Mikolai Bertics Mihály honlapja

KARÁCSONYI GONDOLATOK

áldott kar– Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Aludj Jézuska ne sírj,
aludj csak, égi gyermek,
fejed felett a viharok
tombolni úgyse mernek!

„Jézus Krisztus születésének ünnepe: a 4. sz. -tól  XII. 25-én ünneplik, előtte van a négyhetes előkészületi idő, az advent. Az ünnep napjának megválasztása gondot okozott, mivel több dátumot is tekintettek Jézus születése napjának. A XII. 25-i időpont meghatározásában valószínűleg szerepet játszott az Aureliánus római császár (270 – 275) által bevezetett Legyőzhetetlen Napisten Ünnepe”. A keresztények a pogány ünnep ellensúlyozására választották ugyanezen napot a karácsonyi ünnepének.”

Karácson fogalmáról így ír az Egyetemes Lexikon. Valószínű, hogy e mögött a puszta frázis mögött sokkal több és nemesebb érzelmek lappangnak. Nekem e szó hallatára, hogy Karácsony, az emlékek szele mindig forrón csapja meg homlokomat, és lelkemben zúgnak a csengők, énekek, látni vélem az öröm áradatában pompázó díszeket, érzem a szerető tekintetek langyosságát arcomon és titkos bensőmnek legmélyén visszacseperedem tizenéves gyereknek.
Kis, csöndes falu volt gyermekkorom bölcsője, amolyan, egyszerű, ősi magyar falu a világ végén, ahonnan a sáros utak sehova se vezettek, telis-tele jó szívű emberekkel, olyanokkal akik bármilyen szegényesen is éltek, a koldust nem engedték el üres kézzel az udvarukról.
Már az advent idején lázas lárma közepette próbálgattuk a betlehemes játékot, hogy a várva várt, ünnepi estén ne kelljen keresgélnünk a gondolatsor menetét. De amilyen hevesen készültünk, éppen olyan hamar átröpült felettünk a jeles esemény, és az éjféli harangszó után fáradtan rogytunk le a karácsonyfa millió színeit lobogtató tűzhely mellé.
Ekkor még úgy éreztük, és az volt a meggyőződésünk, hogy a karácsony csak egyedül a miénk. Később, felnőttkorban amikor nagyvárosok hangos lármái örvényében sodortak az élet útjai, megvilágosodott előttünk, hogy valójában mindenkié a karácsony. Mindenkié aki szívében helyet csinál a szeretetnek, helyet csinál a születendő Isteni Gyermeknek: Kántáló falusi és városi kisbetlehemeseké, templomokban aranytól roskadozó ornátusú papoké, öregeké, árváké, özvegyeké, szegényeké és gazdagoké egyaránt. Gyermek létünkre is éreztük, hogy, amikor a milliárd pillangó-libegésű gyertyaláng, (a téli világban is zöldellő karácsonyfákon), valamint, a kis ezüstcsengők és a toronybéli komor hangú harangok, az ünnepi színektől és érzésektől túlcsorduló szimfóniába olvadnak össze, dicsőítve Istennek Fiát, Dávidnak Fiát, az Embernek Fiát, akkor a dobogó szíveket öröm önti el. Az eljövetelét jelző Betlehemi Csillag ragyogása a szemekben tükröződik, és jelképesen megérinthetjük a szegényes jászlat.
Mert tudtuk már azt is, hogy Jézus istállóban született. Egy igazi istállóban, ami nem más, mint piszkos, durva falak, alom, sötét gerendavázas, állatok tartására készített építmény. Megértettük, hogy az igazi istálló nem az a derűs, pilléres, könnyed csarnok, amilyet hitbuzgó festők építettek Dávid Fiának, mintha szégyenkeznének azon, hogy az ő Istenük nyomorúságban, istálló-jászolban született. Nem az a bájosan hímzett istálló az átszellemült barmokkal, palástos királyokkal és pásztorokkal, mint amilyenek a gyermekkori játékszerekben voltak, hanem Jézus Országának és születési helyének, régi, szegényes istállója.
Megértettük, hogy nem véletlenül született az Isteni Gyermek az istállóban.
Nem rozzant istálló-e a világ, melyben az emberek kedvük szerint rondítanak? Nem változtatják talán a legszebb, legtisztább helyet is istállóvá a bűnnek szennyei?
Megvilágosodott előttünk, hogy a Földön, ebben az  ideig való istállóban, ahol a világ minden cafrangja, s minden illata sem tudja eltakarni a szenny áradatát, egy éjjelen megjelent Jézus; született egy szeplőtelen Szűztől, akinek semmi egyebe nem volt, csak az ártatlansága. A föld üdvözlete pedig a jászol szegény-, kérődző állatainak szelíd, meleg, bánatos tekinteteiből sugárzott. Született, hogy általa kapocs jöjjön létre önmagunk és az ég között.
Felnőttként már felismertük, hogy Jézus, aki istállóban született, pásztorok között arra hivatott, hogy emberek pásztora legyen. Olyan pásztor, aki a szabad természet nyelvén beszél. Beszédét a mezők és a kertek színei virágozzák fel és az égre lehelik illatukat. Ő látta az Ő Gallileájában a fügét, amely duzzad és érik a fekete levelek alatt, látta levelekbe zsendülni a szőlő száraz venyigéit, s a venyigékről lecsüngő szőke és lila fürtöket. Látta a mustárt gazdagon sarjadni a láthatatlan magból, hallotta éjjel az árkok mentén a széltől csapdosott nád siralmas susogását. Látta földbe temetni a búzaszemet, a duzzadó kalászokat, s a búzafélék zöldje között a szép piros, sárga és lila liliomokat. Látta a békés állatokat; a galambokat, amelyek szerelemről búgnak, a sasokat, amelyek hatalmas kiterjesztett szárnyakkal csapnak le zsákmányaikra, az ebeket, amelyek gazdáik asztalai alól szedik fel a hulladékot.
Látta a kígyókat a fűben siklani, s elbújni a sírok megrepedezett kövei közé, az ég madarait, amelyek nem vetnek és nem aratnak, a halakat, amelyek megezüstözik a háló bogait és csillapítják az ő híveinek éhségét, és ha fölemelte szemeit fülledt estéken, amelyek az orkánt rejtegették, látta a villámot, amely kelet felől jött, és meghasította a levegő feketeségét egészen nyugatig.
Felnőttként megtudtam, s tudjuk nagyon sokan, hogy azon a szent éjszakán, Jézus, mindenkiért megszületett, és ellene vétkeznek, akik az Ő nevében, önző célokért maguknak foglalják Őt le, valamint vétkeznek azok is, akik minden áron legenda-szálakra akarják Őt szétfejteni.

Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!