Mikolai Bertics Mihály honlapja

AZ ÜVEGKÖVES KARKÖTŐ

karkötő– Mikolai Bertics Mihály jegyzete –

A tanárnő ott állt ötödikes osztálya előtt a legelső tanítási napon és valami olyat mondott a gyerekeknek, ami nem volt teljesen igaz. Mint a legtöbb tanár, ő is ránézett diákjaira és arról biztosította őket, hogy egyformán szereti majd mindnyájukat. Ez azonban annál is inkább nem így volt, mivel az első sorban a padba süllyedve egy Gábor nevű kisfiú ült.
A tanárnő már a múlt évben is figyelte Gábort, és észrevette, hogy a gyerek nem játszik együtt a többiekkel, a ruhája piszkos és úgy néz ki, mint aki soha nem fürdik. Ráadásul nagyon kellemetlenül szokott néha viselkedni.
A következő napokban, hetekben, hónapokban ez egyre inkább beigazolódott.
A tanárnő valósággal kedvét lelte benne, hogy vastag piros tollal, nagy X-eket tehet Gábor rosszul megoldott feladatai mellé, majd óriási egyest véshet a lap tetejére.
Az iskolában az volt a követelmény, hogy a tanár nézze át diákjai előző években nyújtott teljesítményét. A tanárnő Gábort hagyta legutoljára. Amikor azonban a kartonjához ért, nagyon meglepődött, mert az a tanár, aki az első osztályban tanította Gábort, a következőket írta róla: Gábor okos gyermek, állandóan mosolyog. A feladatát rendesen végzi és jól viselkedik. A jelenléte mindig örömmel tölti el az embert.
Másodikos osztályfőnöke pedig így jellemezte: Gábor kiváló tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, otthon azonban nehézségekkel küzd, ugyanis édesanyja egy súlyos betegség végső stádiumában van. Nem lehet könnyű neki.
A harmadikos osztályfőnök a következőket jegyezte fel: Gábor nagyon nehezen tudja feldolgozni édesanyja elvesztését. Megpróbálja a lehető legjobbat nyújtani, ám édesapja nem sokat törődik vele, így a családi élet minden bizonnyal negatív kihatással lesz rá, ha nem teszünk bizonyos lépéseket az ügyben. Gábor zárkózott, és az iskola nem nagyon érdekli. Nincsenek barátai és néha elalszik az órákon – szól a negyedikes osztályfőnök rövid beszámolója.
A tanárnő már értette a problémát és nagyon restellte magát.
Tanítványai karácsonykor gyönyörű szalagokkal átkötött, csillogó papírba csomagolt ajándékokkal lepték meg, de az egyik csomagocska kilógott a többi közül, olyannyira más volt. Gábor ajándéka ügyetlenül volt becsomagolva, barna színű , durva papírba amit lehet, hogy a zöldségesnél kapott zacskóból szakított le. A tanárnő viszont külön gondot fordított arra, hogy a többi ajándék között azt is kibontsa.
Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor a tanárnő, Gábor csomagjából, egy viseltes, üvegköves karkötőt és egy háromnegyedéig üres parfümös üveget húzott elő. Ám a gyerekek nevetése azonnal elült, amikor határozott hangon kijelentette, hogy mennyire szép a karkötő, majd fel is vette a karjára, és hozzá egy kevés parfümöt is tett a csuklójára.
Azon a napon Gábor addig jött-ment körülötte, s nem ment haza az iskolából, amíg meg nem mondhatta neki, hogy ma éppen olyan illata van, mint egykor az édesanyjának volt.
Miután a gyerekek hazamentek, a tanárnő még több órán át is azon gondolkozott, amit Gábor mondott.
Attól a naptól kezdve pedig már nem is annyira olvasást tanított, mint inkább gyermekeket nevelt, és sok-sok figyelmet fordított Gáborra is.
Ahogy egyre többet foglalkozott vele, úgy a fiúcska elméje is egyre inkább életre kelt, csiszolódott, fényesedett. Év végére az osztály egyik legjobb tanulója lett, és egyben a tanárnő egyik kis kedvence is, noha annak idején, az évnyitón, a tanárnő azt mondta, egyformán szeret majd minden nebulót.
Egy évvel később a tanárnő egy üzenetet talált az ajtaja alatt, amit Gábor írt neki. A levélben elmondta, hogy ő volt élete eddigi legjobb tanára.
Hat év telt el, mire a tanárnő újabb üzenetet kapott Gábortól. Ebben elmesélte, hogy az osztály harmadik legjobb tanulójaként fejezte be a középiskolát, és még mindig őt tartja a legjobb tanárnőnek.
Öt évvel ezután a tanárnő egy harmadik levelet is kapott Gábortól, melyben beszámolt arról, hogy a nehéz idők ellenére sem hagyta abba a tanulást, és hamarosan a legjobb minősítéssel szerzi meg első diplomáját. Továbbra is arról biztosította őt, hogy nála jobb tanárral még mindig nem találkozott.
Újabb néhány év után jött a negyedik levél. Gábor arról írt, hogy miután megkapta második diplomáját is, tovább szeretne tanulni. A levélben most is megerősítette, hogy még mindig ő a legjobb és legkedvesebb tanára. A neve azonban egy kicsit hosszabb lett: Dr. … Gábor – volt az aláírás.
Ám a történet nem ért véget. Azon a tavaszon még egy levél érkezett, Gábor írt. Elmesélte, hogy megismerkedett egy lánnyal, akit feleségül akar venni. Elmondta még, hogy sajnos pár évvel ezelőtt az apja is meghalt, ezért úgy gondolta, talán a kedves tanárnő eljönne az esküvőre, és a vőlegény édesanyjának kijáró helyre ülne (?).
A tanárnő örömmel elfogadta a megívást, elment, és azt az üvegköves karkötőt viselte, amelyiket egyszer, régen, egy félénk kisfiútól kapott ajándékban. Sőt az a parfüm illatozott rajta, ami Gábor emlékei szerint édesanyján is illatozott, utolsó közös karácsonyukon.
Az esküvő után a vőlegény és a legjobb, legkedvesebb tanára megölelték egymást, majd Gábor odasúgta a tanárnő fülébe: – Köszönöm tanárnő, hogy hitt bennem. Köszönöm, hogy ráébresztett, fontos vagyok, és hogy megmutatta, képes vagyok változtatni a dolgokon.
Könnyeivel küszködve a tanárnő is odasúgta Gábor fülébe: – Nagyon tévedsz. Te voltál az, aki megtanított engem arra, hogyan kell megváltoztatni a dolgokat.  Amíg veled nem találkoztam, nem tudtam hogyan kell tanítani.