Mikolai Bertics Mihály honlapja

GALAGONYA

Mikolai Bertics Mihály

Novellák

Szerzői kiadás

Grafikák: Szabados István

ISBN: 963 460 681 4

Készült a Beregi Nyomdában

Vásárosnamény – 2005

Részletek a kötetből:

Ajánlás
Galagonya… – „Haza, ahol a szív lakik!” – mondja magának a Szentföldet járt, vezeklő remete.
Olthatatlan vágy vonja, viszi haza, kamaszkori emlékei honába, suhogó fenyvesek, füves lankák, zöldellő dombhátak közé, ahol a bokrok hegyén piroslik a galagonya, kéklik a kökény, ahol fazsindelyes templom, kicsi kőház várja, remetesors csendes pataksoron.
Nehezen felejthető írás ez is, az Erdélyből jövő szerzőnek mintegy névjegye. A novelláskötet címével is bemutatkozik az olvasónak, aki nem sejti még, micsoda próbált, regényes élet bontakozik ki a cím mögött, a szerző tolla nyomán.
Tizenkét novella, tizenkét megrázó, eszméltető, vagy mosolyogtató, de eleven, az élet egy-egy ismert vagy rejtett arcát rajzoló, valóság-gyökerű történet.
„A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa” – mondja Kosztolányi Dezső. Minden író a saját számlájára ír, és az olvasó is saját számlájára olvassa a történeteket. Mikolai Bertics Mihály novelláskötetével ő maga is, de az olvasó is megtalálhatja számítását, vagyis érdemes volt megírni is, érdemes lesz elolvasni is. Persze egy könyvet j ó l olvasni el – komoly munka. A szerző nagy mesélőkedvvel, színesen, igényesen, tehetségesen írta meg a történeteit. Az olvasó tehetségén is múlik, hogyan és mennyire élvezi azokat.
Ez a kis könyv többnyire olyan írást tartalmaz, ahol nemcsak a sorokban kell olvasni, hanem a sorok között is. A legtöbb novella elmélyedésre, továbbgondolásra késztet, s lehet rajtuk sírni is. – pld a Barátnők, A kereszteskenyér -, vagy kacagni is – pld a Székelyfrakk, a Bátykai eset- történetein. De mindegyiket érdemes volt közreadni. És még valamit: „Aki kinyit egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író, s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magába” / Csoóri Sándor /.

Jó olvasást!
Füle Lajos

Jó napot Jenő bácsi !
A nyár eleji nap sűrűn váltogatta arculatát, mintha bele-bele fáradt volna a ragyogásba, a melengetésbe, mert valahonnan, – talán az ártéri öreg rezgőnyárfák hegyéről -, időközönként abrosznyi sötét felhőket kapdosott szeme elé, amelyből kövér esőcseppeket facsart a házakra, a kertekre, az utakra, na meg a hídra is. A nedves acélgerendák ettől átvedlik hétköznapi hókaságukat és csillogni kezdenek már a következő ragyogásban. A tisztára mosott acélváz út szalagjának vizes simaságán sercegve kavarnak át a gépkocsik csapkodó kerekei, egészen a korlátok mellé szorítva a gyalogos járókelőket. Így van ez jó ideje, már Isten tudja hány nyár és tél telt el azóta – na meg ugyanannyi tavasz és ősz –, amióta a híd kapocsként fogja össze a Tisza két partját, talán csak azért, hogy a meder, valamilyen boszorkányos erő varázslatára szét ne csússzon, s a két kis tiszaháti falu, Kisar és Tivadar el ne távolodjanak egymástól. A híd tivadari lábánál, a hajlatokban, ott simulnak a vendégfogadók; egyszerűen, szerényen, minden cicoma és flancolás nélkül, úgy ahogy beleillenek a környék fehér hangulatába.
Nem az idő változékonysága miatt húzódtam be a sarki búfelejtőbe, hanem a Tiszaháton járva itt adtam találkozót, környékbeli ismerősömnek. Szeretek elvegyülni a kocsmazajban, az alkalmi italozók papramorgós hangulatában, ahol az út porának leöblítése közben, a légben kavargó dohányfüstön és émelygő italszagon kívül, érezni lehet az asztalra csorgó lelkek borát. Elkerülöm a főhelyet, inkább félreeső zugot keresek – ahonnan szemmel követhetem a jövő-menőket – s ha lehet valamilyen ráérős társaságot nézek ki magamnak.
– Ide ülhetek? – kérdem a szélső asztalnál ülő idős embert, s már helyezkedem is a simára koptatott padon, még mielőtt bólintott volna. Merthogy közben csak bólintott, a szó, az aligha nem, mélyebben van nála – gondoltam. Olyan hetven éven felüli lehetett, ráncos arcának két mélyedéséből apró szemek mérték végig idegenségemet, s érezni lehetett, hogy bár koromnál fogva nem tűnök éppen a legmegfelelőbb társaságnak, azért semmi kifogásolni való nincs rajtam. A háromcentes pohárka tartalmának felénél tartott, bizonyára pihentette a tömény illó izét, úgy akaratosan, ráérősen, mint, akinek nem is az ivás a fontos, hanem a puszta jelenlét. Ültem egy ideig és nézelődtem.
A pultnál álló középkorú, piros arcú férfi, fogathajtó ostorral a kezében, valami jó vásárt csinálhatott és éppen az áldomást hörpintette. Ki-kitörő, harsogó nevetésével telt be a csárda, s odaintett a csaposnak, amolyan virágos-, ivós kedvű mozdulattal:
– Ugyanazt, még egyszer!
Ha az ember jó vásárt csinál nem illik kurtán bánni az áldomással, – érződött a hangulatából. A távolabbi sarokban a játékgépet amolyan mezítlábas kamaszok zaklatták, szüleik a kinti asztalnál söröskorsókat markolásztak, – a kézmozdulatokból, s a fülemig csapódó szótöredékekből ítélve, – nem éppen családi megbeszélést ültek. Ez abból is kitűnt, hogy ahányszor valamelyik pulya, (mert így mondják errefelé a gyermeknek) kiszaladt hozzájuk némi csörgőpénzért, vagyis apróért, hangos szitkot és átkot zúdítottak a fejére, fittyet hányva az illemre, s a nyerési lehetőségekkel való érveléseire.
Hát igen …minden falusi kocsma egyforma – vontam le gondolatban a helyi következtetést. Az idős ember, akinek az asztalához ültem, még mindig tartogatta félig telt poharát, s nézett az üres semmibe, a távoli múltba, mert a jövő kifürkészhetetlen, oda senki se láthat.
– Ön helybéli, bátyám? – kérdeztem csak úgy, hogy megtörjem a köztünk lévő csendet.
– A’ …vagyis kisari. De mindig idejárok. Csak átjövök a hídon s már itt vagyok –
magyarázkodott az öreg, és beesett szemeinek tekintetével ismét végigmért.
– Magát nem ismerem, sosem láttam erre. Építő, vagy a gátat csinálja? – kérdezett vissza  miközben megnyalta a háromcentes szélét, óvatosan nehogy a benne lévő maradék hirtelen legugyogjon a garaton, inkább csak úgy tett mintha ivott volna belőle.
– Egyik sem, csak egy ismerősömet várom – feleltem.
– Idevalósit?
– Majdnem, …egy környékbelit.
– Ő vízügyes?
– Nem.
– Há…?
– Újságíró.
– Tényleg, … azt mondja, újságíró…!?
– Igen bátyám, ő egy környékbeli újságíró és fotós – válaszoltam s közben tekintete észrevehetően felcsillant valamitől. Csodálkoztam is, mert személyes tapasztalatból tudom, hogy a lepel-lerántó, sokat kérdezgető és mindent tudni akaró „firkász” tényszerűségei sokszor visszatetszést váltanak ki az emberekben.
– Akkor ő biztos megtudná írni… – sápítozott az idős ember erősen a szemembe nézve.
– Mit? – kérdeztem némi leplezhetetlen kíváncsisággal.
– Hát,… az én dolgomat – mondta amolyan keserű szájízzel, egy mély sóhaj után.
– Talán … – válaszoltam némi közömbösséget színlelve, mert nem akartam kérdésekkel lerohanni, csak hadd jöjjenek maguktól felszínre a lenyelt sóhajok torokfojtogató gombócai.
Gondolatban viszont kutatni kezdtem az okozatok kimeríthetetlen sokaságát, ami az idősek keserűségét lépten-nyomon előidézheti. Tekintetünk összeakadt egy pillanatra, sovány arcának mély szemgödrei eláradtak, de a könnyei befelé folytak. Meg kellett törnöm a kínos hallgatást.
– Föld? – csaptam a közepébe, mivel nagyon sok panaszt hallani manapság a földvisszaszerzési törvény gyakorlatban való megnyilvánulásáról, főleg idős emberek összefüggésében.
– Az is – hagyta nyitva a továbbkérdezés lehetőségét.
Vagyis nem a föld dolga az, ami az öreget igazán bántja, hanem annál sokkal fontosabb.
– Család?
– A’ há… –  bólintott nagyot, jelezvén azzal, hogy a megfelelő irányba tartunk.
– Asszony…, gyermek…, unoka…?
– A’ há…, mind… – válaszolta szakadatosan, aztán ismét hosszú csönd következett, mint, aki a némaság áttörhetetlen fala mögé szeretne elrejtőzni a világ szeme elől.
– Mi van az asszonnyal, beteg, vagy talán… annál is rosszabb?
– Egyik sem…, – sajnos olyanná lett, amit férfiember más előtt nem szívesen mond ki. El is váltunk még akkor… 1981-ben. A lányunk, – merthogy van egy lányunk is – akkor már nagykorú volt. Azóta pedig férjhez ment, (még az esküvőjén sem voltam) és lett két szép fiú unokám, különösen a kisebbik… az világra az én családom – magyarázza, aztán ismét elakad a beszéd.
– Látogatják önt? – próbálom összekötni beszélgetésünk fonalát.
– Mindennap ott mennek el a házam előtt, de nem jönnek be.
– Hát ön, látogatja-e őket?
– Ritkán – válaszol röviden az öreg.
– Miért nem kezdeményezi ön a kapcsolat ápolását?
– Még hogy én? – csodálkozik, és szemében látom a töprengést, hogy elmondja-e, vagy sem mindazt, amit éppen gondol.
– Igen, maga! Hát maga a nagyapjuk, vagy nem?
– Na jó, akkor mégiscsak elmondom. Képzelje a nagyobbik unokám – szép derék kamasz fiú – a minap velem szembe jött a hídon, és amikor szó közelbe ért úgy köszönt nekem…, az öreg, beteges  nagyapjának, hogy: – Jó napot Jenő bácsi!
Hát ezt kellene az újságírónak megírni… az én dolgomat – mondta az idős ember úgy, hogy a hangsúllyal értésemre adja: a társalgásnak vége. Kihörpintette maradék italát a kis háromcentesből, felállt s az ajtó mellett pihentetett botját kezébe vette és támaszkodva elindult a híd felé.

(…)

Barátnők
A kisváros éppen a késődélutáni virágillattok áradatában zsibongott, amit a májusi szél lengése kavart a kertek felől, a szépen gondozott-, tarkálló virágágyások felől, valamint a folyók ölelkezésében suhogó ártéri rezgőnyárfák-, vadszőlőindás iharok- és olajfüzek felől. A nap még fönt ragyogott a nyugati horizonton. Mintha halogatná a búcsúzkodást és az égitestek szigorú rendje által meghatározott lenyugvása előtt be nem telhetne a látvánnyal, tovább gyönyörködne ő is a természet újraéledésében, a házakból kicsalogatott gyermekek és felnőttek mosolyában. Aranyló sugarainak simogatásában kavargott minden.
A főutcán, pontosabban a korzó elején egy elegáns autó surrant a gyalogjáró széléhez.
Ízlésesen öltözött, fiatal hölgy szállt ki belőle, akinek kecses termetét a drága ruha sem tudta elrejteni. Éppen be akart lépni a közelben lévő ékszerboltba, amikor szembe jött vele egy másik fiatal hölgy, szintén igen elegáns és ápolt, de azért mégis más; kicsit szerényebb, kevésbé modern és talán nem annyira bájos.
– Anna! Kovács Anna! – kiáltotta meglepetten az autóból kiszálló hölgy.
– Ó,  Klárika! Csakhogy ismét látlak! Semmit sem változtál! De mégis, mert most még csinosabb vagy, mint bármikor! – válaszolt ovációkkal a szembe jövő szerény szépség.
– De te is megváltoztál ám kedves Annuskám. Úgy örülök, hogy viszontlátlak! El sem képzeled, milyen sokat gondolok rád és iskolás éveinkre! Tudod, amikor segítettél nekem azokat  a gyakorlatokat írni?! Istenem, milyen rég volt már mindez, s én mégis úgy gondolok rá, mintha tegnap történt volna. Bizonyára van már tíz-, tizenkét esztendeje is annak, hogy utoljára találkoztunk. Mi van veled kedves Annácska? Úgy hallottam férjhez mentél.
– Igen, a Kerekes Karcsinak-, annak a jómódú meláknak a felesége vagyok, aki előttünk járt egy évvel és akkoriban a Szabó Ildinek csapta nagyon a szelet. Két évvel azután, hogy az iskolát elvégeztük, mentem hozzá. Birtokunk van az Alföldön és többnyire ott élünk. A férjem gazdálkodik, én a háztartást vezetem. Sok barátaink vannak és mindig sok vendég jár hozzánk. A férfiak vadászgatnak, iszogatnak, kártyázgatnak mi hölgyek meg jókat bulizunk, pletykálunk.
– És boldog vagy Anna?
– Nagyon! Nem mondhatnám ugyan, hogy mindig mulatságos az életem, de sokat olvasok, zongorázom és a férjem munkája is érdekel. Minden évben elmegyünk együtt valahova: Párizsba, Görögországba, Rómába, Spanyolországba, stb. töltünk két-három hetet. Éppen tegnap érkeztünk meg Svájcból – síelni voltunk az Alpokban. Most pedig vacsorázni megyünk, itt találkozom Károllyal az Aranycsipkében. Szóval, odafelé mentem, amikor megszólítottál. Nahát, mennyire örülök, hogy találkoztunk! Milyen ostoba dolog, hogy így elszakadtunk egymástól, mikor olyan jó barátnők voltunk! Nos, mesélj te is magadról kedves Klárikám! Hol élsz, mit csinálsz, mi lett belőled? Bizonyára férjhez mentél te is azóta.
– Nem – felelte Klára pillanatnyi csend után. – Jaj, Annuskám kedvesem – folytatta hirtelen gondolatot váltva – úgy örülök, hogy látlak és nem vagy elfogult ma sem, hanem éppen olyan okos, nemes és szerény teremtés vagy, mint azelőtt.
– Szóval, még nem vagy férjnél? – firtatta korábbi kérdését Anna.
– Hát, tudod… én még nem mentem férjhez… Vagyis nem egészen… Ő nagyon bájos ember… Igen előkelő pozíciója-, ha úgy tetszik státusza van a szórakoztatóiparban… Később majd feleségül vesz… Ja’, a színházi nevem…
– Ah, tehát színésznő lettél?! – vágott közbe Anna.
– Igen. Sőt a párizsi Music Hallban is föllépek olykor. Egyébként azt hiszem mostanában ez minden művész álma. …Szóval a színházi nevem Klarissa.
– Mit nem mondasz Kőműves Klári? Hogy te lennél az (vagyis az én legkedvesebb barátnőm) a bizonyos Klarissa, akiről olyan sokat írnak mostanában az újságok? Milyen gyakran hallottam rólad, sőt, láttalak a képeken és nem ismertem rád! De, hogy is gondolhattam volna erre? Hiszen akkoriban sohasem említetted, hogy színésznő akarsz lenni.
– Hát tudod Annuskám, a családomat jelentős anyagi veszteség érte. Nem akartam szűkölködni… meg aztán kiderült, hogy tehetségem is van… szóval így történt.
– Milyen pompás életed lehet!
– No, nem mindig kedvesem! Ha az ember lánya el akar valamit érni ezen a pályán, hát nagyon sokat kell ám dolgoznia. Az biztos viszont, hogy aztán megvan az eredménye is.
– És filmezel is? Ha visszagondolok, hogy együtt nőttünk föl. Persze akkor még nem is sejthettem, hogy én egy kis falusi fészekben fogok eltemetkezni, te pedig híres művésznő le-szel, a folyton ünnepelt Klarissa… Áh, milyen mozgalmasnak képzelem a te életedet…
– Mozgalmasnak? Hát igen kedves Annuskám: próba, próba, próba!
– És azon kívül? Úgy értem, mármint a magánéletben.
– Vagy úgy: a barátommal? Hát Annuskám, róla csak azt mondhatom, hogy nagyszerű ember, hogy nagyon elkényeztet és nem lehet olyan kívánságom, amit ne teljesítene. De el sem képzelnéd, milyen otthonülő ember… És én is… Talán fogalmad sincs róla, milyen ki-mondhatatlanul boldog vagyok, mikor nyugodtan otthon ülhetünk kettesben…
Anna előbb hitetlenül mosolygott, majd megkérdezte:
– És semmi más flörtöd nincs?
– Semmi az égadta világon, elhiheted! – válaszolta határozottan Klára. – Én így vagyok boldog. Nem kívánok semmiféle bonyodalmat.
– Áh, éppen itt jön a férjem – szólt közbe Anna. – Majd bemutatom és velünk jössz vacsorázni. Mennyire örülök, hogy összetalálkoztunk! Jöjj drágám…
Kerekes Károly negyven év körüli-, jó megjelenésű-, szép arcú férfi, udvariasan meghajolt és bemutatkozott.
– Ez itt Kőműves Klárika, barátnőm – mondta Anna – akiről olyan sokat beszéltem neked. Képzeld ő a híres Klarissa, a mostanában annyi sokat ünnepelt művésznő és aki a párizsi Music Hallban is föllép…
Vacsora közben a két hölgy előszedegette leánykori emlékeit, Károly pedig nagy odafigyeléssel hallgatta őket. Anna közben a férjét is figyelte – pontosabban szemmel tartotta – mert számára úgy tűnt, mintha Kerekes úr nem éppen platonikus érdeklődéssel nézné a szépséges Klárát, vagyis Klarissa művésznőt.
Hirtelen végigvillámlott szívén a féltékenység. Nagy fájdalmat érzett és bánni kezdte, hogy összetalálkozott ezzel a csábító-, színpadi hódító eszközökben és módszerekben oly gazdag-, s a híresség varázsától ragyogó nővel. Még inkább bánta már, hogy meghívta magukkal vacsorázni is.
Nagyon össze kellett szednie a lelki erejét, hogy szeretetreméltó tudjon maradni, míg barátnője vidáman és minden kacérság nélkül tréfálkozott vele és Károllyal…
– Most azonban mennem kell! Köszönöm a meghívást! – állott föl az asztaltól Klára kisasszony. – Nagyon örülök, hogy végre ismét találkozhattunk, drága Annuskám! Annak pedig különösen, hogy a kedves férjed társaságát is élvezhettem. Remélem még találkozhatunk és viszonozhatom a meghívást, hiszen egy kis időt itthon töltök a szüleimnél. Volnál szíves holnap fölhívni? Jaj de buta vagyok, írd fel a telefonszámomat: 06 50 177 551.
Ezzel elbúcsúzott, s az ajtó felé indult.
Kerekes úr őszinte bámulattal követte Klára minden mozgását, s nézett utána amíg az elegáns hölgy el nem tűnt a tekintete elől.
– A barátnőd elragadó teremtés! – mondta Annának becsületes és őszinte lelkesedéssel, minden hátsó gondolat nélkül.
– Annyira tetszik neked? – kérdezett vissza nagy meglepetésére csattanósan és kesernyés hangon a felesége.
– Nagyon tetszik. Bájos, okos, egyszerű, jó modorú, perfekt úri nő… Látván őt, azon tűnődöm, hogy még most is vannak tökfilkók, akik ragaszkodnak mindahhoz a hazugságokhoz, amiket a színésznőkről kitalálnak. Csak Klára kisasszonyt kell megnézni, hogy az ember képzelete tisztába jöjjön…
– Azt hiszed? – lobbant szavakra Anna. – Bámulatos, hogy a legokosabb embert is mennyire megtéveszthetik a külsőségek! Ó te szegény Károlyom, hiszen Klárika nem más, mint egy kokotte…
– Mit akarsz ezzel mondani? – csodálkozott fel Kerekes úr.
– Ezt nem lehet többféleképpen érteni – replikázott Anna. – Ha tudnád, mi mindent mondott el nekem az életéből, mielőtt te megjöttél! Három gazdag barátja van, akik kitartják és természetesen mindegyik azt hiszi, hogy ő az egyetlen.
– Mi a manó! Három egyszerre?! – fakadt ki Károlyból lelepleződés fanyar nevetése.
– Igen – erősítette meg Anna tényszerűen, majd folytatta – azon kívül egy hivatásos táncos, van olyan korú lovagja is, aki a fia lehetne… Tizennyolc esztendős… Fölháborító!
– Jó dolga lehet annak a tacskónak! – állapította meg Károly.
– Vele volt most is, az autóján – folytatta Anna a féktelen hazudozást. – De nekem csak messziről mutatta meg. Míg ő velünk vacsorázott, az a fiú az utcán várakozott, mint egy lakáj…
Nagyon „gusztusos” dolgok ezek, mondhatom… És, …Klára még egészen más dolgokat is elmondott érkezésed előtt… Hogy a leglehetetlenebb helyiségekbe szokott eljárni…
– Hát akkor mi a csudának hoztad ide!? – fakadt ki Kerekes úr.
– Kényszerhelyzetben voltam. Ő kért rá. Téged pedig most figyelmeztetlek, miféle teremtés ez a fehércseléd. Elég kínos volt számomra, hogy egy asztalnál kellett ülnöm vele, s, hogy téged nem kímélhettelek meg a társaságától. Holnap természetesen nem hívom föl. Elég volt belőle ennyi. Mindenki minket nézett míg ő itt volt.
Anna most elhallgatott. Meg volt győződve felőle, hogy végképpen megutáltatta Klárát a férjével. Károly is úgy tett, mintha végképp meglenne győzve a színésznők velejükig való romlottságáról és teljesen jóváhagyná Anna ítéletét. Egyetlen szóval sem árulta el, hogy e nélkül a leleplezés nélkül, amelynek minden szavát elhitte, sohase mert volna a szépséges Klárához közeledni, most pedig…
…Az asztal alatt észrevétlenül fölírta a telefonszámot: 06 50 177 551 és zsebébe csúsztatta a szalvétasarkából letépett kis papír fecnit.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Hátsó borító