Mikolai Bertics Mihály honlapja

EGYEDÜL KETTEN

Egyedül ketten_borító xMikolai Bertics Mihály

Verses kötet

Szerzői kiadás

Borítókép – fotó – : Laza Tamás

Borítószerkesztő: Talpas Sándor

A kötetet tördelte és szerkesztette: Szabó Györgyi

ISBN 978-963-08-6954-6

Készült Onder János nyomdájában:
Bereg-Press  2013.

Részletek a kötetből:

AJÁNLÁS

Mikolai Bertics Mihály „Egyedül ketten” című verseskötetét tartja a kezében. A szerző által írt könyvek sorában a tizenhetediket. Gondolatébresztő a cím, üzenete van. Előre vetíti a versek tartalmát, olyan hiányt jelez, amit akkor érzünk, ha vágyódunk valami után, ami nem lehet a valóságban a mienk. „A költészet csillaga a szerelem, és egyúttal az élet magva is – aki megismerte a szerelmet, az örökké él.”  (Friedrich Rückert).
Mikolai versei csillagok, igazgyöngyök, néha könnycseppek.
A kötet első fejezetében a legszebb és legigazabb emberi érzést, a szerelmet festi meg gazdag eszköztárával; metaforákkal, szimbólumokkal, olykor egyszerű szavakkal. Egyes sorai tiszta természeti képeket jelenítenek meg; „Alkony hull a mező szép szemére,…”,  olykor könyörög; „…ne hagyd, hogy a ködben tévelyegjek, / ha alszol is az ajtód be ne zárd.”  (Csak nézlek, és nézlek…)
„Kő szeretnék lenni” – írja, „A szeretet és a kövek halhatatlanok…” Halhatatlan, mert ha a követ összetörik, akkor is létezik, megsemmisíthetetlen. Erőt sugároz, mint Mikolai minden verse.
A versek egymásutánisága ívet alkot. A nyár forrósága, a tél szépsége és hidege megdideregtet. Emlékezés szülte a költeményeket, kimondhatatlan vágyódás sugárzik belőlük: „…Recseg a lant, szakad a húr, / lángol templom, oltár. / Két szememnek, (világomnak) / szikrája te voltál…” (Szóltam én már…)
A boldogság, a boldogtalanság, a nem szűnő szerelem, a múló idő, a feledés képet fakító ijesztő térhódítása, a vágyak megélésének lehetetlenségét, a fájdalom csodálatos összhangját érezhetjük a versekben. A szerelem éji látomás, éji álom, vagy valóság?
„…Ölelj, míg a hajnal messze réved, / míg álom vagy, holdfény, napsugár, / nem oly égi dörrenés mely nyomban / a villámló ébredésben fáj!…” (Gyertyaláng)
Talán valóság, talán csak vágyott valóság!
„…Valóság legyek, eleven, / nyíló vadrózsa ághegyen; / szakíts le, szórj a hajadba, Kedves.”  (Neked…)
A kötet második fejezete sokféle mondanivalót közvetít. Benne van a háború borzalmait megélt dolgos apa, a tizenkét gyermeket szeretetben felnevelő anya, az öreg, szálfatermetű erdész és a zsebében csemegét rejtegető nagymama kezei alatt felnövő gyermek természetszeretete, a bércek visszhangja, a fenyvesek, patakok zúgása…
„…Öleltem őt, / bércek fölöttem, / zúgott a szél, / miatta jöttem…”(Találkozás)
…A tiszta igaz élet vágya, az istenfélő, mély hitben élő ember gyarlósága, gyötrődése, és nem utolsó sorban a hazát ért igazságtalanságok fájdalma.

Szabó Györgyi
Debrecen, 2013. július 16.

*

Mikolai Bertics Mihály legújabb versei a kötetből:

SZÓLTAM ÉN MÁR…

Szóltam én már szerelemről,
szóltam boldogságról,
nem volt más, mint sárga levél,
mely lehull az ágról.

Zengtem fénylő csillagomnak
földi üdvösségét.
Zsoltárfám is hervadó lomb,
mit a vihar tép szét.

Nótáztam ott, hol serlegből
születik az ihlet,
de az a dal borba fulladt,
nem ajkamhoz illett.

Recseg a lant, szakad a húr,
lángol templom, oltár.
Két szememnek, (világomnak)
szikrája te voltál.

Hadakozom jóval, rosszal,
jussom vagy, vérdíjam.
Nyomaszt álomadóságom,
(csak leróni bírjam).

Eldalolnám… el a régit,
(akárhogy is fáj ma):
akácot nem ölelheti
repkény helyett, mályva.

*

VISSZATEKINTÉS

Látod?
A jégcsap-szavak
porceláncsendjében
Tejútnyi apró,
kristálymozaik-fény…

Hallod?
Ropogtatja a tél
a kihűlt éjszakák
sóhaj-emlékét,
s a szél
lassan behavazza az utat.
Hajnalra,
elfelejtett jégmezőkre
száműzi a képet,
amit
nyáron álmodtam neked:
lomb-rezzentő nyárfák,
mélyen bólintó fűzek,
libegő lepkék, kagylófüzérek,
sok-sok csobbanás.

Emlékszel?
Mezítláb csapkodtuk
a folyó fodrát,
– az alkony is ránk várt –
zizegett a sás…
eloltottuk a csillagokat.

A hóban
nincsenek nyomok,
az idő gondosan elsöpörte.
Nem vársz reám
…nincs egy árnyalak.

A jégcsap-szavak
porceláncsendjében
visszafordulok,
– visszafordulnék -,
hogy lássalak.

*

IDILL

Úgy ébredünk, kézben-kéz
– kéjszomjas a reggel –,
hangosabb a hallgatás
álomtelt szemekkel.

Tenyerednek melege
– s tekintetünk – lobban,
vágyaink mély rejtekét
gyújtja fel titokban.

Cipruskoporsóban már
minden titok, álom.
Csillagsivatagban áll
vétkünk, héthalálon.

Gyarló tett, és képzelet:
kéjhős bűnvadászok.
Fürtjeidbe illatos
imát pántlikázok.

Pipacs-piros szösszenet
csókod, báj-zsolozsma,
galagonya vérgyöngyét
fűzöm homlokodra.

*

TE VAGY NEKEM…

Te vagy nekem,
ki nevet adsz a csendnek,
s ha messze elmerengek
láthatóvá teszed a végtelent,
s úgy bízol – hittel – bennem,
mint én a sosem látott,
élő Istenemben.

Te vagy nekem,
kinek édes ölébe dőlök,
repdesve lesed vágyamat,
gyermeteg kacajjal
ajkamba harapsz,
féltett sóhajod nyeled…
Te vagy nekem,
kinek egyetlen érintésétől
mindenem megremeg.

Szelíden rám hajolsz,
csókod szétomlik keblemen,
hajad illata körbeleng
és észre sem veszem,
hogy vérem tüzes táncba kezd…
Te vagy nekem,
kitől elégek, fázok, könnyezek…

*

HÍVTÁL…

Hívtál s én jöttem…
mint hópihe a télben,
ha szélszárnyán lebeg.
E földi világban,
ó, mire is vágynék?
Ölelj át
és add a két kezed!

Hívtál s én jöttem…
mint rianó folyó,
zöldellő tavasz,
illó párafátyol
bérci napkeltékben
s lomb között
a félénk pitypalatty.

Hívtál s én jöttem…
mint perzselő nyár,
üde szellő szép hívó szavad;
dajkaszárnyú rózsa
esti kerthomályban,
cipóbél illat
kerti fák alatt.

Hívtál s én jöttem…
mint lomb hullató ősz,
mely avart terít,
mint hazárdozó, kinek
hajnal veti ágyát
s az éj rulettjén
mindent elveszít.

Hívtál s én jöttem…
mint képzelet rabja;
le nem láncolt semmi.
Jöttem karjaidba,
mint éjbogár a mécsre,
mint űzött vad,
végre megpihenni.

Hívtál s én jöttem…
reám derül fényed;
szemeidnek érzem melegét.
A léleknek nincsenek
ősz hajszálai,
ölelj át és mondd,
hogy nem elég!

*

VÁRSZ RÁM

Vársz rám, Kedvesem,
s én megjövök a fütyülő
őszi szél szárnyain;
egy vándor-felhő lesz
vállamon a kabát,
fényes csillagok a gombok,
galléromon bokrétát hozok
– neked –
egy csokor ibolyát.

Fogom a kezed s míg nézlek,
langyos örömkönnyeid
arcomra érnek,
homlokbarázdáimról olvasod
messze járt utamat;
galagonyát, kankalint, páfrányt
és rezgőfüveket szedhetsz
ősz-tekintetemből,
hogy beültesd velük a kertet.

Ölelésedbe hullok,
mint őszi fa színes lombja,
mint szél hozta boldog ember;
néhány szerelmes szó után,
jelemet csókolom homlokodra,
s tenyeremben kószálnak
vessző-ujjaid. Te itt…
és én is itt: örökre Veled.

*

MINT ŐSZI SZÉL

Deres fővel, mint őszi szél,
lázadozva a sors ellen,
keresztemmel rogyadozva,
elestem, felálltam – nem siettem.

Rúgtam a port vagy paroláztam,
utamba hegyek álltak, százan,
húzott az ág – minden bokor,
törtettem feléd a suhanásban.

Deres fővel, mint őszi szél,
Isten adta akarat-szárnnyal
szálltam, (vagy elébem jött a cél),
fényjeled sodort, vitt magával.

Ahogy a sas körözve lebben,
ha ostor csattog, lovas vágtat,
gondjaim nyáját úgy tereltem,
parazsat szíttam, égő fákat.

Te az esőből, velem szemben,
léptedben csendes diadallal,
én, raktam a tüzet hevesebben;
ó, forró nyár – ó, égő hajnal…

Erdőt, hegyet ébresztettük,
patak, folyó ma velünk szalad,
s a mezőn kalász leng, felettünk
fészkét rakja a pirkadat.

Deresen, szelíden, mint az ősz;
– sebezhetetlen, te meg én –
kik bántottak, ma átöleljük
értve, szánva – már szél sem ér.

Aszott kezemben pihen kezed,
utunkon  csendes diadallal
a nyugalom sebet hűsít,
nélküled mibe belehaltam.

Azóta is, ha nem vagy velem,
lelkem szeretve keres;
halandók lettünk halhatatlanul,
Istenünk ajándéka ez.

*

VELED URAM

Baktatok néhány gondolattal,
baktatok át a városon,
a lámpa kerekded fénytaván
hitvány árnyékom átoson.

Egy sosem volt országból jövök,
megírtam azt, mit meg lehet,
(bár Júdások hada néz felém),
a bort, a nőt, a verseket.

Terhes a gond, és ha felrónám,
ezerszer bocsáss meg nekem.
Jó volt az időben lapozni,
így tovább vezess, Istenem.

Tőled kaptam én lelket, létet…
eget, földet, folyót és fát.
Térdre hullik előtted minden,
az erdő, és a nagyvilág.

Vállamon keresztek (csillagok),
nem lázadok, s firtatom miért,
és nem kérek soha, jól tudod,
kegyelmet sok-sok bűnömért.

Te is tedd le hát az ostorod,
oly reménytelen a játszma;
király ellen egy gyalognak
öngyilkos támadása.

*

ALSZIK CSEKE

Este van, már alszik Cseke,
csak Kölcsey virraszt benne,
nem érti, hogy idestova
Terebes mért Trebisova?

Szeme kékje, tenger mélye;
Versailles fénye, késes béke,
Kassán idegen mén legel,
Seucavá lett Sződemeter.

Este van, már alszik Cseke,
törött kard és rozsdás eke
virraszt, s alszik Buda vára,
álmatag sors vár csodára.

Szakadt földben alvó sámán
virág-tiszta hallgatásán
Héphaisztosz kovácsisten
átkot láncol gödreiben.

Este van, már alszik Cseke
csak Kölcsey virraszt benne;
suttog a szó, minden dallam
szárnyaszegett, mozdulatlan.

*

HÁROM SZEG

Csak három szeg
s egy emberi lábnyom;
nem tudom mikor,
nem értem mi végre
veszett el a Corpus
a keresztről,
mely behavazva vár
a hajnali misére.

Ha eljöveteledkor, Uram,
majd részem lehet
a boldogabb világban,
csak azt kérem
add meg nekem,
támadjak fel e fában.

A mélységek titka
hasson át
az egekbe nyúló
bércek felett
– ködös végtelenbe veszve –
e szegek üssék át
gyarló testemet.

S ha lesz még erőm
szólni egyet;
– Istenem, mért hagysz el! –
Könyörgöm, segíts
a harcban,
hol én vagyok a győztes,
és a vesztes is!

Az egész világ
kifosztott, meztelen;
Vaj’ lesz-e, ki hallja
erőtlen szavam?
Keresztünkről már
hiányzik a Krisztus.
Hol erény a vétek,
a végzet ott írva van.

Egyedül ketten_borító y

Kölcsönözhető az Országos Széchenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Egyedül ketten_hátsó b_y

“Egyedül ketten” – hátsó borító.