Mikolai Bertics Mihály honlapja

ÁTLAGEMBER-1.

A padon…

A háttérből figyelő átlagember vagyok, a kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciás.
Teremtéskor fa szerettem volna lenni, amiből bölcső, ház, istálló, jászol, bárka, kereszt, vagy koporsó készül. Terebélyes fa az útszélen, amit ősszel (ha már fölösleges a lomb, az árnyék), csak úgy, egyszerűen balta élre vágnak, tűzre dobnak és melegednek nála az emberek. Jelentéktelen, de egyszersmind óriási jelentőséggel bíró fa.
Viszont itt és most, a Teremtő akaratából, minden jó és rossz tulajdonságokkal megáldott racionális lény vagyok; átlagember, csupa szem és fül… csupa hallgatás.
Voltam (hajdanán) eleven gyermek, egyszerre cserkész és kisdobos. Majd lettem tömeghalmazú dolgozó nép, olykor elégedetlenkedő csőcselék, vérét hullató-, ismeretlen harcos, halálra ítélt és jeltelen sírba temetett névtelen, földet rengető „sereg”, tisztelt állampolgár, és időközönként (ha csak pár napra is), kedves választópolgár vagyok.
A cél miatt folyamatosan átértékelem az eszközt, mert ha ma (a választások közti időszakban) éhen halok, ki fizeti meg az adót és miből élnek meg a bőrömre licitálók, de kissé moderálva, úgy is kérdezhetném: „ki viszi át a szerelmet a túlsó partra”?
Magam vagyok a megtestesült figyelem, hogy a legapróbb részlet se pottyanjon át a szűrőn észrevétlenül, a pillanat törtrésze alatti elbambuláskor. A használhatót bekeretezem, a számomra kevésbé jelentőset viszont perspektivikus céllal sem húzom alá, vagy át.
Egyetértések? Füleimnek kedves intonációja zeng a több mint ezer éves baritonokban, basszusokban, amiben az én mezzoszopránom, csak elhaló kánon. A folyton vitatkozó, tüzes differenciák, altiszonánsok feltörő tenorjába pedig belecsap altom ámenje…
Nagyon remélem – és várom is – hogy egy idő után megtaláljuk a közös hangot és ezt az egész improvizációt, ezt a sebtében komponált zsoltárt, a Halleluja földöntúlian zengő malasztjával fejezzük majd be.
Bár látom, hogy alattomban sötétruhás (feketelelkű) kommandó-felhő ereszkedik alá föntről. A füstszagú kispad rejteke mögül mégis a szürke, átlagelégedettség mosolyával cirógatom immár görnyedt hátamat… és büszke, magányába süppedő, kispadon kuporgó, fejét kezébe temető, néha csak az ujjai közül kipislogó, soha nem babérra törő szürke eminenciásként maradva, mélázok még, nem tudom mennyi ideig…

Mikolai Bertics Mihály