Mikolai Bertics Mihály honlapja

HARCOK ÉS ARCOK

Harcok és_borító fxxMikolai Bertics Mihály

Történelmi tényfeltáró irodalom

Szerzői kiadás

Lektorálta:
PhD. Dr. Dr. Csohány János
történész, ny. tszv. egyetemi tanár

Korrektúra: T. Bognár Márta

ISBN 963 06 0842 1

Borító: Talpas Sándor

A borítón Sztanek Ede (1908-1996)
haditúdósító korabeli fotója látható

Készült Onder János nyomdájában
– 2007 –
*      *       *

ELŐSZÓ HELYETT

Lektori ajánlás

A történelmi igazságtétel egyik érdekes, alapos tényfeltárással készült, nyomtatott levéltári és a korszak tanúinak el-beszélő adatközlése alapján írott darabja Mikolai Bertics Mihály: Harcosok és arcok című munkája.
A szerzőnek tehetsége és nem csekély gyakorlata van az ilyen művek írásában. Négy ilyen műve forog kézen a II. világháború magyarországi eseményeinek, illetőleg az 1956-os forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlásnak. Azok is gondos és alapos kutatásra épülve ábrázolják tárgyukat és adnak szakavatott elemzést. A Harcok és arcok azonban merőben új témát dolgoz fel. A magyar királyi 70. Honvéd Gyalogezred a Nyírségben és a Felvidéken vívott csatározásai során átélt kálváriájából két faluban történt kivégzések állnak a könyv középpontjában.
Ez az a szívbemarkolóan véres mag, ami köré a szerző felépíti mondanivalóját. Sok minden az olvasó szeme elé tárul. Megismeri az 1944. augusztus 23-i román átállás után bekövetkezett hadi és politikai helyzetet. Az Erdélyért folytatott harcokból a 27. számú Székely Könnyűhadosztály mozgása és legfőképpen az annak alárendeltségébe tartozó 70. sz. gyalogezred harctevékenysége kap részletes megvilágítást.
A Nyírbogdány és Gömbösfalva között vívott halogató harcok pikareszk történetét Lisovszki József Nyírbogdányban besorozott 18 éves fiatalember mondja el. A szerző hadtörténelmileg egészíti ki szükség esetén az elbeszélést, ami a résztvevő fiatal honvéd által akkor természetszerűen nem ismert összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Az ezredparancsnok mind Nyírbogdányban, mind Gömbösfalván (Szomolyán) kivégeztetett néhány szökött honvédet, alakulatától elszökött munkaszolgálatost.
Tette ezt a kivégezettek egy részével annak ellenére, hogy azok önként jelentkeztek az ezredparancsnokságon. A fegyelem fenntartása érdekében a hadvezetőség felkoncolási parancsa volt érvényben, ami a szökésben lévő, vagy szökésgyanús honvédségi egyének minden tárgyalás nélküli kivégzését rendelte el, akár az elfogásuk helyszínén is. A 70. ezrednél az ezredparancsnok elé vitték az elfogottakat és oda mehettek az önként jelentkezők is és ő mondta ki az ítéletet. A háború után az ezredparancsnokot 1949-ig tartó megismételt népbíró-sági procedúra után felakasztottak.
Különösen jól dokumentált az ezredparancsnok népbírósági pereinek tárgyalása. Bemutatja Mikolai Bertics Mihály, hogy milyen intézmény volt a népbíróság, amelyben nem képzett és gyakorlott jogászok ítéltek igazságszolgáltatási eljárás során, még csak a jelenlegi bíróságok által önmagukról hangoztatott módon nem is jogszolgáltatást gyakoroltak, hanem egyszerűen a politikai megtorlás, bosszúállás és terror eszközei voltak.
A kötet atmoszférája megegyezik azzal, amit 10 éves gyerekként a visszavonuló 11. (szombathelyi) határvadász zászlóalj ellátójának fogatolt vonatában tartalékosként szolgáló édesapám mellett – a magam helyén – érzékeltem. Emlékszem, hogy Galántáról magas rangú tisztek kivégzéséről jutottak hírek a közeli Slezák-majorban állomásozó alakulatunkhoz.
Mikolai Bertics Mihály írói vénáját dicséri, hogy ő életkora miatt ilyen élményekkel nem rendelkezve is meg tudta teremteni saját művészi eszközeivel és a felvonultatott tényanyaggal azt a vészterhes légkört. Vészterheset, amit azonban ő akár maga, akár Lisovszki József szövegét felhasználva nem dramatizál túl. Nem sirámokat ír, nem vészmadárként károgva mondja el azt, ami történt, hanem annak a kornak hús-vér katonájaként. Lisovszki József olyan természetességgel meséli el a visszavonulás borzalmait, mint egy edzett frontharcos. Nem sápítozik azon, hogy esőben, sárban masíroztak, hogy időnként nem volt mit enniük, hogy leszakadt a bakancsa talpa és majd csak később kapott jó utászcsizmát. Arról sem beszél, hogy a levente évei alatt végül is megtanulták a katonaélet és fegyver-forgatás alapjait, hiszen jól elboldogult mindennel. Tudta, hogy mikor mit kell tennie és ezt az ismeretet hozta magával. Benne volt a majorsági fiatal cselédember edzettsége, állóképessége, de benne volt a magyar katona hazaszeretete is.
Hosszú ideig olyannak ábrázolták a II. világháború végén harcolt magyar honvédeket, mint akik nem tudtak, nem akartak harcolni. Azon kevesek, akik harcoltak, azok elvakult fasiszták voltak. A 70. gyalogezred székely és nem székely katonái természetes egyszerűséggel vették a fegyelmet, persze tartottak a szökésért járó felkoncolástól, de egy jó adag hazafiság és a hazáért harcolás kötelességének teljesítése volt cselekedeteik mögött, még akkor is, ha már látták, hogy a háborút Magyarország elvesztette.
Nyírbogdányban a rövid időre betört szovjetek a szokásos arcukat mutatták, ha nem is a létező legrosszabbat, mivel arra először nem volt idejük. De akkor is elhajtottak hadi munkára jó néhány fiatal- és meglett korú férfit. Amikor a 70. gyalogezred felszabadította a falut és kihirdették, hogy jelentkezzenek a katonaköteles korú férfiak és a 16 év felettiek leventének, álljanak be katonának, hogy az oroszok el ne vigyék őket, ha ismét elfoglalják a falut, akkor Lisovszkiék jelentkeztek. Jelentkeztek, mert látták, hogy az oroszok tényleg elviszik az ilyen korúakat, ahogy már többeket elvittek a faluból. Mentették magukat is azzal, hogy civilként bánjanak velük kényük-kedvük szerint a hódítók. Nem gyalázza a magyar tiszteket sem a könyv. Mer igazat igazán írni. Mindezt minden fellengzőség nélkül, frázisok nélkül, költőhöz és prózaíróhoz méltó szép és hiteles nyelven úgy, hogy az olvasó a valót ízes magyarsággal, a könyvet letehetetlenül olvassa végig. Megerősödik a hite abban, hogy a magyarok Istene elpusztíthatatlan szívósságot, leleményt adott népének és hitet a jövőben. E gondolatokkal ajánlom e könyvet minden kedves olvasójának.
Debrecen, 2007. január 6.

Dr. Csohány János

*     *     *
Csontok a homokban

A régi rómaiak azt tartották, hogy az e világból elköltözött személy lelke, a sírja körül lebeg egy ideig. Nem volt nehéz elhinni ezt azon a márciusi reggelen, amikor az ég olyan szürkén nehezedett rá a temetőre, mintha éjszaka lett volna.
Álltam a gránitból csiszolt kövek között s a sírokat néztem, vagyis a fejfák és emlékkövek feliratát; a neveket követtem kapkodó pillantásokkal. Észre sem vettem a szárnyas angyalt ábrázoló emlékszobrot, a korai évszak ellenére – a kegyeletként gondosan elhelyezett – virító, friss virágokat. Nem is csoda, hisz olyan emberek sírjait kerestem, akiknek a halálesetük felkutatásával már három hosszú évet töltöttem el az életemből.
Hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen indíttatás sugallatára vesz tollat a kezébe, hogy a felvetődött gondolatok mementóját összefoglalja és az általa fontosnak ítélt eseményeket ily módon rögzítse, akár a megjelentetés legkisebb reménye nélkül is, az nagyon különböző. Van úgy, hogy az alapvető indíték és a történelmi objektivitás ütköztetésével a szerző átjárhatatlannak tűnő falakat bont le, hogy mögüle átsugározhasson az idő folyásán már eltűnt személyes élmények korhű hangulata. Helyzetek, olykor indítékok, személyiségek és nem utolsó sorban a külvilág szövevényes összefüggései határozzák meg egy-egy lezajlott esemény, történés kibontakozását, olykor akár egyetlen nagy és mozgékony kereten belül is, mint például a háború.
Feltáró munkám végére érve úgy éreztem, hogy megtaláltam a választ a sok kérdőjelre, hogy megtudom magyarázni azokat az érthetetlennek tűnő szörnyűségeket, amelyek 1944 őszétől görcsbe tartják a racionális, emberi érzéseket.
Ellenállhatatlan indíttatás mozgatott megérinteni azt a helyet ahol a szomorú, véres események egy része zajlott. Megérinteni csak egy pillanatra a kopjafákat, sírköveket, vagy obeliszkeket amelyek több mint egy félévszázadon át – felkiáltójelként – jelölik a porladozó, néma csontokat, mintha figyelmeztetni akarnák az utókort:
– Tanuljatok emberek! A temetőkből tanuljatok! Az anyák, az özvegyek és az árvák gödrösre sírt szemeiből tanuljatok! A testek, a csontok, a koporsófák porladozásából tanuljatok! A fekete gránit szomorú csendjéből,  hidegségéből tanuljatok! A lélek múlhatatlanságából és az élet ajándékából tanuljátok meg a túlélést, az utódokba öltött örökkévalóságot!
Ugyanakkor tagadhatatlanul figyelmeztetnek arra is, hogy nekünk, embereknek, meg kell tanulnunk kihasználni az életet, hogy ne az élet használjon ki minket.
Gondolataimból felocsúdva, a sírok közötti sétányon, úgy félúton, megálltam s a szemmel belátható feliratokat néztem. „ – Az első, vagy a második sor vége felé van Istvánunk sírja.” – emlékeztem vissza az öregasszony eligazítására, és lelki szemeim előtt még mindig elevenen kirajzolódott az idős asszony ráncos arca, mély, könnyben úszó tekintete. Aztán tovább kerestem. A sor végétől vissza, a hatodik, vagy a hetedik sírkövön végre megtaláltam:
„Márkus István 1915-1945.”
Különösnek tűnt, hogy a halálának évét elírták. Láttam a polgári és egyházi anyakönyvi bejegyzéseket: 1944. október 26. – és ott, a sírkő előtt azon tűnődtem, hogy az elírás tudatos-e, vagy véletlen? Aztán ismét elmélyedtem a gondolataimban: csupán egy-két méterre voltam azoktól, akikkel három éven át ismerkedtem; szemtanúkon és dokumentumokon keresztül. Akiknek a meggyilkolásáról, s a haláluk rendkívüli körülményéről talán a legtöbbet tudtam meg, így ismeretlenül is. Akiknek az elvesztője egyedül csak azt az egy „bűnt” róhatta fel, hogy mindaddig csodával határos módon túlélték a véres háború borzalmait.
Azt hiszem még tovább elmélkedtem volna a holtak és a magamfélék kapcsolatáról, az elrettentés példájának statuált halálosztogatásról, gyilkosokról és áldozatokról, zokogó szülőkről, özvegyekről, árvákról, de valami megzavarta gondolataim burjánzását. A temető másik széle felől beszélgetés hallatszott. A síremlékek között két férfi kuporgott, vállukon vastag télikabát csak amúgy rávetve, mint ahogy a munka közbeni szusszanásnyi időben szokták viselni.
Körüljártam Márkus István sírját, egyszer-kétszer, de lehet, hogy többször is kezemmel megérintettem a feliratos, hideg követ aztán arra vettem az utamat, amerre a két férfi pusmogott. Tudniillik a temető ama északkeleti részén található az a közös sír is – a rendszer-váltás óta, (a helyi önkormányzatnak a hősök iránti tiszteletéből és megbecsüléséből), karcsú, márvány obeliszkkel megjelölve – , amelyben a többi kivégzettek alszanak örök álmot. Közeledésemre a sírásók felálltak és – a hely hangulatával mit sem foglalkozva – vidáman, nevetgélve fogadtak.
Egy frissen ásott nyughely fáradalmait enyhítették éppen, erről árulkodott a kitermelt, sárga homokban heverésző, félig kiürített, töményes flaska (üveg) is. Biztosra veszem – s ezt a tekintetük is elárulta – kiszúrták, hogy idegen vagyok ott, mert illő hangon megkérdezték, hogy: megtaláltam-e már, amit-, vagy akit keresek?
– Igen – válaszoltam kurtán, majd kis idő múlva, mintha csak hangosan gondolkodtam volna folytattam:
– Néhány évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy ez a hely létezik.
– Ismerte? – kérdezte egyikük.
– Mármint, akit kerestem? – kérdeztem vissza.
– Azt há’ – bólintott a kezdeményező, de tekintete elárulta, hogy valójában nem igazán érdekelte, hogy kit vagy mit is keresek én ott.
– Csak nemrég ismertem meg – válaszoltam s láttam, hogy társa, az idősebbik kissé meglepődött és csudamód elmosolyodott. Tekintetével értetlenül méricskélt végig, mintha valami nem lett volna rendbe rajtam. Aztán amolyan „aki szánja-bánja” arckifejezést öltve megjegyezte.
– Hát, az évnek nem éppen a legkellemesebb időszakát választotta a látogatásához.
– Nem vagyok valami válogatós fajta – feleltem, meg aztán nem is volt sok választani valóm, de ezt már csak gondolatban fejtettem ki, tudtam, hogy úgysem értenék. Közben köszöntésként kérgesre dolgozott kezeiket nyújtották felém, s én kézfogáskor éreztem feltört tenyerükben az őszinte, egyszerű fogadtatást, az élet göröngyeit, a kétkezi munka rájuk nehezedett súlyát. Egyikük lehajlott, fölvette a homokba ágyazott pálinkásüveget és tisztességgel felém nyújtotta:
– Húzza meg, igyon egy kortyot ha jólesik!
– Köszönöm, de autóval vagyok – magyarázkodtam – és kezemmel a temetőkapu irányába mutattam, ahol a leállított jármű várakozott.
– Ön tud valamit Márkus Istvánról és sorstársairól? – kérdeztem az idősebbiktől, vagyis kapaszkodtam a beszéd fonalába csak amúgy óvatosan, nehogy elszakadjon.
Az öreg épp a vállán tartott télikabátját babrálta, akarta végképp fölvenni, de kérdésemre abbahagyta az öltözködést és tekintetével – mint valami csodaszülöttet – lábamtól a fejem tetejéig végigmért.
– Nagyon régen volt az má’, amolyan zavaros, háborús eset, csak az idősek tudnak felőle egyest-mást. Rossz idők jártak akkor mindenütt, nemcsak nálunk Nyírbogdányban, hanem a fél világon – szabadkozott a helybéli ember.
Én is hosszú pillantást vetettem rá, átható tekintetemmel korát mértem, hogy lehetnek-e személyes emlékei a háborúról? De mintha kitalálta volna gondolataimat:
– Még gyermek voltam akkor, alig tizenegy éves. Csak annyit tudok, hogy rendkívüli körülmények között érte utol őket a végzet. Mert nem csak Márkus Istvánról van szó, többen is voltak a szerencsétlenek; talán öten, vagy tudom is én hányan? De neveket senki sem tud, a nevek elvesztek az erőszakos idők forgatagában. És annyi év után most itt van ön, ki tudja miért? Mert nem mindennapi dolog az, ha valakit (vagy valakiket) a halála (haláluk) után ötvenhét évvel, érdeklődő idegen látogat a temetőben – mondta, de már úgy, hogy tekintetével elkerüljön. Csak az egyik szeme sarkával bandzsított olykor felém s közben a frissen ásott sírgödör mellé lépet, kidugta a pálinkásüveget és bozótos bajsza alá emelte:
– No, Isten nyugosztalja szegény Rózánkat is! – dörmögte másfelé terelve a szót, és kortyolt a töményből. Csontos kézfejével, de inkább a rányúló kabátujj végével megtörölte bozontos bajsza alatt azt a helyet, ahol a szája kellett legyen és az üveget átnyújtotta fiatalabb társának.
Tekintetét még mindig óvta összevetni velem, mintha azzal akarta volna jelezni, hogy nem hajlandó a múltról beszélni. Nem tiltakozott ő semmi ellen, csupán szerette volna a halottakkal együtt az emlékeket is örökre eltemetni. Mélyre, sokkal mélyebbre attól, hogy valaha ki lehessen ásni. Mert az emlékek úgy álltak ki az emberek lelkületéből, mint a fehérlő csontok a háború egy-két arasznyira ásott temetőiből. Ezért, valahányszor sóhajt a szél és susog a fű, a nádas, mindannyiszor földsikálta csontok buknak a felszínre, az utókor lába elé. Ő, az utókor képviselője unja már, hogy lépten-nyomon kiálló csontok közt botladozzon. Unja azt a múltat, amely gyermekkorát örökre beárnyékolta. Unja a felforgatott falut, az öldöklő, hatalmaskodó katonákat, az ágyúdörgést, a fegyverropogást idéző emlékeket. Aztán, mintha csak számot vetett volna a fenti gondolatokkal, a szemembe nézet és azt kérdezte:
– Ha ismerte őket, akkor azt is tudja miként végezték – vetette szememre korábbi kijelentésemet, és fejével a közelben lévő közös sír márványobeliszkje felé bólintott.
– Igen – válaszoltam kurtán, mert azt már ki sem akartam mondani, hogy milyen sokat tudtam meg mindarról, ami 1944-ben, Nyírbogdányban történt. És mégis mindaz csak apró töredéke a sok borzalomnak és szenvedésnek, amit a háború okozott, csak morzsája annak a sok kínnak, amit az egyszerű, ártatlan emberek elszenvedtek, legtöbbször anélkül, hogy ismerték volna az okát, vagy a fontosabb összefüggéseket. Mindazt szóba hozni nem elég csupán néhány röpke perc a szerencsétlenül járt áldozatok nyughelyénél. És még mielőtt a kegyeleti emlékek fojtogató gombócai feloldódtak volna a torkomban, hessegetni kezdtem a szomorú gondolatokat, mert úgy éreztem, mintha a sírt –
azon a borús márciusi délelőttön, a nyírbogdányi temetőben –  nekem ásták volna. Olyan kavargó érzés az, mintha minden halottal én is meghalnék egy kicsit.
Berögződött mozdulatokkal ültem autóba és vegyültem el a forgalom monoton szürkeségében. Közben szerettem volna belelátni a múltba. Érezni annak valóságát úgy, ahogy éveink során teljesen átélve, az alkonyok és a hajnalok közelségét is érezni szoktuk. Amíg mások a jövőbe szeretnének látni, engem csak a múlt foglalkoztat. Mert véleményem szerint a jövő soha nincs „készen”, hogy csak úgy egyszerűen megtekinthetnénk, hanem örökké születőben van; alakul, formálódik és belőle senkinek a szerepét nem lehet kihagyni, mert ezt a bonyolult folyamatot – tudatosan, vagy tudaton kívül – mindenki maga alakítja.
De eleget vesződve a jövő kérdéseivel, gondolatban ismét a múlthoz, a háború végfejleményéhez tértem vissza. Képzeletemben az 1944 őszén bekövetkezett katonai és politikai összeomlás kaotikus állapotát próbáltam meg helyszínfüggően összerakni. Amikor a vérében vonagló kis országunkat nemcsak német szövetségesünk sajátította ki halált lehelő fegyverek kényszerével és változtatta hadszíntérré az orosz és román megszállók elleni kilátástalan öldöklésben, hanem a háborús pusztítások romhalmazán sajátjaink is hatalmi harcot vívtak egymás közt. Kihasználva céljaik elérésének érdekében és beledarálva a fertelmek egyvelegé-be, a védtelenné vált, ártatlan átlagembereket, akik akkora már a hányattatásoktól a költő szavai szerint („Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”) az erőviszonyok sodrásában fogyatkoztak, pusztultak. És e képzelgések sűrű fergetegében akaratlanul is eszembe jutottak  Makrai Sándor visszaemlékezései, aki 1944 őszén maga is élő szemtanúja volt a nyírségi Encsencs falu körzetében zajló háborús eseményeknek:
„A közelben elvonuló katonai egységekből a földiek szállingóztak hazafelé, persze, akik mertek, mert, akit elfogtak, hogy szökik, azt a helyszínen kivégezték. Például Piricse községben a németek elfogtak két magyar katonát, akik már civilbe voltak öltözve…. Felszólították az egyik egyenruhás, magyar katonát, hogy lője le őket. A magyar katona nem volt hajlandó a gyilkosságra.
– Alle schiessen! (Mindet lelőni!) – hangzott a parancs, s a németek mindhármat lelőtték…”
Miért lett volna ez másként a Piricsétől csupán néhány kilométerre lévő Nyírbogdányban és környékén? Lakóhelye közelébe érve Márkus István is megelégelte a háborút és civilbe öltözött.
Három gyermeke és áldott állapotban lévő felesége volt a közeli tanyán (ott húzódtak meg a férj szüleinél, míg az katonáskodott), miattuk akart élni. De megtalálták és agyonlőtték. Ugyanígy járt egy székelyföldi katonacimborája, név szerint Bodnár József is, aki nem kívánt tovább háborúzni és hazavágyakozott a havas, fenyves Hargitára. A községben rekedt és (a harcászati szabályzatnak megfelelően) önként jelentkezett három munkaszolgálatosnak is itt kellett rádöbbenni, hogy ami igazságban bíztak, az valójában nem is létezett. Egyikőjük, a Weinberger fiú ismerős volt Nyírbogdányban – boltinasként szolgált azelőtt a Spitz-féle szatócsboltban. De említhetném a Mátészalkán kivégzett két katonát, vagy a Szomolyán (akkor Gömbösfalva) kivégzett hét szerencsétlen magyart, és még Isten tudja hányat. Valamennyiüket saját bajtársaik végezték ki. És a gondolat ezért nem áll meg, hanem szünet nélkül kering, és csak kering a sötét gyilkosságok körül. Beleakar tekinteni az elkövetők zavaros tudatába, az áldozatok segélykérő,  megmentésért, kegyelemért esedező lelkületébe. Folyton azon tűnődik és töpreng, vajon a védtelen emberek felett hányszor hangzott el ítéletszerűen: – Alle schiessen!? Vagy annak magyar, szláv, román megfelelője? Hányszor zokogott ez a föld, és hányszor kaptak szemükhöz a költők, hogy eltakarják a pusztítás romlott képeit, sóhajtozva az értelmetlen halál árnyékában:

„Mit ettél föld, hogy egyre szomjazol,
Hogy annyi könnyet, s annyi vért iszol?”
(Petőfi Sándor)

Istenem, de sok gyermek nem emlékszik az apjára! Nem tudhatta meg soha, mi az apai szeretet, mert őket apa nem, vagy alig szeretgethette. Pedig valamennyiüknek nagy szüksége lett volna az apai szeretetre, gondoskodásra, tanácsra.
A megmagyarázhatatlan és sokszor értelmetlen veszteségek által keletkezett sebek lassan gyógyulnak. A seb helye pedig örökre megmarad, elég egy-egy álmatlan éjszaka és fel-felsajog, esetenként még vérzik is. Az áldozatok legtöbbször álomban kísértenek. Gyakran felelevenednek, pár percig szinte észlelhető valósággá válnak; szinte érezni jelenlétüket, hallani lehet hangjukat, majd ahogy jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek. Az idő múlásával az arcuk mind halványabbá válik és a vonásaikat a képzelet egyre nehezebben tudja felidézni.
Ha a történésekben a jogszerűséget vizsgáljuk a feltárt tények önmagukért beszélnek. Törvényeink szerint a bíróság által hozott ítéletet, vagy ítéleteket csak a bíróság változtathatja meg, mondhatja ki semmisnek. És mi törvénytisztelő polgárok ezt tudomásul is vesszük. De amikor élet vagy halál kérdése forog fenn és nem a „jog” alkotta törvényre hanem a lelki érzéseinkre hagyatkozunk, akkor láthatatlanul összekuszálódnak a racionális dolgok fonalai és az életösztöneink felülkerekednek minden emberi törvényen és szabályzaton. Talán így helyes és természetes, – hogy minden emberi porcikánk tiltakozzon az erőszak ellen, az élet kioltása ellen és megvesse azokat az emberi rendelkezéseket, amelyek a halált, a gyászt szolgálják. A mi felfogásunkban az áldozatok mindegyike dolgos családapa, szerető férj, kedves gyermek, jó testvér, stb., nem pedig csupán egy-egy jogi kérdés.
Objektív ítélőképességünk a mély sajnálatban, az együttérzésben, de nem utolsó sorban a bánat és a vérontás láttán alulmarad és ilyenkor értelmetlennek látjuk az ember által tudatosan okozott halált. Mert képtelenek vagyunk elfogadni azt az emberi rendelkezést, amely csak a Teremtőt illeti meg, amely gyarló módon, a legyőzött, vagy a vétkes feletti hatalmaskodás jogán élet és halál fölött akar ítélkezni.
„Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös. Távol legyen tőled! Vajon az egész föld Bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” – Mózes I. könyve/18.25
Az írás azért figyelmeztet bennünket, mert miközben ítélkezünk, születésünk pillanatától mi is halálra vagyunk ítélve; tudniillik a káosz örökké fenyegeti a rendet, a sötétség a fényt, a halál az életet. És mivel szellemünk örökkévaló, a mulandóság és a meghalás világában nem mindig érzi jól magát, nagyon sokszor fél, aggódik és szorong. Aki belenyugszik e bonyolult végzetbe, más szóval a sorsát éli, nem törtet örökösen az ár ellen, nem tolakszik, könyököl, okoskodik, ravaszkodik, nyúlkál, ráncigál és csapkod hanem sodrásirányban halad annak minden sikerül. Látja a káosz és a rend szüntelen küzdelmét, és mivel szellemi szemekkel néz, látja azt is, hogy a rend legyőzhetetlen.
Aki ezzel a tudattal tud cselekedni annak az élet lebegően könnyű. Ebben a lebegő, szabad állapotban, ahol minden sodródik, folyik, szüntelenül átváltozik, ha valaki megáll, annak vége. A lebegés, a szárnyalás, az áramlással való könnyed hajózás nem más, mint a valós szabadság. Ennek a békés magatartásnak az a bizonyosság az alapja, hogy az élet nem ellenünk, hanem értünk van. Hogy születésünktől halálunkig benne vagyunk, mint magzat az anyaméhben és, ami történik velünk az elválaszthatatlan és sorsszerű része a világmindenségnek. Ezt azért fontos tudni, mert  a mi lelki szerkezetünkbe ez a „teoista ” felfogás nem minden esetben épül bele és nyilvánul meg.
De nem csak mi, hanem sok esetben már őseink sem értették a „harmónia” nyelvét. A gyönyörűséges egységélmény sajnos többnyire csak könyveinkben él, vagy képmutató hazugságokban és emiatt történelmünket a gyűlölet és a rögeszmeiség uralja. Az a téves elképzelés és praktika, hogy a másik embert, vagy a tömegeket erőszakkal kell meggyőzni sőt, ha ez lehetetlen, el kell pusztítani. A szeretetről, a világgal való egységélményről egyre kevesebbek a valódi tapasztalatok. Emiatt van sokszor olyan kellemetlen érzésünk, hogy idegenül élünk egy ellenséges világban, amely hazudni tudja csak az emberséget, a békességet és a szeretetet. És ezzel a tudattal nemigen lehet harmonikusan, harmóniában élni.
Összefoglalva, azt hiszem – minden jogi rendelkezésen felül – természetes, ha minden emberi porcikánk tiltakozik az erőszak ellen, az élet kioltása ellen, és megveti az emberi rendelkezéseket, amelyek a halált, a gyászt szolgálják. Kérdezhetnénk is:
– Most, a XX. század véres viharain túl, ki mondja meg, melyik hatalom, hogy hol van a határ bíráskodás és önbíráskodás között? Vannak a történelmünkben olyan események, melyeket talán csak elfeledni lenne szabad, nem pedig megörökíteni. Mert sokaknak a rajtuk kívülálló okok miatt megesett szégyent, gyalázatot, megalázást egyszer is elég elviselni. De a települések mikrotörténetét negyvenöt éven át az ügyeletes politika szája íze szerint írták, minden valóság és tényállás csúfjára. Mert azon kívül, hogy szenvedett az ország Batu és Ogotáj tatárjaitól, a török janicsároktól, Haynau pribékjeitől, Trianontól, Miklós cár- és később Plijev altábornagy kozákjaitól, a német, orosz és oláh megszállóktól, nagyon sokszor szenvedett a haza az értetlenség, a hatalomvágy miatt – tőlünk, egymástól is. Ez mind-mind a saját történelmünknek. Ami csak a maga egyszerű valósága szerint értékelhető, preparálások nélkül, úgy ahogy az események folytak. Ha az újba akarunk átmenni, a réginek minden elemétől meg kell szabadulni. Az álkultúra nemcsak embertelen, hanem Istentelen is.
Ilyen összefüggésben miért ne tekintenénk át azokat a tényeket, amelyek minden hímezés és hámozás nélküli önvizsgálatot követelnek, mi több: parancsolnak. Mert tény, hogyha az ellenség, a „barát”, és már Isten is megsajnált és kissé ritkította ostorcsapásait rajtunk, akkor, eszeveszetten, mi vertük egymást agyon, hisz a verést már annyira megszoktuk, hogy közben tudomást sem vettünk afelől, hogy egyre csak fogyatkozunk. Népünk folyamatos fogyatkozásáért aggódva, Széchenyi István azt mondta:
„Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmeznünk!”
Ezzel szemben, „zivataros századainkban”, a véres háborúk során nagyon sok esetben olyan emberek viselték a hatalmat, akik még a családjuk, az otthonuk után hőn vágyakozó saját bajtársaikat, honfitársaikat sem voltak képesek kegyelemben részesíteni.
A bölcs ember, a bölcs nemzet nem menekül múltjától, nem rejti el azt bármilyen sötét volt is, mert annak kudarcaiból lesz újabb hajtóereje – a jövő felé -, vereségeiből diadal – el-szenvedett tragédiái érlelik naggyá. Az új idők hajnalán föl kell dolgozni a múltat és meg kell erősödni a jövőhöz. Rossz hangulatunkat mindig nehéz legyőzni, mert emberi gyarlóságunk ragaszkodik hozzá. Folyton azt sugallja: – „Csak addig élek míg sajnálom magamat!”
Terméketlen szomorúság, amolyan álkatarzis ez. Ilyenkor sajnos mindig elfeledjük, hogy szellemi gyökereink nem a földbe, hanem az égbe nyúlnak, valódi lételemünk pedig nem a halál, hanem a halhatatlanság.
Egyesek – igen könnyelműen – a háború elvesztésével magyarázzák az igen jelentős számú magyar hadifogoly állományt is. A polgári személyek elhurcolásáról, a hadifogoly- és kényszermunkatáborokban embertelen körülmények között tartott és halálra éheztetett, dolgoztatott sok százezer halottról pedig tíz évvel a proletárdiktatúra bukása után is, alig esik szó. A vesztes állapottal együtt pedig ránk szakadt a hadisarc. Igaz ennek az „illetékesek” szép nevet adtak. Tudniillik úgy nevezték, hogy – „háborús jóvátétel”.
Tartoztunk minden szomszédnak, szövetségesnek, ellenségeknek és barátnak egyaránt. És nemzetünkhöz illő becsülettel rendeztük számláinkat. Azt viszont csak az Isten tudja, kinek mennyit fizettünk! Nekünk nem tett jóvá senki semmit! Pedig véleményem szerint lett volna-, és lenne még ma is mit.
Nem akartunk mi soha semmi mást, csak szabadságban, emberhez méltóan élni. Mint ahogy Márkus István az egyszerű apa, a földműves, a katona, és vele együtt a háború során és után megannyi ártatlanul kivégzett társak. Egyszerűen, szabadok akartak lenni. Élni és szeretni a világot, az embereket, az ajándékba kapott életet, családjukkal, családjukért, úgy ahogy arra e földön minden Isten teremtette lélek vágyik. De a vágy és a megvalósulás közötti beláthatatlan úton, egy szempillantás alatt, értetlenül elvesztették legféltettebb kincsüket, mert mások elvakulva a világfelforgatástól, már többre vágytak, mint élni és élni hagyni – dicsőségre, hatalomra, vérre, sok-sok vérre, talán istenítésre.
A volt politikusok, állami főemberek, katonai vezérek, parancsnokok (a háború véres eseményeitől visszavonulva) megírták emlékirataikat, de az elesettek, a meggyilkolt és megalázott egyszerű bakák, a kis leventék, a családok kebléből SAS behívókkal  – a törvények és rendelkezések halálszigorával – kiszakított kétkezi munkából élő emberek emlékiratait kik írják majd meg? És mit fognak megírni, az igazságot? Kinek, vagy kiknek az igazát? Milyen és kinek (kiknek) az igazsága az, amely kivégzőosztag elé, vagy akasztófa alá állíttat embereket, orvul gyilkol, nőket gyaláz meg, fosztogat, rabol?
Legtöbbször csak azt tudjuk, ki a fogoly, a fogva tartott, de ki a bűnös az továbbra is kérdés marad. Gondoljunk például a történelem egyik legnagyobb perére, amelyben Jézus is fogoly volt, de nem bűnös. Úgy mondta el az igazságot, ahogy ember még soha:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (János: 14, 6)
Pilátus előtt is kinyilatkozta az Atyjától származó küldetését:
„azért jöttem…, hogy tanúságot tegyek az igazság mellett”.
De Pilátus nem értette a szavait. Gyilkosok kezére adta Őt, az ártatlant, hogy a legkegyetlenebb halállal kivégezzék. Minthogy az igazság Jézus Krisztus köré összpontosul, el-mondhatjuk azt is, hogy nincs kis-, vagy nagy megalázás sem. Csak egyetlen egy: az Isteni és emberi értékek semmibe vétele. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság pusztít nemcsak a lövészárkokban, a vesztőhelyeken, a rácsok mögött, a fogolytáborokban, hanem az emberi lelkekben is. A hatalomvágy, a gőg megöli a szeretetet és az alázatosságot.
A csillagok járása, s az idő  nem áll meg. Ahogy a világ változik, úgy változnak körülöttünk a politikai rendszerek. Nemzetek tűnnek el a történelem színpadáról, hogy már elfelejtett népek emelkedjenek fel a feledés homályából.
Ebben az állandó forrongásban, káoszban, – s az idő végtelennek tűnő síkján –, ennek a háborús és háborúutáni eseményeknek a története csupán egy pillanatnyi villanás, mégis nekünk, magyaroknak, az egész nemzetnek egy igen fontos állomása. Számtalanszor megmutattuk már a világnak, hogy szolgaságban, elnyomásban nem tudunk élni és nem is akarunk. Megtudhatták a földkerekség hatalmasai, hogy szabadságunkért minden áldozatra hajlandóak vagyunk. (…)

Harcok és_borító f

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Harcok és_borító h

A könyv hátsó borítója