Mikolai Bertics Mihály honlapja

ÖRÖKSÉG, VAGY HŰSÉG?

Tiszakerecseny, utcatábla.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek végére a Lenin nevével fényjelzett kommunista diktatúra már egész Kelet-Európában az utolsókat rúgta. A hatalmas sárkánykígyó halálos szorítása egyre jobban lazult, csattogó fogaival pedig saját farkát marcangolta.
Negyvenöt éven át a Szovjetunió folyamatos terjeszkedése, erőszakos politikája, hogy bolsevista kormányokat jutasson hatalomra a megszállt országokban és mindenütt, ahol a körülmények ezt megengedték, figyelmen kívül hagyta – nem tisztelte – más országok szuverenitását, élethez és szabadsághoz való jogait. Így volt ez Magyarországon is. De a ránk szakadt testi- és lelki nyomorúságot nemcsak külső-, tőlünk független tényezők okozták. Sokan közülünk is hűek voltak a lenini, kommunista totalitarizmushoz. Moszkva bérencei mindent elkövettek, hogy megfeleljenek egy idegen ideológia elvárásainak. Közreműködtek abban, hogy az események sok vonatkozásban úgy alakuljanak, hogy most fájdalmas szívvel kelljen megállapítanunk, e belső okok sorából magasan kiemelkedik az idegen eszmeiség krónikus betegsége, a nemzeti öntudat fogyatékossága és az összetartás ismeretlen volta. Történelmünket félévszázadon át pocskondiázták, koholt vádakkal illettek, kinagyítván sokszor a minden nép esetében felmutatható hibákat, visszásságokat. Ezeréves „bűnök” miatt szokás bennünket kárhoztatni. Voltunk: betolakodók, beolvasztók, gőgös Werbőczyk, parádés Báthory Gáborok, zsinóros-, atillás-, nyelvtörvényt erőltető Apponyi Albertek, elnyomó urak, fasiszták, irredenták stb. De voltunk mások is, amiről a bolsevisták tudatosan, ritkán-, vagy sohasem beszéltek. Például: Szent István-iak, Bethlen Gábor-iak, Zrínyi-követők, Rákóczi szelleműek és Adyként gondolkodók. A tatárok és a törökök elleni országot védő harcokban sem mások haltak meg helyettünk.
Történelmünk a nemzet élete. Minden fának, melynek koronáját, terebélyes ágait, hatalmas törzsét csodálják, a föld alatti gyökereiben rejlik az élete. Innen szívja a táplálékot és ebből növekszik. Gyökérzet nélkül nincs fa. A mi történelmünk sem más, mint az életfánk gyökérzete. A felszínen ha nem is látszik, a gyökérzet él és táplál, elég erős ahhoz, hogy a kártevők (rágcsálók) okozta sebeket kibírja.
A magyar államot a kereszténység eszmevilága hozta létre. E nélkül eltűntűnk volna a világból, mint a hont foglaló avarok, gepidák, vagy hunok. Az államiság Magyarországon a kereszténység jegyében fogant, ez őrizte meg több, mint ezer éven át. Az Istenes ember egyedül a Teremtőtől fél; éppen ezért a leninizmus, a kommunista ideológia mindig ellenségként kezelte. Istenhez, hazához, emberhez fűződő lelki kapcsolata-, a halál után a Teremtővel való egyesülés reménye-, a lélek halhatatlanságának hite az Istenfélőt születésétől kezdve egy elkerülhetetlen számonkérés tudatában neveli és tartja és félreérthetetlen morális követelményeket állít elébe.
E gondolatot bárki vitathatja, ámde cáfolhatatlan, hogy a keresztény eszmerendszer bámulatra méltó világtörténelmi eredményeket szült és a magyarságot is rendkívüli eredményekre sarkalta. Az ország vezetése valahányszor kilépett ebből az eszmerendszerből, a nemzet sorsa tragikusra fordult. A leninizmus árnyéka érvénytelenítette a bűn fogalmát és az emberölést, az erőszakot, az önpusztítást emelte törvényre.
Ki magyarázza már meg egyszer a világnak a magyarokról hamisított képeket, hogy mi áll az ezer évet emlegető vádak mögött?! Hogy Lenin ötágú, vörös csillagja és Hitler horogkeresztje között nincs semmi különbség és, hogy mi akarja az előbbit, bármi áron, még ma is fényesíteni?!
Véleményem szerint ugyanaz az idegen eszmeiség, amely a szovjet testvériséget, a felszabadulást, a proletárdiktatúra egyeduralmát, a munkásosztály felsőbbrendűségét, a „miénk a föld – miénk a gyár” retorikát magasztalta. Ugyanaz az idegen eszmeiség, amely múltjához hűen, folyamatosan (húsz évvel a kommunista diktatúra bukása után is), Lenin emlékét istápolja utcanévbe öltve, a „malenkij robot” sebétől még ma is vérző települések szívében.
A totalitarizmus vérrel átitatott romhalmazán – végre – fölsóhajthatott a remény, a valós szabadság alig zöldellő csirája. A demokratizálódási folyamat, minden bal-liberális gáncsolás, rontás, hazárdozás, és hatalmi harc ellenére is, már visszafordíthatatlan, éppen ezért a Tiszaháton a minap áthaladva, és Szatmárcseke, Gelénes, Aranyosapáti, valamint Tiszakerecseny falvakban, ma is vigyázban álló utcanév tábla láttán: „Lenin út” (!) -, a fenti gondolatok tükrében – felmerült bennem a kérdés, hogy, amit látok az éppen örökség-e, vagy hűség?

Mikolai Bertics Mihály jegyzete