Mikolai Bertics Mihály honlapja

A BUSZVÁRÓBAN

buszvaroÁlltam az út menti buszváróban, s jobb elfoglaltság híján, amíg a buszra vártam, hallgattam a lágy esőcseppek rapszodikus csapkodását a boltíves, átlátszó műanyagtető alatt. Egy ideig még figyeltem is, ahogy vékony erekbe gyűlve a sima felületen, csordogálnak alá az ereszen. Olykor-olykor a szemközti villanyoszlop kopár látványán ütközött meg tekintetem, ahogy hatalmas gombolyagként tartotta, emelte a fellegek alá az üres gólyafészket. Így váltakoztak pilláimon a tompított képek amíg valami más le nem kötötte tekintetem élességét.
Fiatal kamasz közeledett, lábai alatt cuppogtak a vizes lépések. Fekete sapka, fekete kabát, fekete nadrág volt rajta. Lábain, talán vagy két-három számmal is nagyobb, durva alakú, vasalt bakancs. Félvállára vetve, cifra feliratos, combig lelógó iskolatáskát hordott, a táskával ellentétes oldalon pedig (derekáról) a felső ruházata alól, egy rőfnyi lánc csüngött lábszárig, végén mindenféle nehezéki csecsebecsékkel; volt azon óriás műanyagpók, vasból öntött sas, és bronzhalálfej, csontnyelű, kis bicska, átlyukasztott fagolyó, és egyebek. Lehetett úgy tizenhat-tizenhét éves, sápadt arca pehelyzett már.
Közelebb ért, beállt ő is a fedél alá szótlanul. Álmos szemeivel unalmasan, nyeglén mérte végig átlagalakomat, hétköznapi viseletemet. Állt köztünk a töretlen csend; csak telefonjának a gombjai nyekkentek egyet-egyet, ahogy nyomogatta, időtöltésként.
Aztán megérkezett a busz, sercegve kavarták kerekei a flaszteres nyomvályúkban gyűlt esővizet. Fékezett, megállt, nyílt az ajtó és bentről kellemesen enyhe levegő csapott ki.
Jegyet váltottam, elraktam a visszajárót, helyet foglaltam a leszálló ajtóhoz közel, s közben hallottam, amint az ifjú megkérdi a vezetőt:
– Sokára fog indulni ez a szemétláda?
Hangja épp oly nyegle volt, mint a tekintete, a tartása, az öltözete.
– Azonnal, amint megtelik szeméttel – válaszolt kapásból a vezető, és indított.

Mikolai Bertics Mihály