Mikolai Bertics Mihály honlapja

KÖVEKRE ÍRT ÚT

    Mikolai Bertics Mihály

    Frenczel Bertalan

    ELEMZETT VERSES KÖTET

    Szerzői kiadás

    A Beregi Gazdakör, Népfőiskola
És Független Alkotók Társulata támogatásával.

    Vásárosnamény 1999.

    ISBN 963 03 6447 6

Grafika: Török Levente és Tardi András

Készült: Tóth Gyula nyomdájában, 1111Budapest. Budafoki út. 111-113

Részletek a kötetből:
Bevezetés vagy “bevezetés helyett”

Mikolai Bertics Mihály és Frenczel Bertalan verseit tartalmazza ez a kötet. Egy kötetbe kerültek ők, bár nem sok bennük a közös.
Bertics Mihály középkorú vagy inkább fiatal, láthatjuk a mindjárt közölt életrajzából,  hogy 1953-mas születése ellenére tehát több mint megélt négy évtizede ellenére olyan lobogó hitű, mintha két évtizeddel később született volna.  Pedig ő akkorra, 1973-ra már túl volt néhány nagy megpróbáltatáson.
Én, aki  e sorokat írom, másfél évtizede ismerem őt.
Bertics Mihályt akkor ismertem meg, amikor egyszer felkerestt volt, munkahelyemen, Magyarországról, de a politika által megszabott országhatáron túlról jött.
Bertics Misi levette tarisznyáját és  annak tartó  hevederjeit aprólékos gondossággal, késsel ollóval, borotvapengével bontogatni kezdte, és a két táska-, hátizsák-, tarisznya négy hevederje bevarrott belsejéből egymásután kerültek elő a gyűrött papírok, azokon a papírokon megannyi hitvallás: Mikolai Bertics Mihály versei.

…Egy jóakaratú ember segítette Bertics Mihályt biztonságba. És amikor az átért Magyarországra, a vegetáláshoz  elég volt ott is egy kis jóakarat.
A legrégibb keresztény egyház alapítványa: ha jól emlékszem, kb. 1000 Ft.-ot adott, amelyet a jószolgálati kassza juttatott  az ide menekültnek, plébánosi biztatásra. Szállás “Esze Tamás szép kollégiumában” így foglalta versbe a pontosító mondatot Bertics Mihály, amikor már kb. egy hete lakott abban a kollégiumban.  Aztán a hirdetések böngészése következett.
A vezetékes gáz legnagyobb és első fogadó állomásán Beregdarócon volt hely.
Oda hirdettek állást. Oda csak el kellett jutni, arra pedig került egy baráti gépkocsi. Ott pedig egy kinyújtott  kezű, segíteni kész, tiszta ember volt éppen a vezető.
Állás is volt, szállás is volt… A román változások  után sor kerülhetett a családegyesítésre és Vásárosnaményba költözött.
A többit, amit költőnkről tudni szükséges megtalálhatjuk e könyvben közreadott önéletrajzában,  aminek  elolvasását tisztelettel ajánlom az olvasónak.

És most hadd szóljunk néhány szót a versekről.
Kövekre írva”  fogalmazódott az eredeti  cím. Frenczel Bertalan versei pedig a “Van út” címet viseltek. Mivel egy kötetben jelennek meg, ötvöződött a két cím és lett belőle – a szerzők megállapodása alapján: “Kövekre írt út“. A közös cím bibliai üzenetet sugall. A kő az a biztos támasz, amire építeni kell. Mert aki fövenyre építi házát, az összeomlik, ha vihar jön. Van még egy bibliai üzenet arról is, amikor mindenki elhallgat, akkor megszólalnak a kövek bizonyságot tenni.
A japán kertművészet azt bizonyítja, hogy a japán kertekből három dolog nem hiányozhat. Nem hiányozhat a víz, a homok és a kő. A víz a békét szimbolizálja, a homok az elpergő időt, a kő meg az állandóságot, és már össze is állt az üzenet: “Ember építkezz kövekre, mert akkor részed lesz a béke / a víz . Ha azonban homokra építkezel, elpereg tőled az idő!
Bertics Mihály biztos alapot adó köveit elsősorban a szülőföld adja, az édes, drága, elhagyott szülőföld. Ahol “fakó toronyban sírnak a harangok”, ahol “meghalt a szó”, de ahol a “sovány sirató-asszonyok” még hisznek a feltámadásban. Nem lehet nem gondolni a Magyar Hiszekegyre, amelyet – írtam róla – Frenczel nagytiszteletű úr templomában oly lelkesen énekeltek a hívek: “…Hiszek, hiszek, hiszek Magyarország feltámadásában”.
Ha meghalt a szó, hozzunk köveket üzeni Bertics Mihály. Ráfér arra minden: törvény, szó, név, öröklés, átok, zsoltár és dicséret.
Azt, hogy a szülőföld szilaj csikó és biztos bázis egyszerre megtudhatjuk a Mikoláról szóló versből. “Üdv neked por verte csöndes kis falu / Görcsös kamaszságom magasztos éke…” írja, és a sorok könnyedek, lebegők. A vers szótagszáma, rímelése hagyományos. Pedig  Bertics Mihály hajlamos az avantgárdra. Bonyolult képeit nem is tudná másképpen kifejezni. Ha  Mikoláról szól, minden egyszerű. A szótagszám egyformán 11-es, a rímképlet a-b-x-b.
A szerző mentes minden cifraságtól. Nem szédül el a szülőföldtől, nem szalad bele a dicséretbe, meglátja a bajt is, a kórt is. Ez egy olyan falu, ahol “sebhelyes kebelben vacog a hit”. Ő maga is látja a szédítő veszélyt, s óv tőle: “Vigyázz! Nehogy halálra hizlaljanak az álszenti, cifra fenelátomások” .
A táj bázisain túl a néprajz is szülőföldi alakokkal van tele. “A vén gulyás” az utolsó Túrháti gulyás, Kozma Mihály emlékére írta.  Illő a címhez, hetyke itt minden. Maga a vén gulyás, akinek fiatalabb korában “Madárfütty és kolompszó / legszebb muzsikája. Ott lóg bajsza hab tövén / kurucos nótája” . Csak úgy árad a szeretet azokból a sorokból, amelyekben bemutatja a tájat és az alakot. “Andalog a vén gulyás / mint egy réti sámán, / bőrsallangos karikás / ostor fityeg vállán’‘.  A 7-6-7-6 -os verssorok táncritmust eredményeznek. Mintha botostáncot látnának, csűrdöngölőt. A tökéletesre csiszolt vers tömör nagyszerűség. Az olvasónak az az érzése, hogy ebből a versből  egyetlen szót
nem lehet elhagyni, s egyetlen szót nem lehet hozzátenni. Az öreg gulyás jellemzésének egyik bravúrja a kurjantás “Hely a rozsdás  mindenét!”, vagy hogy ideidézzük a szövegkörnyezetet is “Bicskájának hervatag / csillagos virága. / Hely a rozsdás mindenét! / A földhöz sikálja
Egészen más hangvételű a “Mikolai Boldizsár”. A vers misztikummal indít, bizonyítva azt, hogy a pásztor emberekhez közzel állt minden túlvilági hit. Hogy az élők sorából eltávozottaknak szelleme természeti jelenségként visszajár és kapcsolatban áll a földi világgal. Ilyen összefüggésben jó a válogatás. A vén gulyás után következik ez a vers, ahol e falu egyik középkori nemes ura, aki Thököly Imre hadibírája volt, szellem képében  visszajár.
A versben Mikolai Boldizsár visszajáró szelleme kétszer köszön vissza a négy versszakos refrénben egyformán: az első és a negyedik versszakban, két versszakban, a másodikban és a harmadikban másképpen jön vissza, de megint csak egyformán. Versszakonként csinál másképpen valami rémségeset. De akármit csinál, Mikolán csinálja. Akkor is, amikor besüvít a templom-kertbe, s akkor ha rátelepszik a kútgémre, pléhtoronyra.
Erdélyi a “Színek képek” című vers is. E vers kapcsán megkockáztathatjuk:  Mikolai Bertics Mihály számára egyaránt szülőföld Mikola és Kolozsvár Bölön és Bonchida is. Az azért érződik a költeményeken: a szűkebb szülőföld az mégiscsak Mikola. Ami másnak Bécs, Párizs, London, az neki Nagybölön, Kisbölön, Bölönpataka. A felsorolás a vers elején Béccsel kezdődik, a vers végén már Bölönnel, és csak ezután következnek az európai fővárosok.
Ez a sorrendcsere nem jelenti azt, hogy az urbánus rész fölé nőtt a provincializmus, uram bocsá’ a bugaciság. Azt a tényt, hogy “múltra épül a jelen”, s együtt úgy lesz hömpölygő folyó, hogy közben tudomásul kell vennünk, hogy “nem léphetünk kétszer” egy ugyanazon folyóba. Ez a hérakleitoszi idézet egyszerre pontosít, tömörít s egyszerre bizonyít: a klasszikus műveltség ismerete nem függ attól, hogy valaki urbánus, más meg vidéki.
Bertics Mihály számára a következő kő, azaz a következő bázis a család. A Fiamhoz című verse. Egy kicsit idézi Arany János Fiamnak című versét. Igaz, hogy rövidebb szótagokban, de Bertics Mihály is oktat. “Életünk , vérünk e nép, fiam“- írja, …Erről kell most szólnom veled, / s e földről, melyért a világnak / fenséges árat adott nemzeted.” Szó van a versben azokról, amelyek ártottak. Szó van hát Baturól, erről a pogány ebszülöttről. Ugyanilyen eredeti képpel fejezi ki az állapotot, amikor “Allah szájában reccsent nemzetünk“. A vers bizonyítja Bertics Mihály eredetiségét. A példák is bizonyítják, amelyeket idéztünk, de eredeti az is mind amelyeket nem idéztünk. “Moszkvának kevés volt száz torony” írja, gondolom ilyen tömör metaforával kevesen írtak találóbbat, hisz benne van a főváros jelképébe, a soktornyú Kreml, és benne van a hódító mohó étvágya is: hány torony kellett volna még e telhetetlen alakulmánynak.
Bertics Mihály látóhatárába bele fér a széles horizont is. Eddig a szűkebb éltetőről a szülőföldről írt soraiból idéztünk. Ha verseit lapozgatjuk, rájövünk: érdekli mindaz, ami határainkon túl történik. Arról nem írok, hiszen nem tudom hogyan került oda, de a versek aláírt dátumozásából meg a helységnév megnevezéséből tudom, hogy Szarajevóban is járt. A VAJUDÁS című verse is e városban íródott. Az ottani szörnyűségeket egy igen eredeti metaforával fejezi ki “Ábel vérrel koccint a halál” – írja. Nem kell hozzá magyarázat, hogy megértsük, itt ártatlan emberek haltak, itt védtelen asszonyokat erőszakoltak meg. A “Karácsony halálországban” című verse is itt íródott. A közhellyé koptatott szókép, a “lerágott csont” nála egyáltalán nem elkoptatott sablon, hiszen a “lerágott csonton / a Sátán kutyái ugatnak“.
Óhatatlanul is felidézi a vers Radnóti szellemét, akinek versében hanyatt fekszik a házfal. Bertics Mihály versében meg “térdre roskadnak a házak” és éppen karácsonykor, amikor pedig azt üzeni az ige, hogy “úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte“. Az igét eddig idézi költőnk. Ő tudja, hogy miért eddig és miért nem tovább. Kádenciaként csattan az idézet végén a követelés: BÉKE KELLENE VÉGRE!
Sokan, sokféleképpen látták el már jelzőkkel a békét. Tóth Árpád például “hószínszárnyú béke” kifejezéssel zárta az  Elégia egy rekettyebokorhoz című versét. Figyelemre érdemes, amit  Bertics Mihály ír erről. Ő a tisztaszemű gyermekek békéjének nevezi, a szoptató anyák békéjének nevezi, meg a szántóvetők békéjének is, a család békéjének, a szerelmesek békéjének és Isten békéjének. Eddig is mondtuk: Karácsony a béke ünnepe. Mostantól mondjuk: a karácsony ilyebb részletezésben így együtt a béke. Tehát nagy baj van ott, ahol vérző kisdedet ápolnak a szalmán. Ilyen helyen sajnos “vakon jajgatják a Mennyből az angyalt”.
Az előbb azt mondtam: nem tudom, hogyan került Bertics Mihály Szarajevoba. De most azt mondom: biztosan ott volt. Ahhoz, hogy ilyeneket írjon, ahhoz az kellett, hogy eleven szemlélete legyen a látottakról. Képei plasztikus képek, tapinthatók. Ez az a pontja a Földnek, ahol “Az égi  csatorna tépett fák szakállas tövét gránátzáporokkal öntözi”.  Azt, hogy a nem kivágott, hanem a kitépett, a bömbölő bombák és süvítő gránátok fák földből kifordult töve nem sima (mint a kivágott fáké) , hanem a fa töve torzonborz, azaz ahogy Bertics Mihály mondja “szakállas“, ezt a jelzőt csak akkor lehet leírni, ha a szerző látja azt a kitépett fát.
Hadak útja a következő vers. Így névelő nélkül is a cím kényszerít minket arra hogy az Ady versre gondoljunk. De csak a cím azonos. Ady “hadak útja” égi. Ott a Tejút magyar nevéről van szó, a segíteni felkelt vitézek lovainak patkójáról. Bertics Mihály versében minden a földön van és a négy versszak vaskos realitás. “Két ellenség pokol-árkában, szembe néznek vér ivó csatán / Lelke füstjét fújja az, ki gyáva / Egyre gondol mindkettő: -halál“.
Valóban így van. Salvador Dali képével bizonyította, hogy a polgárháború kegyetlenebb. Solohov híres regényében hitelesen bemutatta az első világháború első csatáját. Kiderült, hogy mindkét szemben álló fél félt, rettegett a másiktól. Ezzel szemben a polgárháború küzdő ellenfelei nagyjából önként harcolnak és ölnek. És kegyetlenebbek. Irgalmatlanul kegyetlenebbek. A polgárháborúban “riadt gyermekkori álmok / szóródnak szét a habos hóra” , és aki hal, dupla halált hal, hiszen “koporsóját is elégetik“. Ez is eredeti meglátás: az erőszakos halállal elmúltak “szeme félig nyitva” s keresnek talán egy örök jobb hazát. Az ilyen halálban nincs megnyugtató semmi. Még a késő vénségben  meghalt öreg is félve lépi át a “titkok koporsóját”, de az itt maradottakban van vigasz  mégis, és így fogalmaznak: Bár én élnék eddig.
Ha a polgárháború haláleseteiben keresünk vigaszt, talán találunk mégis: ezek az elhunytak “átkot, dühöt nem visznek tovább“. Megjegyezni kívánom még, hogy ebben a hellyel-közel páros rímű költeményben eldöntő jelentősége van a szótagszámnak. Minden versszakban van egy tízes szótagszámú sor, és ez tudatos eltérés: ezek az egy szótaggal hosszabb sorok tartalmazzák a versszak legfontosabb mondanivalóját. Még valamit meg kell jegyeznünk e költemény kapcsán: Bertics Mihály különös adottsággal rendelkezik. Látja a tragikust, és nemcsak akkor, amikor az megláttatni kínálja magát, mint ebben a “Szarajevo versben“, de akkor is, amikor az pedig éppen rejtezkedik a tartalmilag semlegesebb versszakok illetve verssorok közzé, mögé. Az embereket harsonával figyelmeztető angyal szemét “holló vájja ki“, ugyanebben a versben – Intelem a címe – hemzsegnek a “dögevő keselyük” és a gonosz sem jár jól, hiszen levágják a dögevők a “vigyorgó sátánt” is . Valami torz elégtétel van ebben a versben. Ha már mindenkinek szenvedni kell, akkor az vigasztaló, hogy a gonosz is szenved. Ha meggondoljuk, ebben csakugyan van némi vigasz. Ebben a világban a gonoszra is rájár a rúd, ahogy mondani szokták. Így viszont öncélúvá válik a rosszra törekvés, hiszen akkor minek “betartani” ha az akadályokat építő rosszindulattal semmi kivételeshez nem jut az akadékoskodó. Eltöprengtem ezen a felfedezésen: Bertics Mihálynak képessége van meglátni a rosszat, a lehangolót, a kifogásolni valót. Megnéztem néhány versét, semlegesnek tűnő, pillanatnyi hangulatot kifejező impressziót. Megnéztem például EBÉD MÁTÉSZALKÁN című költeményét. Mielőtt a versről részletesebben beszélnünk, el kell meséljek egy régi történetet. Még a nyolcvanas évek végén történt, amikor még nem volt közömbös a magyar társadalom, és szinte tüntető igyekezettel törekedett mindenki, aki számított (mert gondolkodott ) , adni valamit az Erdélyből jötteknek. Volt, aki kicsit szűk bőrkabátját vitte be a gyűjtőhelyre. Volt, aki felutazott Budapestre tüntetni a román követség előtt, és voltak olyanok, akik meghívták ebédre az Erdélyből érkezőt, akinek zöme a “zöldhatáron” érkezett. Volt ebben valami csendes dicsekvés is: itt, az anyaországban, mi mégis csak jobban élünk. Az Esze Tamás Gimnázium tanárai is ezt tették. Egy csupa szív  nyelvszakos asszony elküldte meghívását  Mikolai Bertics Mihálynak egy vasárnapi ebédre. Én nem csak tolmácsoltam a meghívást, de el is kísértem a meghívottat . Otthagytam, és órákkal később, amikor arra gondoltam, hogy túl vannak már az ebédet követő jóízű beszélgetésen is, érte mentem Bertics Mihálynak, és elvittem szálláshelyére, az Beregdaróc volt éppen. Aztán el is felejtettem az egészet, és azóta sem jutott az eszembe, csak most, hogy olvastam a címet: EBÉD MÁTÉSZALKÁN és nézem a vers alá írt dátumot: Beregdaróc 1989 október 22. “Jóakaróm megterít, gőzölög a tál / a hófehér asztalon, / mit szem és száj kíván“, írja a friss élmény délutánján, akkor Bertics Mihály, és így folytatja “De én mégis könnyezve / keservemet nyelem, / úgy érzem holtra hizlalt / koldus kenyerem / Homlokomon átfutnak / a langy-csepp gyöngysorok, / de nem verejték, szánalom / mi rólam lecsorog“.
Számomra több tanulsággal is járt ennek a versnek az elolvasása. Az első az, hogy mi jótevők a legtöbbször olyanok vagyunk, mint a kiscserkész… skribázzuk  a napi jó cselekedeteket. Vagy ha nem így van, különös figyelmességgel kell adni… nehogy segítő tettünk koldussá alázza a másikat. A másik tanulság meg az, ami a menekült hontalanra vonatkozik : nagy dolog az önérzet. “Mikor minden földi lény / imádja Istenét, / én, hazátlan majszolom / mások kenyerét.”  A mélységből kiáltok Uram, – de profundis clamavi- fogalmazza meg az állapotot a kiáltás. De mi van akkor, mikor már nem is kiált a mélységbe hullt. Ez az én második tanulságom a vers kapcsán a harmadik meg az, hogy igazolva látom a korábbi állítást: Mikolai Bertics Mihály nagyon érzékeny ember,  különös képessége van észrevenni majd versbe foglalni a rosszat, az élet sötét oldalát. Halmozott érzékenység.  Azért, állapítsuk ezt meg: nem mindenki ilyen érzékeny. A hagyományos stílusban íródott versekből is sistereg a bánat, de a szabad versek, az avantgárd alkotások is ugyanezt üzenik: ezt a fájdalmat, a kínt, a sötétet nagyon látó ember olyan történést is erkölcstelennek lát, aminek bűn-voltára nem is gondolunk, mi mások. A Penitente  című versében írja: “Bevallom bűnt követtem el, / életet loptam anyám méhéből / … Félve / jöttem e világra, / sírással jelezvén bűnbánatomat. / …Bevallom: meleg kenyeret törtem böjti napon, / nagyot vétkezett karom, / mert számhoz emelte / a verejtékkel gyúrt masszát… Ebben a versben szól először és csaknem utoljára erotikus témáról, de arról is bűntudattal: “Búzaaratáskor nem is egyszer / a kútnál / az itató
vályúból mosakodó szüzeket / vetkőztettem meztelenre buja pillantásaimmal.” Írja még ebben a versben: “Hamisan esküdtem, / bálványokat imádtam, / és szilárdan álltam a bűnzuhatagot, / amíg a soha meg nem látott / PARADICSOMBÓL / ki nem átkoztak.
Verset ír még Halotti beszéd címmel. Érdekes, hogy gyakorta tesz ilyet : Az elmúlt évszázadokat és a mát is beragyogó nagy művek címeit szó szerint felhasználja, és írja le a kölcsönvett címre a maga képeit. Ebben a versben például ezt : “Az emberi élet / mint üres koldustarisznya / lóg a szegen, / elevenen” …meg ezt írja: “…A föld-szájú sírok / csámcsogva rágják házát üresre / az örökkévalóságnak”.
A végzet lován című verse a cím által meghatározottan is komor tartalmat sejtet. Ugyannyira, hogy Bertics Mihály ritmust, formát, stílust vált. Hetyke lesz: A-b-x-b rímeléssel 8-7-6-8-7 szótagszámmal a leghagyományosabb versritmussal, olyan minden-mindegy hangulatban, ír verset. “Gyí te fakó, végzet lova ! / Időztem itt túl sokat, / pattanásig feszítettem / hitvány élet-húromat. / Gyí, sírok vad paripája! / Túl e létnek nagy hegyén, / fényt csiholjon sárga patád / e mély alkony küszöbén / “.
Azt hiszem befejeznem szükséges a Mikolai Bertics Mihályról írtakat. Kerestem volna még könnyebb húrokat is, de nem találtam. Komoly ő, mint hegedűnek alsó hangjai. De mitől is tapsikoljon, …azazhogy lenne éppen miért. Azt mondják Diogenész egyszer égő, világító lámpással a kezében, meghajlott tartással rótta, futotta végig Szirakuza utcáit, s közben kiabálta: “Embert keresek! Embert keresek!” Azt nem tudom Diogenész talált-e, mert eddig a poénig jegyezte fel a krónikaíró, meg a megőrző emlékezet. Azt azonban tudom, hogy a lámpásos ember Bertics Mihály talált. 1989ben is, kicsi jótetteket és azóta is. Munkahelyén, városában, családjában. Gondolom, őmiattuk, e jótevők miatt nem fáj annyira a létezés, hogy kibírhatatlan legyen. Magyar ember ő, tehát egy olyan nép fia, amelynek vállán már évszázadok óta halmozódnak a kudarcok és a tragédiák. Miért lenne Bertics Mihály esetében ez másképp. De ahogyan fajtája kibírta, ő is kibírja a szüntelen újrakezdést. Egy biztos, alkalmazható rá egy költőtárs megállapítása: “Valami nyomot hagyni. / Belekarcolni létünk nyomát az időbe, / hogy éltünket le ne tagadhassák.
Ez a “valamit tenni” már nem kérdés. Ez a kötet / majdnem követet írtam, de írhattam volna azt is, hiszen az ez: követ egy különös birodalomból, Bertics Mihály lelkéből hoz üzenetet / ám kötetet írtam mégis: mert a KÖVEKRE  ÍRVA kötet. Ismerjük meg, értelmezzük. Az igaz, hogy itt-ott “sifre”, azaz titkos, nehezen megfejthető valaminek tűnik, de ha megtaláljuk a kulcsot a kötetbe foglalt titkok megértéséhez, akkor meg is értjük a titkot, mind az összest.
Nekem akaratlanul is Ady Endre  Szeretném ha szeretnének című verse jut eszembe. “Vagyok mint minden ember, fenség. Észak-fok titok idegenség…lidérces messze fény. De jaj nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak…
Biztosan tudom, hogy erről van szó. Költőnk nem mondja ki, szemérmesebb ő attól, de csak úgy árad kötetéből az üzenet, amit Ady úgy fogalmazott meg: “Szeretném, hogyha szeretnének. Lennék valaki. Lennék valakié.”
Kedves Misi, mit mondjak most. Köztünk vagy már, hiszen befogadtunk. Ebben legyél te biztos!

Budapest, 1998. március 12-én.
Dr. Varga Károly irodalomtörténész.


KÖVEKRE ÍRVA

Síró harangjait ringatja
a fakó torony.
Szűk sikátoron
stációt áll a gyászmenet.

Mindenki temet.

Némán, emberek sora csoszog
a kiábrándulásba,
lépeget kőről-kőre.

Meghalt a szó !
Nagy koporsó úszik
a némaság sötét folyamán.
Sovány siratóasszonyok
reszkető kezében írott kőtábla;
még hisznek a föltámadásban.

Árvák sora ácsorog a grádicson,
egy nagy Ikon
cirill betűs
pergamentekercset szorongat.
Eljött a szombat,
a szavak örökös szombatja.
Ég óvjon minket a vasárnaptól
és hogy kőtáblákra írjuk a neveket.
Isten is Mózesnek
írott kőtáblákat adott,
azon volt a törvény, az ige.

“Íme elhoztam néktek kövekre írva!”

Meghalt a szó!
Az emberek kövekre írnak:
törvényt,
nevet,
öröklést, átkot, zsoltárt,
dicséretet.

Mindenki temet;
írott kövek kopognak
embertől – emberhez.

Mikola 1988

 

Bujdosó rímek

Hej, ti rímek, gyér sorok
szívem nyöszörgése,
mint a szélvész fussatok
a rejtekösvényre.

Kedvem szerint öltöztök
rózsaszínbe, kékbe
s ha szól szívem harangja
gyászos feketébe.

Lettetek, mint betyárok
bujdosó világra.
Bennetek van mind, ami
lelkeknek virága.

Fussatok hát valahányn,
ki búra, vígságra,
lehet, hogy rá találtok
Attila sírjára.

Most eső ver, özönvíz,
tüzek enyészete,
engemet is értetek
fúj a pokol szele.

Húztam rátok oly páncélt,
hogy bajban megvédjen,
rajtatok van fényesen
igazság-mellvértem.

Vaj’ mi lesz a sorsotok,
eláztok, elégtek?
Nekem elég annyi, hogy
gondolatban éltek.

Mikola. 1983.

 

Kövek

Vágyaim rézmozsarában
csendemet töröm,
keblemben követ hordok,
templomot építek,
hol áldozni fog
a számkivetett öröm.

Álmaimat körül állják
mirhával etetett,
fölfuvalkodott
varangyok.

Nőnek a falak,
mind éhesebb bennem
a koplaló szeretet.

Az élet nyakamon ül,
hát lennem kell.
Bujdosásra szorult énekem
imákat recseg.
Az emlékek súlya,
mint rám kovácsolt
láncos golyóbis,
laposra ver.

Szívemben hordom a követ,
a szeretet hazája,
templom,
vagy oltár lesz.
Sietnem kell,
már eget kaszál
a hold ezüstös kaszája.

Mikola. 1986.

 

A végzet lován

Gyí, te fakó, végzet-lova!
Időztem itt túl sokat,
pattanásig feszítettem
hitvány élet-húromat.

Gyí, sírok vad paripája!
Túl e létnek nagy hegyén,
fényt csiholjon sárga patád
e mély alkony küszöbén.

Sehonnai szegény bolond
voltam én e kínpadon,
lelkem füvén legeltetlek,
ha lerúgod csillagom.

Nem voltam én nagy méltóság,
hogy stációt ülj velem,
s hat címeres ökör húzza
nyál-csorgatva szekerem.

Gyí, s ha szűk volt ez a világ
hol vödör, meg hol csöbör.
Hétországnyira kitárul
elém, majd a sírgödör.

Mit számít már, ha ezentúl,
csak kétfelé visz az út:
Egyik végén Pokolország,
másik meg a Mennybe jut?

Megszoktam a pokoljárást,
tudom minden zegzugát,
és hetvenhét mennyországnak
én törtem be kapuját.

Gyí, szakállas, öreg csiszár,
csepű-rágó vén komám!
Komáztam én minden embert,
te sem vegyed sértnek ám.

Magyar ember a titulát
lépten-nyomon megveti.
Imádságban, káromlásban
Istent is letegezi.

Gyí, sastollas, hideg szellem!
Legyünk árkon-bokron át,
ki ittam már e rongy élet
csordig töltött poharát.

Köd előttem, köd utánam,
s elnyűtt földi rekviem.
Majd az örök mezők hűsén
fáradt testem megpihen.

1987.

Színek, képek

Bölöni Farkas  Sándor (1795-1842) emlékére.

Színeket kellene keverni,
korhű színeket.
Emlék-illatok áradatában találgatni:
Bécs , Párizs , London,
Lebédia, a Meotisz-tenger partja.
Tarka kuporgó házak:
Nagybölön, Kisbölön, Bölönpataka.

Színeket kellene keverni,
Korhű színeket,
dacolni az időszerűtlenség kockázatával.
Mai életünk a múltra épül
s végül a jelen,
mint egy hömpölygő folyam
amelyben kétszer nem léphetünk,
fölkap, eltaszít
…minden kőnél más-más hullámok
nyaldossák partjait.

Színeket kellene keverni,
korhű színeket.
Szíveket dobogtatni
a régi várfalak között,
benépesíteni a házakat
kolozsvári polgárokkal.
A Búzapiacon (a mai virágágyások helyén)
enyhén hajlongó havasi viola virulna
a szebb remények beteljesedése
örömei között.

Színeket kellene keverni,
korhű színeket,
amelyek elnyelik
terheit az útnak.
Bonchidáról, az  “Akasztottak Erdejéből”
most hová tódul a nép?

Bölön, Pest, Bécs,
Párizs, London,
Washington, Philadelphia,
a bulvárdokon kalaplevéve lépnek
keresztények, hazafiak, magyarok,
viszik a dobogó szívet,
mint szegény perzsa vitte markában,
Artaxerxesnek
a tiszta vizet.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

Hátsó borító