.)

ANYÁMNAK…

Anyám szívében
harangok szólnak,
misére hívnak,
de nem megyek.
Zárva a kapu,
és nagy a sár,
csaholnak még
a vérebek.

Az érces harangszó
fülemben zúg,
az ablak is rezeg.
Bocsáss meg anyám,
ha hétfelé szaladt a féltett nyáj,
de vonyító ordasok
szikrázó szemekkel
lesben állnak,
most mennem nem lehet.

Ha elérkezik a gyertyagyújtás
szeretetemmel borítlak körül,
gondolatban,
veled leszek
ünnepre készen.
Az édességekkel díszített
karácsonyfára,
fölakasztom egy kis ágacskára
keserűségem.
(Mikolai Bertics Mihály / Álomkergető, 159. old.)

ANYÁM

Látom a messzeség szürke vásznán
szemednek langyos forrását,
amint végigfut a párnán.

A követ, mely lehúzza szíved
– meglehet én dobtam oda –
de te nem mondod senkinek.

Álomra vársz, hogy láthasd fiadat;
már azzal is megelégszel.
Istenem, de jóságos vagy!

Nézed az éj egét és képzeled,
hogy én vagyok az, ki ott fönn
csillagnyájakat terelget.

És megrettensz, ha olykor lehullnak,
földig karcolván az eget.

Virrasztasz, mert elkerül az álom,
imákat suttogsz csöndesen,
s úgy alszol el a fohászon.

Én Pásztorcsillagként rád derengek,
Őrzöm álmodat hajnalig,
s összekulcsolt kezeidre
harmatcsókokat lehelek.
(Mikolai Bertics Mihály / A hetedik napra,86 old.)

ANYÁM

Ádám- és Éva-örökségből
szültél vajúdva; – nemcsak lettem –.
Kígyó szisszent az anyatejből;
ősi átok – hát bűnbe estem.

Most hadakozok jóval, rosszal,
s a létért vívott örök harcban
csak sóhajod, csak fohászod óv;
nincs más vértem, sem más hatalmam.

Esőnyi szitkok záporában
ír-magvam, mit benned vetett el
az Isten, – e kőrepedésben –
fényre tör, és gyökeret nevel.

Holt időben élő pillanat
végzetes táncot, ritmust penget,
fény-ágyra fekvő hajnalok közt
villan s kialszik – úgy vág rendet.

Legyőzném, de már lehetetlen
– egy életet is rááldoztam –
szögek sebétől vérző testem
a küzdelemben meg-megtorpan.

Avarrá hullott napok, évek
holt paplana terül e rögre;
– Itasd csak “borod” Mámor-isten! –
nyöszörgöm nyögve, könyörögve.

Ágyad oly mélyre vetve alszol,
a vágy is szundít benned, s a lét
tej-fehér, örök végtelenjén
már fájdalmad is aludni tért.
(Mikolai Bertics Mihály / Csillag az égen…, 53. old.)

SZELLŐLÉPTŰ ANYÁM ÁLMA

Harmat-hűvös holdfény árnya
szellőléptű anyám álma.
Anyám álma szellőléptű,
kaszára ért selyemrét-fű
feje-alja, s puha páfrány,
szemén alszik a szivárvány.

Puha páfrány feje alatt,
sárgarigó, csér, pitypalatty
őrzik álmát, s a Nemere;
elsiratom: Isten vele!
Isten vele s velem jobban;
keblem köve meg-megdobban.

Harmat-hűvös holdfény árnya
szellőléptű anyám álma,
asszonyszemű csillagokat
gyújt az égen s ott ragyognak
– zsarát-ágyon, piedesztán –
mint a corpus a keresztfán.

Piedesztán: zsarát-ágyon
hamvadozok e világon,
szellőléptű anyám álmát
búcsúztatom, s a szivárványt:
Isten vele s velem jobban,
keblem köve meg-megdobban.
(Mikolai Bertics Mihály / Csillag az égen…, 61. old.)