Mikolai Bertics Mihály honlapja

TANDEMMEL AZ EMELKEDŐN

tandem 01Félúton, mély lélegzetvétel közben, fulladozva azt mondja az első:
– Ejnye komám, de nehéz fölfelé tekerni!
– Nekem mondod! Ha egész úton nem fékeztem volna, vissza is csúszunk – buzgólkodott a hátsó.

Véleményem szerint ilyformán vagyunk mi is a politikai és gazdasági váltással.
Mint tudjuk nemcsak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában – sőt még azon túl is – az egykori Szovjetunióból importált egypártrendszerű államforma tervgazdasága által biztosnak ígért célkitűzések nem bizonyultak többnek némi ideológiai délibábnál. A nyolcvanas évek végére a rendszer kiszolgálói (majd az egész társadalom) szembesülni kényszerültek az elfuserált gazdaság három-, vagy annál több generációnyira duzzadt országadóság terhével. A vasfüggönybe zárt és szuronyokkal őrzött diktatúrában, a „testvéri” hadsereg jelenlétének dacára, végre létrejöhetett nálunk is a politikai változás és kialakulhatott a jelenlegi többpárti parlamentáris államforma; Nem utolsó sorban azért is, mert a diktatúrában a passzív ellenállást vállaló polgárok egy percig sem vesztették el a reményt abban, hogy egyszer valós értelemben is felszabadul az ország, megszabadul a felsőfokú rokonságra avanzsált idegen megszállóktól és az őket hűen kiszolgáló bérencek egyeduralmától. Ez 1989-re már bekövetkezni látszott.
A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy egy ország politikai struktúráját akár néhány óra, vagy nap leforgásával át lehet alakítani, meg lehet változtatni. Gazdasági szerkezetének átformálása ettől jóval bonyolultabb; évekre, sokszor évtizedekre van szükség. Az érintett emberek, azaz a társadalom szemléletváltására, a gondolkodási mód megváltoztatására viszont több generációnyi időre kell számítani.
Magyarországon a jobboldali kormányok, a proletárdiktatúra félévszázados romhalmazán (abból, amit a süllyedő hajóról menekülő Moszkva-barát partitúra már fel nem zabrálhatott), már 1990-től,  elkezdték a valós piacgazdaság alapjait építeni. A gazdasági átalakulás viszont kegyetlen feltételeket diktált. Sokszor olyan intézkedések meghozatala vált szükségessé, amelyek nem nagy népszerűségre találtak a lakosság körében. Természetesen e folyamatban előfordultak hibák is. Véleményem szerint mindez egybevéve csak növelte azok számát, akik politikai és gazdasági tudatlanságuk (vakságuk) miatt makacsul elkötelezettjei maradtak a lenini ideológia ököllobogtató eszmeisége mellett. Majd egy-, aztán meg két választási cikluson át is hatalomra kerültek, de a kegyetlenül végrehajtott megszorító intézkedések (a nagy adó és kamat, a szociális juttatások részleges megvonása, a bérek visszafejlesztése, a közműdíjak elszabadulása, a bankok úgynevezett “konszolidálására” fordított horribilis pénzmennyiségek, a gazdasági herdálások) ellenére a kard, amivel vagdalkoztak élét vesztette. Talán azért is, mert már nem élvezhették a százezer fős „testvéri” hadsereg támogatását sem, mivel tetszett – nem tetszett, időközben az idegen katonáknak kikellett masírozniuk hazánkból.
A népakarat által diktált demokratikus változások visszafordíthatatlannak bizonyultak. Végül távozniuk kellett az ország-vezetés éléről, mert a polgárok szemlélete kezdett folyamatosan az új gazdasági rend szerint alakulni, és az emberek egyre inkább belátták, hogy hazugságra, csalásokra nem lehet gazdaságot, demokráciát, jóléti országot építeni.
De ők nem adják fel! Ők, többnyire azok, akik most összefogva ajvékolnak és az egész rendszert, valamint az ország-vezetést naponta blamálják. Nem tisztelnek senkit és semmit. Nem képesek objektív módon gondolkodni. Nem tudnak tisztességgel veszteni és nem élhetnek azzal a tudattal, hogy többé már nem teljhatalmasai ennek az országnak. Éppen ezért képtelenek a fejlődés erényeit, vívmányait is tudomásul venni és csupán a hibák szajkózásába, felnagyításába öntik minden erejüket. Kapkodnak, vagdalóznak. Emberjogi, szociális és humán érzékenységet színlelnek, de valójában mindent felégetnek maguk után; mint akik érzik a kapuzárás egyre közeledő pillanatát. A tények ellenére sem ismerik el, hogy a hazai közgondolkodás, az ország 1990-óta milyen nagy utat tett meg politikai, társadalmi, téren. Hangoskodásukkal, lejárató, igaztalan állításaikkal felverik a világot, semmibe veszik a többség küzdelmét, áldozatos munkáját, erőfeszítését, hogy – társadalmilag és gazdaságilag is – minél előbb felzárkózhassunk oda, ahová már rég tartoznánk ha a közelmúltban (éppen miattuk) országunk fejlődésében nem következett volna be közel hetven év hátramenet.
„– Huszonhárom év eltelt, és nem történt semmi!” – mondogatjuk olykor bosszankodva, a nyolcvanas évek végén történt változásokra utalva. Néha joggal. Sőt, minden pozítiv változás ellenére – az ajvékolók álomvilággá vált egykori pártállam prizmáján át – a hazai eseményeket nézve elismerem, részben igazunk is van: Nem történt semmi! És ez, hogy őszinte legyek, bizonyos értelemben, örömmel is tölt el. Hiszen huszonhárom éve (1990-óta) Magyarországon a hatóságok nem üldöznek senkit politikai nézetei miatt. Nem ítéltek halálra és nem akasztottak fel senkit. Nem bélyegeztek meg másként gondolkodó embereket – sem gondolataikért, sem pedig szabadon kinyilvánított véleményükért: kuláknak, burzsoának vagy osztályidegennek. Nem voltak tömeges letartóztatások, bebörtönzések, kínvallatások, deportálások, koncepciós perek. A jogállamiság és demokratikus államrend megszilárdítására nem vetettek be sem hazai, sem pedig idegen fegyveres erőket. A rendszerváltás folyamán, vagy akár azt követően nem történt semmilyen leszámolás. Ez utóbbit pedig őszintén sajnálom – főleg azt, hogy még jogi kereteken belüli elszámoltatás sem.

 Mikolai Bertics Mihály