Mikolai Bertics Mihály honlapja

ÁLOMKERGETŐ

Mikolai Bertics Mihály

Verses kötet
Szerzői kiadás

Szabados István grafikáival

ISBN 963 640 701 0

Megjelent a Beregi Gazdakör,
Népfőiskola És Független Alkotók Társulata gondozásában.

Készült a Berg-Press BT. nyomdájában,
Vásárosnamény. 2000.

Részletek a kötetből:

Bevezető helyett

“Minden percem itt bűnt terem.”

Bizonyos költők „önéletrajzként” képtelenek néhány sornál többet írni.
Miért? Túlságosan szemérmesek? – Nem. A legtöbb estben nincs is mit mondaniuk. Helyette azonnal készek valamilyen művészi ars poetica megfogalmazására. Ez sokkal könnyebb; de elfelejtik, hogy a művészetben nem csak új hitvallásokra van szükség. Életre sorsra is.
Figyelmükbe ajánlom Sütő András sorát:
“Az irodalom röptéhez – a madárral ellentétben – súlyok kellenek.”
Ez a súly a tapasztalás, a megszerzett és egyre gyarapított tudás – egy szóval: maga az élet.
Mikolai Bertics Mihálynak – mint azt egy-egy prózai írásával is sejtetni engedte – bőven volna mit írnia az életről. Talán éppen azért gondolom azt, hogy abban a környezetben, amelyben gyermekként élt, nemigen volt jelentősége a költészetnek, a modern verssel kissé megkésve találkozhatott. Megkésve, de találkozott e megfogalmazhatatlan és kivételes élmény-nyel, s úgy tűnik, ama sokkmindent megváltoztató és eldöntő pillanat ihlet- és erőtartalékából írja ma is a verseit. Mintha úgy maradt volna minden és ott ahogy akkor volt:
 “…Szőke Szamos dűnés partja, / három Kőrös, Olt, Maros / gyantaszagú Hargitával / ringó-bölcsőm voltatok…”
Ezeket a sorokat bármelyik verselő, de akár Arany János is írhatta volna. Ott, ahol Mikolai Bertics Mihály harminc egynehány évig élt, ahol a szavak fölragyogó világegyetemében még ama magasan szónokolóknak is vigyázniuk kell, figyelni s jó előre meglátni a tabuk sötét égitesteit; ahol egy más nyelv beszél, mely nem ismeri a megértettség mélyére törekvő metaforák, allegóriák eszközeit, ebben a helyzetben a kifejezés térdre kényszerítettségét, nyelvi rabságát föloldó költészetre lelni szinte önkéntelenül adódó, elkerülhetetlen.
Mikolai Bertics Mihály régi költők, elmúlt idők hangulatát árasztó, hitről és elszántságról tanúskodó verseit olvasva eltűnődtem: micsoda bámulatos értéke van a legkisebb jónak is, amit megtehetünk, és milyen beláthatatlan következményei lehetnek legártatlanabb “vétkünknek” is. – A lepke szárnyait összefogó gyermek ujjai közt úgy változik meg, úgy huny ki valami a létezés, a világ egyetemes “rendjéből”, mint a megnedvesített ujjainkkal elcsípett gyertya lángja. Ami az ujjakra tapad, a pikkelyek rendje volt a lepkeszárnyon. Valami parányságok legszebbé, legjobbá, legcélszerűbbé való elrendeződését dúlta fel egyetlen ártatlan érintésünk. Valami ugyanúgy megváltozik ezzel, mint mikor a nagy jelenségek kelnek föl és tengerek keletkeznek ott, ahol addig hegyek voltak; vagy trópusi buja, zöld tenyészet, ahol korábban fű-szál se nőtt. Meghalunk és gyermekeinkben megszületünk újra: szakadozottan élhetjük meg
az idő pillanatát is – és csak a nagy jelenségekhez való parányságunkhoz képest tűnik úgy, hogy ugyanott van minden öröktől fogva.

Ószabó István,
A Magyar Írószövetség tagja.

 

Álomkergető

Kialudt minden reménynek lángja,
megvakult álmot kergetek.
Lehulló lombok árnyékát lesni
tévelygő ábránd, gyermeteg.

Elszáradt idők emlékét gyúrom
úttalan utak porába,
eledel legyen, parázsló szemek
hevében sütött pogácsa.

Botomra felleg-tarisznyát tűzök,
csillagok útján elmegyek,
málháim súlyát reátok hagyom,
vigyétek tovább emberek.

Létezik ennél édesebb álom,
amikor párnám kőkemény,
…mint eltévedt tavasz ölébe dőlni
télidő kellős-közepén?

Futó idő

Mentemkor az út porát
forgószél kavarta,
eperfánk búcsúztatott,
s anyám gyönge karja.

Keblemben nagy malomkő
pörgött: körbe-körbe.
Zakatolt míg keservem
búzáját őrölte.

Intettek az orgonák,
kérdezé az utca:
– Hová mégy, te bús szemű,
törékeny fiúcska?

Futó idő meg nem áll,
röpködnek az évek,
napjaimat unszolva
lám csak visszatérek.

Viasz-évek sárgultak
úti levelemre
s ráülhettem oly rég várt
honvágy-szekeremre.

Falum béli kislányok,
mosolygó angyalok,
lebácsizva kérdezik,
hová való vagyok?

Mikola 1974. május 3.

Egy…

…szivárvány ölén
repüljünk messze,
világom csöndes rejtekét
megosztom veled,
láthatod, benne
örök-virágzó minden rét.

Hullámok habján
ágyazom álmod,
szonátát szirén énekel,
tengerek vihar-utáni csöndjét
tekintetedben rejtem el.

Üstököd fölé
glóriát fonok,
Zenitünk égő fonalát,
millió szikra
ezüstös fényét
Pásztorcsillagom szórja rád.

Tündérek
szellő-szárnyai söprik
utadat.  – Édes pillanat!
Sóhajod,
s forró vágyaid benne
Ámor-tűzétől
lángra kap.

Most…

…Kökényt-érlelő
tekintetednek melegét
szórd reám,
leányarcú
rügyek piruljanak
az ághegyen,
forró legyen
körülöttünk a világ,
forró,
mint a frissen sült kenyér,
s a virág-tenyér
puha érintésének illatát
kitárt karjaid csalogatása
öltse át.

Nincsenek csodák.

Ülünk hallgatag,
a valóság
magával ragad,
lázasan megy le a nap
az alkony peremén.

Szó-áldozatok tetemén
ül a szakállas csend,
mint némaságra esküdt betyár.

De kár,
hogy bölcsőben a Nap
s a láthatár-fok felhői alatt
szürkül,
foszlik
a bérci árny.

Kísértés

…Láttad már
a végtelenség kapuját?
Jöjj, s megmutatom,
– ott, az üveghegyen át –
szivárványokat kergetünk
foszladozó ködfátyolba bugyolálva.
Körülöttünk
a sok
gyáva szentek,
kik bűnbe estek
a földi  Paradicsomban.

Tiltott gyümölcsöt loptak
egy fáról,
édeni kényben éltek,
de lépre csalta őket a Sátán.

Ádám
almát kapott asszonyától.
Isten haragjától félve
fügefalevélbe
takarta meztelenségét.

Kísértés…
Az  almamag elmélete.
Én mégis almát kérnék
tőled, ha lehetne.
…Láttad már a végtelenség kapuját?
Jöjj s megmutatom,
– ott az üveghegyen át –
szivárványokat fonok minden este
fejedre
s bűnbe esve,
száműzötten
koccsíg rágom
a TILTOTT gyümölcsöt.

Vadlovat vezetek

Földrengető gondok,
lélek-malomkövek
béklyóit ledobom
még ha fel is kötnek.

Kuruckarikásom
csettints kettőt-hármat!
Lám letépik ingem,
s felőlem a sátrat.

Elsulykolt vágyamat
kösd a csapóvégre,
fejemet akarják,
hajtják a tőkére.

Vesztesnek, magyarnak
helyén legyen nyelve,
hogy sértés ne érje
azt, ki felnégyelte.

Nézd az ősi földet!
– ocsúval van vetve,
s farkasok legelnek
bárányra vetkezve.

Vadlovat vezetek
egy kötőfékszáron,
kitől elkötöttem
túl van e világon.

Kemény betyár volt ő
fel nem jajdult, noha
itatott a Donnál
az istenostora.

Itatott és leste
mikor szakad a gát,
látta lehullani
sok vitéz csillagát.

Látta; – s mit tehetett?
sebtűzével úgy élt.
Tudta: nem siratni,
véd’ni kell a mundért.

Kurtanyakú apám,
s én az istenfáját;
kanalazzuk, isszuk
a békecsináltát.

Vadlovat vezetek
hetedhét határon.
Jaj ha  elszabadul;
– vagy már nem is bánom.

Elfelejtett holtak
csontjait takarom,
özvegy honi földem
gyászruháját varrom.

Rég ki van faragva
gyászos kopjafája,
Trianonban véstek
feliratot rája.

Egy kupára hívtak
cáristát és oláht,
fészkelődő tótot,
csehet a franciák.

Dicsőséget ülni
a győzelem jogán,
s mind lerészegedtek
a magyarok torán.

Szemfedelet reá,
hétpecsétest tettek;
– szegény honi földem,
élve eltemettek.

Lettél halálpréda,
leégett ravatal,
por és hamu alatt
nyöszörög a magyar.

Messze van Mikola;
benne, hóka torony
kémlel pártos eget
messze, napnyugaton.

Hát még az a híres
Marosmenti-erdő;
„ Messiását ” várja,
(hogy a napja feljő’).

Adj reá most Uram,
én Istenem áldást;
Támaszd föl minekünk
a Hunyadi Mátyást!

Vadlovat vezetek
se kantár, se zabla.
Mennydörgés fölötte,
zúg a föld alatta.

Mikola 1980. június 4.

Mozaik

Reszkető szív,
éhező száj,
néma nyelv és homály.

Dübörgő lábak,
szögesdrót,
surranó árnyak,
vérfolt,
golyó-ár a határ.
Vonyító vérebek,
csörrenő fegyverek,
vesetáji rúgás,
nem fricska
ez, csizma.

Lánczörgés,
lónyerítés,
falu,
helyőrség,
vaskerítés
ez, kikötés.
A felkelő nap
szemére
vak felleget
úsztat a szél,
Ég könnyei hullnak,
nem vitás
a kínzás.

Telihold,
fehér folt,
nyilalló váll,
száradó száj,
újra a nap,
ismét a hold,
és így volt.

Reszkető szívek,
éhező szájak,
néma nyelvek,
fehér botok,
szürke homály,
szenvedő nép,
erdélyi kép.

Mikola 1987.

Kép a falon

(A kisroboton  és a hadifogságban elhunytak emlékére)

Az a kép ott a falon az apám,
most akár a fiam is lehetne.
Butoson, Szolyván, vagy Orelben,
csak a Jó Isten tudja,
hol van eltemetve.

Egy be nem telt ima,
amit a mamával,
(nővérem s két húgom)
suttogtunk minden este,
úgy kértük Istent,
százszor, százezerszer,
hogy óvja meg nekünk
és haza vezesse.

A hosszú sorból,
apánk,
vissza-visszanézett,
búcsú-tekintete
még előttem van.
…Már nagyocska voltam,
öten vártuk haza…,
… végtelen advent volt,
s karácsonytalan.

Föld-edzett apám porából fenyő,
véréből
gyanta terem.
Kaukázusi sírján
koplal a hit,
nem gyúlhat gyertya,
s egy pléharcú Krisztus sem
őrzi álmait.

Egy kopott kereszt az apám
a sírkerti ecetfák alatt,
teste Brjanszkban,
lelke az Istennél,
nekünk egy üres sír maradt.

Az a kép ott a falon az apám,
most akár a fiam is lehetne.
Butoson, Szolyván…, és még sorolhatnám,
csak a Jó Isten tudja,
hol van eltemetve.

   1994. december 3.

A Messiáshoz

– gondolatok egy hadifogolytáborban –

Jöjj megváltó, szárítsd föl
szemünkből a könnyet;
bús magyarok volnánk s nem
napkeleti bölcsek.

Jászolodhoz nem viszünk
mirhát, tömjént, kincset.
Épp most ölel halálra
a “nagy testvér” minket.

Nem kondul itt harangszó,
éjfélt ütő óra,
könnyben úsznak szemeink
a „ karácsony ” szóra.

Orosz ég és orosz föld:
rabság, végítélet;
A barakktól sírunkig
vezet csak az élet.

Az alázat szalmáján
fekszünk és ó, béke
nem virul a magyarok
bús „ Betlehemére ”.

Középen a vashordó:
nagy, füstölgő kámzsa
ropog és a deres fal
árnyékát is rázza.

Reszketeg a félhomály:
ide-oda rebben,
karácsonyfát díszítünk
egy kis szegeletben.

Fenyő van, hisz majd ránk dől
a Brjanszki-erdő;
“Mit kivágunk napestig,
reggelre mind felnő”.

Csontba mar az orosz tél
az angyali szóra,
recseg fáradt lelkünknek
rozzant istállója.

Édes otthon, gyertyafény;
de szép álom lenne,
szeretteink búcsúzó
képe lebeg benne.

Elkezdjük, de könnybe fúl
a zsoltár, az ének:
Apám, öcsém, sógorom
sírnak, de még élnek.

Csak hisszük, hogy honvágyunk
talán alább hagy majd;
Nem is sírjuk: jajgatjuk
a  Menyből az angyal-t.

Ó, szentesti áldozat;
Lágerünk vén papja
mélyen sóhajt s Istennek
lelkét visszaadja.

Fogy a létszám, sok bajtárs
szánon végzi holnap:
Kóstolgatja a halál
a szegény alvókat.

Dőlnek, mint a szálfa mind,
nyújtóznak a priccsen,
országába száműzi
őket az Úr Isten.

Uram!

…Nem kérek már jót
sem rosszat,
– sóvárgások sem kínoznak -,
…méltóságot,
kincset, rangot,
legyen a Te akaratod
szerint minden
ma és holnap,
s amíg lényem
beleolvad
az örökkévalóságba.
Ne múljon el,
mint a fáma
amit kaptam,
amit adtál
amikor megfogantattál
anyám méhében
a porból.
Lásd a bor
már torkomon forr
s kővé aszott
kis kenyerem,
minden percem
itt bűnt terem.
Álmaim
az ősök jussán
élni, halni se
nem hagynak,
vágyak temetője lettem
s tagadása önmagamnak.
Botorkázva
keresztemet viszem
s fönn a hegyen
képtelen vagyok rá Uram,
hogy önmagam
megfeszítsem.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

A kötet hátsó borítója.