Mikolai Bertics Mihály honlapja

ÁTLAGEMBER – 2.

A padon...

A padon…

– avagy a Szent Korona esete Vásárosnaményban –

A háttérből figyelő átlagember vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő, szürke eminenciás. Teremtéskor fa szerettem volna lenni, amiből bölcső, ház, istálló, jászol, bárka, kereszt, vagy koporsó készül. Terebélyes fa az útszélen, amit ősszel (ha már fölösleges a lomb, az árnyék), csak úgy, egyszerűen balta élre vágnak, tűzre dobnak és melegednek nála az emberek. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró fa. Viszont itt és most, a Teremtő akaratából, minden jó és rossz tulajdonságokkal megáldott racionális lény vagyok; átlagember, csupa szem és fül… csupa hallgatás.
Voltam eleven gyermek, egyszerre cserkész és kisdobos. Majd lettem tömeghalmazú dolgozó nép, olykor elégedetlenkedő csőcselék, vérét hullató-, ismeretlen harcos, halálra ítélt és jeltelen sírba temetett névtelen, földet rengető „sereg”, tisztelt állampolgár, és időnként (ha csak pár napra is), kedves választópolgár vagyok. A cél miatt folyamatosan átértékelem az eszközt, mert ha ma (a választásokig) éhen halok, ki fizeti meg az adót és miből élnek meg a bőrömre licitálók, de kissé moderálva, úgy is kérdezhetném: „ki viszi át a demokráciát a túlsó partra”?
Magam vagyok a megtestesült figyelem, hogy a legapróbb részlet is folyjon át a szűrőn, a pillanat törtrésze alatti elbambuláskor. Apropó szűrő: szocializmus, demokrácia, nemzeti radikalizmus… Nos, a használhatót bekeretezem, a számomra kevésbé jelentőset viszont perspektivikus céllal sem húzom alá, vagy át. Egyetértések? Füleimnek kedves intonációja zeng a több mint ezer éves baritonokban, basszusokban, amiben az én mezzoszopránom, csak elhaló kánon. A folyton vitatkozó, tüzes differenciák, altiszonánsok feltörő tenorjába pedig belecsap altom ámenje…
Szocializmusból van némi tapasztalatom; „éltem” benne erős 36 évet. Azaz csak éltem volna, ha nem vagyok kulákcsemete, osztályidegen, bozgor (hazátlan) kirekesztett. De Isten akaratából és szerencsémre, a szocialista diktatúra által „csőcseléknek” kikiáltottak akarata győzedelmeskedett a gonosz felett és már több mint húsz esztendeje, hogy az Ige Megtestesülésétől számított 1990-ik esztendőben, hazánkban is létrejöhetett a parlamentáris, többpárti demokrácia.

A demokrácia az ógörög δημοκρατία (demokratia) szóból származik, jelentése a nép uralma. A szó töve a δημος (démosz) nép szó, a κρατειν (kratein) jelentése uralkodni, a ία (ia) pedig egy képző. Lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek eldöntésében, vagyis az önkormányzásban az adott térségben. (Wikipédia)

Vagyis a demokrácia – az írások szerinti jelentése – a nép uralma! Hát ez már több mint húsz éven át feladta nekünk a leckét. Ebből még van mit tanulnunk.
Több mint húsz éven át, bégető bárányok módjára, meneteltünk a mézesmadzagot húzgálók után. Mentünk azok után, akiket a választásokon főkolomposokká, vezérürükké avanzsáltunk és akik közül aztán többen, éhes farkasokká vetkőzve, neki estek a nyájnak. Valamilyen oknál fogva – talán a Tízparancsolat félelmében – képtelenek voltunk máig is megszabadulni tőlük. Mindig reménykedtünk, hogy csak még egy kis rossz, még egy kis megszorítás jön… és talán még egy… és az utolsó… majd jó lesz. Álmodtuk egykor, hogy kövér legelőre, zöld fűre ér a nyáj és béke lesz. De a legelők oly távoliak maradtak, a nyáj fogyott és csak a farkasaink híztak.
Tanulnunk kellene a demokráciát. A mi életiskolánkból – a nyugatiakéhoz képest – kimaradt az elemi rész; az átkos korszak sötét félévszázada takarja. Hogyan vizsgázhatnánk belőle, ha még az elemit sem végezhettük el?
– „Itt az idő!” – Hirdeti az egyik párt és kiáltják vele sokan, belefásulva az ellopott rendszerváltásba.
– „Gyökeres változás kellene!” – hirdeti egy másik tömeg, a radikális jobboldal. És hála Istennek van harmadik-, negyedik-, ötödik- és sokadik hang is, mert ez az igazi demokrácia kezdete – valamennyien úgy vélik, egyedül ők tudják a kiutat a dús fű-, a zöld mezők felé. A nyáj pedig zavartan kavarog a szélrózsa minden irányában.
Pontosítsuk a fogalmat: “A magyar radikális jobboldal, más néven nemzeti radikalizmus, gyűjtőfogalom, mely a parlamenti jobbközép pártoktól jobbra elhelyezkedő, ám a neonáci irányzatoktól önmagukat elhatároló szervezetet jelöli. Radikális – annyit jelent, mint – gyökeres megoldásokra való törekvés.” (Magyar értelmező kéziszótár / 1137. old.)
A pártállamból sarjadt politológia és a lakájmédiában a „radikális” és a „szélsőséges” szavakat a bértollnokok gyakran szinonimaként használják, ezzel mintegy hisztérikusan démonizálva a radikális jobboldalt, el nem ismerve a szélsőjobboldal és mérsékelt jobboldal közötti különbségek létezését, mellyel a nemzeti radikálisok meghatározzák magukat. A „radikálisok” pedig, értelemszerűen, élesen elutasítják ezt a felfogást, mert szerintük ez egy kalap alá veszi őket a neonáci szervezetekkel. Ugyanakkor elutasítják a politika bal- és jobboldal mentén történő felosztását is, ehelyett afféle globalista törésvonal mentén szemlélik a politikát, önmagukat nemzeti erőként megnevezve. Hát, itt tartunk ma a politikában és a “demokráciánkban…
Én csak a háttérből figyelő átlagember vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő, szürke eminenciás. De figyelek, és látom, amit ilyenkor egy átlagembernek látnia kell, hogy a legapróbb részlet is folyjon át a szűrőn. Látnom kell, a felelősségérzetem miatt is, hogy a demokraták vajon eléggé radikálisak-e, és a radikálisok vajon eléggé demokraták-e? …És mit hallok, mit látok?!
Évek távlatából hallom még ma is a magát demokratikusnak nevező politikai elit hangját:
„…Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. …Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz… másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este.”
Látom a magát demokratikusnak nevező politikai elit egy részét is, főleg a bűnügyi híradásokban, amint vezetőszáron, megbilincselve vezetik őket a rácsok mögé, többnyire nagy értékű csalás és sikkasztás vádjával. Persze, ez is csak afféle látencia, vagyis porhintés a szemembe, mert az ügyeletes- és illetékes “partitúra”, a hátsó ajtón, számonkérés nélkül, bűntettükre való minden következmények nélkül, engedi őket szabadon és tisztára mossa mindannyiukat, mint valami sz@aros holmikat. De, ami a demokrácia alapelveit illeti, sepregethetek akár a saját házunk táján is. Itt van mindjárt egy igen elhallgatott helyi ügy, amit valahogy azóta sem tudok megemészteni:
2010. március 21-én a Magyar Szent Korona, (egyik hiteles másolata) városunkba látogatott. Meg kell jegyeznem, hogy a Szent Korona részéről eddig ilyen megtiszteltetés még nem érte kis városunkat. A Művelődési Ház kiállító termében volt látható. Minden tiszteletem a szervezőknek és a Művelődési Háznak, hogy méltó helyet adtak legszentebb nemzeti méltóságunknak. Ha bár úgy illett volna, hogy a templomban is tiszteletét tehesse, ehhez a helyi református egyház (határozott elzárkózása miatt) már eleve szóba sem jöhetett, a római katolikus plébános elsőre beleegyezett, de később a Szent Korona megjelenéséhez az Isten Házában, a tanácstagok nem járultak hozzá. Indoklás: a Szent Koronát a Jobbik Magyarországért Mozgalom helyi szervezete hívta meg Vásárosnaményba és az egyház elhatárolódik mindennemű politikai eseménytől.

Szent Korona

A Szent Korona hiteles másolata, 2010-ben a vásárosnaményi Esze Tamás Művelődési Központban – fotó: Mikolai

A Jobbik felajánlotta, hogy távol marad a templomtól, nem kíséri el a Szent Koronát, hogy csak a két koronaőr lesz jelen. De a Magyar Szent Korona a vásárosnaményi templomokba így sem kapott bebocsátást. Érti ezt valaki? Lehet, hogy a helyi egyházak részéről megértéssel fogadnám a politikától való elhatárolódást, ha az általános lenne nem egyoldalú. Azért mondom (írom), hogy “lehet”, mert ugyanazokban a napokban egy színes szórólap került a kezembe, amit a politikától (csak a Szent Korona esetében) elhatárolódó katolikus egyház, mise után osztogatott (terjeszt) a híveknek, „Országgyűlési Választások 2010. Április 11.” – címmel. És, na vajon, hogy kezdődött – a szóban forgó lapon – a szöveges rész első mondata? „Itt az idő!” Ezt viszont (politikai színvállalás ide-vagy oda) valószínű (felsőbb sugallatra) jóváhagyta a helyi egyháztanács is.
Csupán magamtól kérdem: mi ez, ha nem a fentebb említett nyáj-szindróma?! Fontos részlete még ennek az is, hogy az említett politikai szórólap egyik mozaik-fotóján a Nemzeti Őrsereg (hagyományőrző egyesület) volt látható olyan szövegkörnyezetbe helyezve, amellyel riogatni, megfélemlíteni szokás az embereket. Hova lett az egyház isteni békéje!? Kikkel riogatják a nyájat?! Nem… nem… nem a Sátánnal, hanem a nemzeti őrsereg fotójával. Istenem, hát ennyire butának képzelnek minket a nyáj éber „őrzői”? Talán nem tudják, hogy nekem, az átlagembernek, attól van igazi félelemérzetem, ha késsekkel, szamurájkardokkal, szappankeverő fákkal, szerszámnyelekkel (és még sorolhatnám, hogy mivel) felfegyverkezett (nem egyszer magatehetetlen, idős embereket) gyilkolókról hallok, olvasok és ha azokat látom. Róluk vajon mért nem szólnak a „tisztelendő urak”? Egy szó-, egy kép se, egyetlen fotó se az igazi gyilkosokról, rablókról, csalókról, sikkasztókról, hazugokról, akiktől meg kellene védeni a féltett nyájat.
Magamtól kérdezem: milyen világ ez? Kik irányítják?
Nos, akik nem tisztelik a Szent Koronát, elferdítik az igazságot és minden jogalap nélkül a hagyományőrzőkkel riogatnak, azok még aranyba öltözve se akarjanak nekem Istenről, hazáról  és demokráciáról papolni!

Valahol fent, a fellegek felett, mennyei bőségben jár néhány vezérürü, kolompolnak, mutatják az “utat” és mi birkák módjára, az általuk ránk rótt közterhektől olykor vért izzadva, napszámokért kuncsorogva, kenyéren-vízen húzzuk az igát, toljuk vitorláikba a szelet, vagy megyünk utánuk a kopasz, földi legelőkön, bégetve, “mennyei” kolompszóra…
Minden közhely ellenére nagyon remélem – és várom is – hogy egy idő után elfeledjük a mézesmadzagot és a felhőfölöttieket. Magunktól is megtaláljuk a közös hangot, a megfelelő utat és ezt az egész improvizációt, ezt a sebtében komponált „kolompszót” a Halleluja földöntúlian zengő malasztjával fejezzük majd be. Akkor, majd magam is, a füstszagú kispad rejteke mögül a szürke, átlagelégedettség mosolyával cirógatom immár görnyedt hátamat… és a magányába süppedő, kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciásként maradva, mélázok még, nem tudom mennyi ideig majd itt, e földön…

Mikolai Bertics Mihály