Mikolai Bertics Mihály honlapja

A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Mikolai Bertics Mihály

Történelmi tényfeltáró irodalom

Lektorálta: PhD. Dr. Dr. Csohány János,
történész, ny. tszv. egyetemi tanár.

ISBN 963 86307 3 6

Felelős kiadó: Maczó János

Készült a NAP Alapítvány nyomdájában,
2002-ben.

A borítón Doboz község „veres” csillagos emlékműve látható, amit a terroruralom a forradalom megtorlásakor a falu nemzetőreinek büntetőpénzén emelt 1958-ban, e címlapon pedig annak táblái.  A szerző felvétele – 2001 októberében készült.
Részletek a könyvből:

ELŐSZÓ HELYETT

Lektori vélemény

Mikolai Bertics Mihály: A Népköztársaság nevében! Történelmi tényfeltáró irodalom. 2001. 199 / A4 lap terjedelmű számítógépen kinyomtatott kéziratról.
Mikolai Bertics Mihálynak a történelmi tényfeltáró szociológiai írás műfajából harmadik könyve a jelenlegi. 1999-ben RaBszódia – tényközlő írás a „málenkij” robotról, 2001-ben pedig Vörös Bar-Átok – történelmi irodalom címen publikált hasonlót. Ismerve az említetteket, jó lelkiismerettel állítható, hogy otthonos ebben a műfajban.  Áttanulmányozva A “Népköztársaság nevében!” című írását, arról győződhetünk meg, hogy elmélyült tapasztalatokkal gazdagodott módszertani ismerete előző két könyve anyagának kikutatása és feldolgozása során. Ezekkel az előzményekkel a háta mögött nem véletlen, hogy a témában és annak kutatásában járatos író voltáról tesz bizonyságot.
A Doboz községben 1956-57-ben lezajlott forradalmi eseményeket, azok felszámolását és a nyomukban végrehajtott megtorlást mutatja be jelen munka. Ennek érdekében olvasmányos módon ad történelmi helyzetképet a forradalom előzményeiről, a forradalomról és a megtorlásról. Időileg 1944-től 1989-ig – némi kitekintéssel az 1989 utáni évekre is – tárgyalja az eseményeket. A gerincét azonban az 1956-1963 közti évek képzik. Valóban 1963-ban volt a külföld kedvéért a Kádár-rendszernek az 1956-os elítélteknek adott látványos, – e műből is kitűnik, hogy nagyon is – álságos közkegyelme.
A szerző gazdag levéltári anyagot használt fel annak kiderítésére, hogy mi és hogyan zajlott Dobozon a forradalom és a megtorlás idején. Ebben nagy segítséget nyújtott neki az események egyik kulcsszereplője, Nagy Lajos, a Forradalmi Bizottság alelnöke, aki ma is Dobozon élő tanúja a történteknek. Nagy Lajos 4 gimnáziumi osztályt végzett, kiművelt fejű harmincéves, nős, háromgyermekes családapa volt 1956-ban, aki a börtönben is művelődött és a börtönévek után közgazdasági technikumot végzett levelező úton. Ehhez mértek a szerzőnek elmondott adatai, a dobozi helyzet rajza, a börtönélet sokszínű ábrázolása és mindezek értékelése.
Külön méltatást érdemel az a dokumentumanyag, ami részint a szövegben, nagy részében azonban a kötet végén található. Ez sok mindent bizonyít, pl. azt, hogy Kondorosi Tamás tényleg pufajkás volt, hiszen Nagy Lajosék perében is sértett és terhelő tanúként szerepelt, bármit is állított makulátlan „forradalmár” voltáról a POFOSZ etikai bizottsága.
Doboz egy idő óta az országos közérdeklődés homlokterében áll. Legújabban arra hivatkozik a polgármester és az önkormányzat, hogy 1945-ben állították a vörös csillagos szovjet emlékművet és ezért nem bontják le. E könyvben is bizonyítást nyer, hogy az 1956-os nemzetőrök 3000 forintos büntetőpénzén állította 1958. április 4-ére a kádári ellenforradalmi hatalom.
A könyv nyelvezete szép, irodalmi magyarságú. Szerkezete világos, áttekinthető, az anyag szerkezeti felépítését követő. Megjelentetését a legmelegebben ajánlom, hiszen hiányt pótol. Sok Doboz volt 1956-ban és utána Magyarországon, ahol nagyjában hasonlóan történtek a dolgok.
Különösen időszerű most a megjelentetése, amikor a dobozi ügy időről-időre nagy visszhangot vet. Ez a könyv tisztázná a helyzetet. Kereskedelmileg is célszerű lenne most megjelentetni a könyvet, mert el is lehetne adni, ami döntő és nem szégyenletes szempont betűidegen világunkban, amelyben az analfabétizmus félelmetes arányúvá vált. Ez a lebilincselő, érdekfeszítő mű talán visszahódítana némelyeket a Rambó és más könyvek olvasásától a közelmúlt magyar történelmének érdekfeszítő és igaz feldolgozásaihoz.

Debrecen. 2002. február 1.

PhD. Dr. Dr. Csohány János,
történész, ny. tszv. egyetemi tanár.

Isten árnyékában

A Rossznak Szelleme suhogó szárnycsapásokkal szelte át az eget. Aztán lebegve megállt a Föld fölött és miként a vasárnapi templomjáró ember fejéről a kalapot szokta köszönéskor levenni, úgy emelte föl sorra láthatatlan, óriás kezével a házak fedelét és bepillantva belsejükbe, apró, finom, leheletkönnyű port hintett el.  Minekutána elmúlt egy kevés idő, mindazon helyeken, ahol a Rossznak Szelleme járt, porának hintésével életre ébresztette az emberi lelkek mélyében szunnyadozó szenvedély lángocskákat, a hatalomvágy és a gyűlölet vörös fényét. Mert vörösek voltak a haragnak, az indulatos gerjedelemnek a lángjai, az irigység, kapzsiság és a hatalomvágy tüze. Az oktalan féltés és az ebből eredő bosszú égett a hideg számítás, a becstelenség és a nagyravágyás szívdermesztő színében. És ekkor a Gonosz szája szegletén torz mosoly lopakodott elő, és e mosollyal végigvonulva a Földön, vörös bélyeget ütött hol itt, hol amott az emberek homlokára. Akiknek üstökén e jel „ékeskedett”  annak szívéből eltávolodott a hit, a szeretet és kongó üresség maradt utána, amelybe beleveszett mindaz, ami addig az élet szépségét, örömét alkotta.
És mialatt a Gonosz ilyen módon forgatta az ő sötét eszközeit, az Úr, kinek szemében ezer földi esztendő csupán röpke pillanatként számít, akaratának erejével maga elé szólította őt és sugaras szemével a Földre pillantva így szólt:
– Mit cselekedtél?
Erre, a Rossznak Szelleme berzenkedve az – őt is lenyűgöző – isteni hatalom ellen, fejét mélyen leszegve, fogait vicsorgatva, álnok meghunyászkodással mondta:
– Azt cselekedtem, amire nekem hatalmat adtál. Nagyra növesztettem azt, amit annak idején – teremtéskor – Te plántáltál el az emberek szívében. Ha nem ez volt fölséges akaratod, miért nem oltottál beléjük egyebet?
És az Úr, kinek szemében ezer földi esztendő annyit számít, mint röpke pillanat, egy másodperc ezredrész tartama alatt behunyta sugaras szemeit, egy kicsinyke szikrát tépett ki kebléből és azt egy észrevehetetlen mozdulattal az emberek szívébe helyezte el. Mikor pedig újra fölnyitotta pilláit, intett a még mindig előtte álló Gonosznak, hogy nézzen le újból a Földre, mely mint színes
térkép terült el a lábuknál.
– Nézd! – hangzott az Úr szava erős, diadalmas, zengetes hanggal, mintha ezer óriási orgona egyszerre hívna ünnepi imára. És, mint a tűzhányó hegyeken a földalatti remegés a dörgő kitörés előtt, úgy futott végig a borzongás a Gonosz testén. Mert az emberek, kiket az Úr szikrája megilletett, a halálnak tudatával szívükben, a büntetés félelme- és a jutalom reménye nélkül álltak egyenesen, emelt fővel, nyugodt lélekkel. És úgy jártak meg nem inogva, meg nem roskadva, erősen és egyedül azon az úton, melyet az Úr testéből kitépett szikra szá-mukra kijelölt.
A Rossznak Szelleme ámulva eszmélt rá, hogy a sok vörös lángocskák melyeket nemrég az emberek gonosz szenvedélyéből gyújtott föl, miként homályosodnak el és olvadnak össze egy nagy, fehér, világító fényoszlopba, amely magába szívta őket és megemészti, hogy semmi salak, avagy vörös parázs, sem  árnyalat ne maradjon belőlük. És mintegy sűrű fátyolon át, de mégis ragyogó rianással hallotta az Úr szózatát:
– A szeretet és a szabadság fehér fényében minden megtisztul, még az is, ami rossznak született és gonosznak indult!
A Gonosz egy pillanatra megtorpant, aztán kiterjesztette óriási-, a denevéréhez hasonlatos, fekete szárnyát, összeráncolta homlokát, és annak kemény sziklaboltozata, mint mindent összezúzó kalapács nehezedett rá a világra. Redői közül végzetes erők kúsztak elő, melyek megdermesztették a felserkenő életet. A Földön megjelent a Halál és az emberek szívét ismét elöntötte a halálfélelem. Föntről vak sötétség borult rájuk, nagyobb és szomorúbb, mint annak előtte, mert most már ismerték azt, amit elvesztettek.
Krisztus Urunk születése után az 1956-odik esztendőt írták akkortájt.

*
A vén Föld pedig folytatta több millió éves útját a világegyetemben alávetve magát a teremtés és a természet törvényeinek, hátán az emberiség mindennemű jóságával és terhével.
Egyik féltekével mindig a Napot-, másikkal pedig az alkonyt érintve, óraműpontossággal váltakoztatva, hogy aki rajta él egyformán örvendezzen a fényes nappaloknak, a csillagszikrás éjszakáknak, a télnek és nyárnak, az ég felé tornyosuló hegyeknek, a kristály patakoknak, a rónaságnak, a hullámzó tengereknek, egyszóval mindennek, amit Isten a születés jogán az embereknek – egyben és külön-külön is – nekik ajándékozott.
Így él a föld már évmilliók óta és élt azokban az években is, belőle keltezik, fakad az élet és minden porává lesz egykor, együtt lélegzik a rajta lévő emberekkel, élővilággal. Felszínén ott látszottak még a II. Világháborús sebek friss hegedései s a romhalmaz alól lassan sarjadni kezdett hol a valós nyugalom, hol pedig a fegyverek erejével, az elrettentés eszközével kikényszeríttet emberi „béke” csirája.
Sajnos az emberi faj gyarlósága sokszor a romlás felé taszítja egyedeit. Nem elégeli meg az állatok feletti uralmat, amit ősi jogán kapott, hanem saját fajtáján is folyton uralkodni akar az erő és az elrettentés eszközével. Ezekben az időkben is e nemes és racionális faj nagy része két véreskezű nagyhatalom érdekei között feszült, mely hatalmak szoros versengésben voltak egymással. Bármilyen furcsa is, éppen a természet elleni próbatételekben folyt a halálverseny.
Míg a természet a maga mivoltából eredően, szünet nélkül az élet serkentésén és megtartásán alapuló íratlan törvények szerint folytatja több millió éves útját, addig a humanoid faj hatalmasa versenyt vívnak egymással, hogy miként lehet a legnagyobb pusztítást végbevinni fajon belül és a természeten belül. De nevezzük nevén a dolgokat.
Alig egy éve (1955), hogy a Szovjetunió válaszlépésként az Amerikai Egyesült Államok nukleáris hatalmi törekvéseire bejelentette a hidrogénbomba létét, mint elrettentő pusztító eszközt, és a vele folytatandó további kísérleteket. Létrehozta a befolyása alá kényszerített országok bábkormányaival az úgynevezett „Varsói Szerződés”-t  (1955. május 14.), azt a katonai szövetséget, amely az általa megszállva tartott népek fölött uralkodott. Hogy a területi hegemónia erősítése, a befolyás megtartása, az „első csapást” mérő atomerő növelése, avagy az Irak és Törökország között sebtében létrejött szovjetellenes, Bagdadi Paktum (1955. febru-ár 24.) váltotta-e ki az orosz kezdeményezést és irányítása alá tartozó katonai szövetség létrehozását, csak találgathatunk. De könnyen lehet, hogy a fő ok a rendszer formájában rejlik.
Vagyis a fölsorolt körülmények bármelyike külön-külön-, vagy együttes hatása is kiválthatta a bolsevik szervezkedést. Ugyanakkor az is lehet, hogy megtörtént volna a kommunista blokk alapviselkedéséből eredően is, a totalitarizmusra  való törekvésből. Talán Moszkva, ahol nemrég Malenkovot Bulgagyin váltotta fel a kormányfői poszton (1945. február 8.) egy parányi rést vélt felfedezni a nyugati- és szövetségesként mögötte álló amerikai pajzson Churchill brit miniszterelnök visszavonulásában a politikai életből, (1955. április 15. – agilis politikus lévén mindig átlátott a vörösök függönyén) és az argentin katonai puccsban, mely megdöntötte Perón elnök hatalmát (1955. szept. 19.). De az is lehet, hogy Ausztria demilitarizálása (ahol szovjet csapatok állomásoztak a II. Világháború óta) és függetlenségének kivívása vetette el a bizonytalanság magvát a befolyás alatt tartott államok iránt az orosz hegemonikus politikában és így akartak elébe menni az általuk megszállt országokban az esetleges hasonló jelenségnek, vagyis azok meghiúsításának, a függetlenségi küzdelemben  – köztudott – már akkor Magyarországnak, a magyar népnek világraszóló tapasztalatai voltak.
Nem véletlen, hogy Moszkva a magyar sajátosságokat – még a bábkormányok és a katonai jelenlét segítségével is – nehezen tudta átgyúrni a többi államokéhoz képest, amelyeket a II. Világháború óta, a nyugati szövetségesek beleegyezésével megszállás- és abszolút befolyása alatt tartott.
Mindezekről nem a történelem megírása végett esett szó -, mi több a fenti események említése a teljesség igénye nélkül történtek -, hanem csupán azt a keretet kívánják szemléltetni amelynek kusza szövevényében érlelődött a forradalom kirobbanása. A történetre való ráhangolódás érdekében ez az a pont, ahol szólni kell arról a politikai-, gazdasági-, szociális- és társadalmi problémahalmazról, komplexumról, amely alapját szolgálta az 1956-os magyar szabadságharcnak, függetlenségi törekvéseknek. Amelynek táptalaját maga a szovjet totalitarizmus biztosította azáltal, hogy nem ismerte fel idejében szabadságszomját, akaratát és erejét; annak kultúrájához, hagyományaihoz és történelmi múltjához arányítva.
Moszkvának ekkor már több mint negyedévszázados tapasztalatai voltak a szláv népek igában tartásában, megfélemlítésében, megalázásában és a kommunista rezsim bölcs tanítójának szerepét játszotta az egész világban. A befolyása alatt tartott országok kormányai, azok tagjai mind az ő istállójából kerültek ki a terrorporondra. Hűségük záloga nem kevesebb, mint az életük volt.
A Kreml talán éppen emiatt tűnt elbizakodottnak a bolsevik praktikákban a  magyarság igában tartásának kezdetén, és nem számolt a passzív ellenállással, ami a civilizáltabb társadalmak erős jellemei közé tartozott. Amely ellenállás kényszerített környezetben évtizedeket képes konzerválódni, szunnyadni, hogy a megfelelő alkalomkor a legkisebb szikrára láncreakcióként robbanjon és elsöpörjön minden korlátot kibontakozásának útjából. Mindezeket bizonyítja az is, hogy a bolsevik birodalom a II. Világháború után mindent megpróbált annak érdekében, hogy saját társadalmi rendszerét Magyarországra is minél hamarabb rá-kényszerítse. És ahányszor úgy vélte, hogy a dolgok nem a megfelelő ütemben haladnak nem riadt el semmilyen megalázó eszköztől, beleértve a választási csalásokat, koncepciós vádakat és kivégzéseket. Ezért voltak a bábkormányokban is oly gyakoriak a személyi változások.
A fő cél nem más volt, mint a kommunista párt egyeduralmi pozícióba való juttatása. Például, ma már nem vitás, hogy az akkori  Kisgazdapárt szerepének megtörése és a magyar politikai életből való eltávolítása is hasonló célokat szolgált, mert a többséget bíró politikai platform vezetői – élen Kovács Béla elnökkel – szembe mertek szállni a kisebbségben lévő kommunistákkal.
Hogy mindazok után mi történt a Kovács Béla-féle derék magyarokkal nem tartozik közvetlen ehhez a dolgozathoz, de mivel a kommunista diktatúra bukása következtében még tíz év után is eléggé elkendőzött és hiányos ennek a fejezetnek az irodalma, megér egy kis kitérőt…

Harcok és arcok

Hagyjuk tehát beszélni a tanukat. Azokat, akik annál jóval többek, mert valamilyen formában maguk is részt vettek, közvetlenül bekapcsolódtak a világot ámulatba ejtő szabadságharcba. Azokat, akik nem a szónoklatokban, hanem a tettekben bíztak és nem a szájhősöktől és az idegen csapatoktól, ideológiától, várták az ország valós felszabadulását, boldogulását. Ők nem kérték a kelet elrettentő fegyvereinek védelmét sem a nyugat hivalkodó könyöradományát. Egyedül Istenben és a magyar nemzet élni akarásának erős vágyában, erejében hittek. Igaz hősök Ők, a szabadságharc hősei, bár a kommunista diktatúra valamennyiüket „fasiszta csőcseléknek” titulálta és megmozdulásukat annak idején keményen megtorolta, az idő és az isteni végzés mégis őket igazolta.
Beszéljen a hős, a harcos, a szemtanú, az áldozat, az üldözött, a rab, a számkivetett túlélő, hogy az utódok a valóság ösvényén minél hamarabb kitaláljanak a múlt fehér botos erdejéből.A szokástól eltérően történetünk – térben – eltávolodik a fővárostól, hogy betekintést nyújtson a vidék megmozdulásába, harcába, az azt követő nagy igazságtalanságba (megtorlásokba és üldözésekbe). Csak térben, mert szellemiekben és gondolkodásban az egész ország haladó rétege nemre, korra, felekezetre és foglalkozásra való tekintet nélkül egységes volt.
Az alábbi sorok Doboz község, egy Békés megyei falu ’56-os krónikáját, eseményeit-, vala-mint annak következményeit tárják fel, benne a nevek és helynevek mind valósak.
Néhány helyen az elbeszélő a megfelelő név helyett „ismerős”, vagy „barát” ráutalást használ tekintettel az – akarattal – elhallgatott nevek utódaira, hiszen ők jogállamunk törvényei szerint nem felelősek a felmenők tetteiért. A távoli olvasók név szerint sem ismernék az éppen szóban forgó illetőt, (illetőket) a helybéliek pedig anélkül is jól tudják kikről van esetleg szó.
De nézzük miként emlékszik Nagy Lajos a dobozi ’56-os eseményekre.

*

„Litera scripta manet!”

Litera scripta manet! – vagyis „az írott betű megmarad!”. Akár ez a latin mondás is lehetne a mottója az alábbi résznek, részeknek.
E sorok írójának felkérésére eleget teszek az utókorhoz fűződő kötelességemnek és tollba mondom a Dobozon lezajlott ’56-os forradalmi eseményeket és az utána bekövetkezett meg-torlásokat. Az alábbi elbeszélés alapján a félrevezetett utókor, a mai ifjúság végre megtudhatja a nyers valóságot, azt, hogy miként zajlott le Magyarországon az ’56-os forradalom. Tudniillik, pontosan ugyanúgy, mint itt Dobozon, mert nyilvánvaló, hogy az egész magyar nép – a keleti féltektől nyugatig és északtól délig – megmozdulásában csakis egyre törekedett, egyet akart: megszabadulni a bolsevizmus elviselhetetlen egyeduralmától, terrorjától.
Az utána következő megtorlások is kis hazánk szerte hasonlóak, mondhatni azonosak voltak, mert kivétel nélkül, mindenhol a nemzetgyilkos bolsevista erők hajtották végre.
De térjünk vissza az események időbeni sorrendjéhez, 1956. október 23-hoz.
Keddi nap volt, gyönyörű napsütéses. A Budapesten kirobbant forradalom híre még aznap futótűzként terjedt szét az egész országban. A főváros megmozdulására talpon volt az egész ország, az emberek többnyire a rádió híradásokból követték az eseményeket.
Abban az időben, különösen faluhelyen még kevés házban rendelkeztek rádiókészülékkel, vagy ha igen akkor az többnyire nem hangszórós rádió, hanem csak amolyan kristálydetektoros, fülhallgatós szerkezet volt. Emlékszem nálunk is szólt egy ilyen, – jobban mondva édesapáméknál, de feleségemmel és három kisgyermekemmel még akkor ott laktunk – s gyakran mozgatni, vagy ütögetni kellett a kristályt, hogy működjön. Ezeken a rádiókon nemcsak a budapesti adót lehetett fogni, hanem a Szabad-Európa és London magyar nyelvű adását is. Azért fontos ezeket megemlítenem, mert a Magyar Rádió csak a kommunista cenzúra szűrőjén keresztül sugározta a magáét. Hogy hasonló fülhallgatós készülék Dobozon kinél is volt abban az időben? Általában a jómódú, közepes gazdáknál és iparosoknál már előfordult az ilyen. Hogy csak párat említsek közülük: Nagy Ferenc, Békési Ferenc jómódú gazdák és az iparosok: Sinka László szabómester, Szabó Tivadar kovácsmester, Fekete Lajos kerékgyártó. Na és a Hegyi fiúk: Ferenc, Mihály, Sándor mind kiváló kovácsmesterek hírében jártak, még cséplőgépjük is volt, aztán Nagy László cséplős. De ki nem hagyhatnám Buzi Károly bognár-kerékgyártót, akinek nemcsak volt rádiója, de művelt és okos embernek tartotta mindenki a faluban, igazi mester módjára olyan remek kocsikerekeket tudott csinálni, mintha egyenesen a keréktalpból nőttek volna ki a küllők, nem látszott meg hol lett összedolgozva a két fa. Én kocsit, kereket s ehhez hasonlókat csak vele dolgoztattam.
De visszatérve a rádiók dolgára, meg kell említenem, hogy a legtöbb település községházán általában volt hangszórós rádió. Igaz akkor már (az MDP hatalomra jutása óta) nem is községházának nevezték a helyi közigazgatási intézményt, hanem tanácsházának, az elöljáróságot pedig nem: bírónak, törvénybírónak, gátbírónak és elöljárósági tagoknak, hanem tanácselnöknek, tanácstitkárnak valamint tanácstagoknak, de mindezek mellett volt hangszórós rádió Dobozon is a tanácsházán. A rádión kívül hangosító berendezéssel is rendelkezett községünk, aminek hatalmas hangszórója a tanácsháza előtt volt kitéve. Ez rettenetes hanggal bírt recseg-ni, ha megszólalt szinte az egész faluban elhallatszott. Többnyire a hatalmi struktúra propaganda anyagát böngették rajta, mint például: az I. típusú szövetkezetek dolgát, amit amolyan kolhozosításba való beetetésnek szántak az „elvtársak”. Ezek a mezőgazdasági szövetkezetek még majdnem teljesen önkéntes alapon működtek, ahol mindenki a saját földjét művelhette s ezen belül, akik akartak összefoghattak egy-egy nagyobb munkára. Szóval a jobbik segítette a butábbat, a gyengébbet.
A hangosban kiabálva szolgalmazták a beadásokat, akik jól teljesítettek azokat általában nótával jutalmazták. Becsmérelték a kulákokat, vagy egyéb közérdekű hirdetéseket mondtak be.
Hát ez volt a tanácsházán a rádió és a hangosító funkciója, amit mi a sok propaganda műsor miatt egy idő után el is neveztünk „terrorládának”.
Így abból, amit a terrorládában leadtak és abból, amit a fülhallgatós rádiókból megtudtunk már október 23-án következtetni lehetett a fővárosi feszült helyzetre. Tudtuk, hogy a diáktüntetéseket egyszer megtiltották majd ismét megengedték. Azt is, hogy a fiatalság és a velük rokonszenvezők ellepték a tereket, hogy a tüntetések kezdtek egyre jobban elmérgesedni. Majd síri csönd következett. A terrorláda mindig csak annyit sugárzott, amennyit a hatalmon lévők éppen tudatni akartak velünk vidékiekkel.

()

Október 26-án Dobozon a helyzet nem változott semmit, a rádió viszont egy fontos közleménnyel kezdte reggeli adását.
„ Kedves hallgatóink, megkezdjük adásunkat. Először egy fontos közleményt olvasunk fel: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa felszólítja Budapest lakosságát, hogy ma egész nap ne menjen ki az utcára. Erre az intézkedésre, most azért van szükség, mert ma kora reggeltől az egész fővárosban megindul a fegyveres ellenforradalmi csoportok maradványainak fölszámolása, valamint a rend helyreállítása”
Azonkívül, hogy a beolvasott felhívás nem nagy bizalmat sugallt számunkra, mivel Pesten még mindig ellenforradalomról beszéltek, az efféle hírektől a kommunisták mindig remény-szárnyakra kaptak.
Aztán a délelőtt folyamán ezt a tilalmat a belügyminiszter többször is hol föloldotta, hol pedig újra elrendelte. Hogy miért alakult az úgy, azt nem tudhattuk, de mindenképpen az államhatalom működésképtelenségére vallott.
Még a délelőtt folyamán a rádióban felolvasták az újra megjelent Szabad Nép vezércikkét is, ami többek között Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséről- és Kádár János pártfőtitkárrá választásáról szólt. Majd ismét csend következett.
Déltájt, vagy annál később lehetett már az idő, amikor a rádió a Földvári Rudolf vezette borsodi küldöttség és Nagy Imre tárgyalása felől tájékoztatta a hallgatókat. Ez reménykeltő hír volt számunkra és ugyanakkor bizonyosság afelől, hogy vidéken is mozgalmassá vált az élet. Még mielőtt a remény teljesen átfűtötte volna a kétségek közt jegesedő szíveket, két-három óra tájt újabb kétségbeejtő felhívás hangzott el, ezúttal a fővárosi fiatalok felé, amelyben kb. a következők voltak:
„Fegyveres fiatalok! Hozzátok szólunk, akik még harcoltok. Budapest utcáin drága magyar vér folyik. Kerüljétek a vérontást! Az új kormány kielégíti jogos követeléseiteket. Fiatal haza-fiak! Elég volt a vérontásból. Kevesen vagyunk magyarok, ne hulljon több honfivér. Tegyétek le a fegyvert, és a népi kormány nem állít benneteket statáriális bíróság elé. Ne féljetek meg-adni magatokat a rendfenntartó fegyveres erőknek. Fiatal hazafiak! Jöjjetek, várunk titeket. A kormány biztosítja, hogy nem lesz semmi bántódásotok.
– A rendfenntartó erők parancsnoksága -.”

A kérdések így csak egyre szaporodtak, ahelyett, hogy valami rendeződés mutatkozott volna. Mi történhetett a reggel óta, amikor még némi ellenforradalmi csoportok szinte menet közbeni felszámolásáról beszéltek?
Kik vannak a „rendfenntartó fegyveres erők parancsnoksága” mögött? Milyen szervezet lehet az, eddig még nem merült fel a neve? S az érzelmes hang mitől van? A rendbontó fasisztákból, ellenforradalmárokból, munkáshatalom ellenes bandákból egyszerre fiatal hazafiak lettek.
Ki tud ezek között eligazodni? Bárcsak képes lennék rá, – őrlődtem a felmerült gondokon. A helyi kommunisták nem mertek kimozdulni házaikból, nagyon féltek a falu bosszújától. A tömeg sem oszlott szét a falu közepéről szinte egy percre sem, várta az újabb híreket, a további fejleményeket. A reménykedő emberek a községháza előtt várakoztak és féltve őrizték az alig kivívott, még nagyon törékenynek látszó szabadságot.
Hamar esteledett. Nem tudom hányadán álltunk az idővel, de már föl volt kapcsolva a közvilágítás és a házak ablakai is rendre fényt szivárogtattak az utca beláthatatlan szürkületébe, amikor a rádióban a Központi Vezetőség nyilatkozatát tették közzé, mely szerint haladéktalanul véget kell vetni a vérontásnak.
Különösen figyelemreméltó volt a nyilatkozatnak az a része, miszerint a Központi Vezetőség a teljes egyenjogúság és a belügyekbe való be nem avatkozás elvnek alapján tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet-magyar kapcsolatok rendezéséről, hogy a szovjet csapatok a rend helyreállítása után haladéktalanul hagyják el a fővárost. Ezenkívül, aki este 10-ig leteszi a fegyvert az amnesztiában részesül.
Aztán minden folytatódott ugyanúgy, mint addig. A nyilatkozatok sokszor ellentmondásba ütköztek. Egyszer „hazafiak” voltak az utca harcosai, máskor meg az elvtársakat és a felfegyverzett munkásokat dicsőítették, akik úgymond negyedik napja küzdenek a „népi demokrácia” és a „szocializmus” vívmányainak védelméért; vagyis a hazafiak ellen.
Talpon volt a község szinte éjjel, nappal. Persze ki az, aki aludni tudott volna hasonló feszültségek közepette? (…)

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

 

A könyv alsó borítója