Mikolai Bertics Mihály honlapja

“NE VIGY MINKET KÍSÉRTÉSBE…”

Antológia

A Beregi Gazdakör
És Független Alkotók Társulata
antológiája.

 

ISSN: 1589 – 8466

 

Kiadó:NAP Alapítvány – 2004.

 Részletek az antológiából:

Előszó

“Ne vígy minket kísértésbe…” – cím a hívő, keresztyén-író, újságíró „arspoeticájának” egyik központi gondolatára, s egyben problémájára szeretné irányítani írótársaink figyelmét, melynek lelkiismeretünkben megvívandó harc középpontjában kell világítania.
Mai, szabados, mindent viszonylagossá züllesztő világunkban, ez a sikeres küzdelem nagyon fontos követelmény a hívő konzervatív alkotók számára, akár „kicsinyeknek”, akár „nagyoknak” tartanak bennünket, vagy esetleg mi képzeljük magunkat annak. Ezt különben, majd az utókor, és nem mi magunk, vagy a hivatalos bértollnokok főnökei fogják eldönteni.
A mi felfogásunk szerint, a valóban keresztény író számára, a kijelentésben kapott isteni parancshoz, a Tízparancsolathoz való hűséghez való megmaradás akarása jelenti a küzdelem középpontját. A „Törvény” és erkölcsi követelménye abszolút, örökérvényű, és nem függ a társadalmi igények, divatok koronkénti alakulásaitól, és a folytonosan változó, aktuális, hatalmi érdekeket kiszolgáló állami követelményektől, törvényektől.
Központi energiáit, ez az alkotó tevékenység, Jézus Krisztusnak, az emberiség történelmében megélt személyes példájából meríti. Ezt  szentesíti és az örökkévalóság felfoghatatlan, de ihlető magasságaiba emeli örök érvénnyel Jézus isteni tekintélye, halált legyőző tette, feltámadása.
Röviden úgy fejezhetjük ki: „A kegyelemből adott ISTEN IGAZSÁGA, JÉZUS személyében”. Az ilyen világfelfogás alapja a személyes Istenbe, kegyelmébe, és az örökéletbe vetett hit.
Az igazság édes testvére az ŐSZINTESÉG. Írói tevékenységünkben, ezek azok a fényes csillagok, melyeknek vezetni kell bennünket. A kísértés abban van, hogy ugrásra készen ott lapul minden alkotó lelke mélyén az a lehetőség, szándék, hogy másnak, többnek, mutassuk a valóságot és magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Jó tudni, ha nem vagyunk őszinték önmagunkhoz, hogy ez hamar lelepleződik. Jó tudni, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy csak „szenteskedünk”, és hogy az Isten csak díszlet, hangulatkeltő fogalom –kis isten – az írásainkban, és emiatt csak hamis próféták vagyunk.
A Biblia, úgy az ó, mint az Újszövetségben rendkívül sokat ír az „ál prófétákról” és Isten ítélete alá helyezi őket és tevékenységüket. Egyik ilyen, nagyon gyakorlati vonatkozású, – a hamis prófétaság evilági következményeire figyelmeztető – ítélete így szól a Szentírásnak: „Miattatok, káromoltatik Isten neve”. Ennek keserű, rothadó, mérgező gyümölcseitől szenved, – talán haldoklik – az úgynevezett keresztyén világ, és törnek előre a különböző természeti és kulturvallások – nem egyházak – hatalmas méretekben világszerte, mert a népek kiábrándultak, nem hisznek a képmutató keresztyének igazságaiban, melyekről szépen tudunk beszélni, írni, de életünkben, társadalmainkban nem valósulnak meg hirdetett igazságai.
Ilyen előnyomuló vallás az álszent „fehér”, keresztyén világgal, civilizációval szembe, például az Iszlám, és az-az agresszív, védekező elutasítás, amely a terrorizmussal fenyegeti mai életünket, világunkat.
Mi írók is elfeledkezünk, vagy nem is ismerjük Pál apostol tanítását, melyet a Római levél 7-részének 14 versétől a 24-ik versekben fejezi ki:
„PÁL LEVELE A RÓMAIBELIEKHEZ 7. 185 (Károli)”
„ 14. Mert tudjuk, hogy a törvény lelki, de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. ~ rész 8,3
15. Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekszem.
16. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, jó.
17. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik bennem, azaz a testemben jó, *mert az akarás megvan bennem, de véghezvitelét nem találom. ~ 1 Móz. 6,5.8.21. Zsolt. 51,7.
19. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.
20. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Vers 17.
21. Megtalálom azért magamban, aki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Jób. 14,4 Zsolt. 51,7.
22. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt tagjaimban, mely ellenkezik elmém törvényével, * és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. ~ Gal. 5,17.
24. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?
25. Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.”
Az antológia műveiben szépen tükröződik, különösen az egyéni sorok fájdalmainak az ábrázolásaiban az Apostol azon felismerése, hogy – „gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint”- de kívánatos, hogy tudjunk a másik igazságról is. Ismerjük el, hogy a gonoszra való hajlam is megvan, és működik bennünk. Azért fontos ezt tudni és elismerni, hogy ez a tudás megvédjen bennünket a képmutatástól, mikor művészi eszközökkel is próbáljuk leleplezni a társadalomban és bennünk  is pusztító gonoszt. Ha ez sikerül, lesz ihlete az írásunknak, alkotásunk, és védi a művet és íróját is a felszínességtől, az üres nagyképűségtől. Nekünk, keresztyén íróknak az egyik legfőbb feladatunk, hogy ne csak „szépen” írjunk, hanem mindenek előtt „az igazat, csakis az igazat,” az Igazság szellemében és eközben őszinték legyünk, és maradjunk, a fenti bibliai igazság szellemében. Ez hitelességünk alapja, és csak így járulhatunk hozzá beteg világunk gyógyulásához.
Tudjuk nem kis, és könnyű feladatra irányítjuk alkotótársaink figyelmét. A megvalósításához, a kegyelem áldása és segítsége szükséges. Szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a követelménynek, csak úgy tehetünk eleget, ha felismerjük ezt a szándékot magunkban, és felvesszük a harcot elsősorban önmagunkkal, hiúságunkkal, vagy kapzsiságunkkal, piaci érdekeltségeinkkel.
Sajnos történelmi tény, hogy az ilyen szellemben írók, nem mindig voltak életükben elismert emberek. Ezek ellenére mi nem járhatunk más úton. Ezzel az őszinte akarattal kell a tollat a kezünkbe venni, és járnia tisztességes emberek – sokszor göröngyös – útjait.
A jóra és szépre való törekvés, a javítani akarás, és a barátság keresése szándékát érezzük az alkotásokból. Ehhez a nem könnyű, de megvalósítható alkotótevékenységhez kívánunk továbbra is sok erőt, áldást mindnyájunknak, a Tiszahát szerkesztősége nevében:

Tiszaszalka, 2003. szeptember havában.

Frenczel Bertalan,
Ref. Lelkész – a „Tiszahát” főszerkesztője.

* * *

(…)

Mikolai Bertics Mihály

Hitvallásom, hogy az élet kínálta felismeréseket az író csak úgy képes tudomásul venni, elfogadni, hogy képeiben az ellentmondást harmóniává oldja, a realitás olykor bántóan konkrét tényeit békés jelképekké formálja, a művi világ bugyraiban eltévedt embert pedig újraegyesíti a természettel. De azt is mondhatnánk, hogy értékvesztő, ellentmondásos korunkban tudatosan, megnyugtató hangulatot áraszt.
Manapság sokak számára a kultúrában, a művészetben a konfliktusos helyzetek kerülése, a béke, az egyensúly megjelenítése tűnik igazán megnyugtatónak. Pedig valójában mindez csupán látszatharmónia; menekülés a nézetek ütköztetésétől, a valóság gyakran nehezen elfogadható és állandóan jelentkező tényeitől. Vagyis egy ellentmondásoktól teli világban a konfliktusok ábrázolásának megkerülése, elkendőzése nem a megbékélés jele, nem bölcs életszemlélet, hanem a félrevezetéssel rokon magatartásmód.
Az író, miközben szó-képeket fest, a világgal és a világról értekezik: tehát megfigyel, észlel, számot vet, eltűnődik a látottakon. Mindenesetre előbb magába tekint, aztán megpróbál az emberek fejébe belelátni, s mindezt lejegyzi a maga sajátos eszközeivel. Csak az a tartós és igaz, ami így keletkezik. De úgy is mondhatnánk, hogy:
…Pennáját szívébe mártja
csak így tudja leírni,
ami szép, s ami a lelkét bántja…

* Verseim:

JÖTTEM, MINT KÍSÉRTET

Jöttem, mint kísértet,
– búszekeres holmi –
szép magyar hazába,
a kuruc dajkának
kezét megcsókolni.

Erdélyem sírjáról
pár szál nefelejcset
hoztam; ennyi maradt,
mit idegen mének
még le nem legeltek.

Árpád örökségét,
mi szememben lángol,
s a székely tilinkók
szomorú sikolyát
hasított nyírfából.

Zakatol az őrlő,
keblem malomköve:
átoknak, fohásznak,
megőszült reménynek
fogyhatatlan zöme.

Hogy jöttem-e bajra?
Jöttem-e vígságra?
Hervadt virágomat
kegyeletként szórom
Attila sírjára.
*

SZELLŐLÉPTŰ ANYÁM ÁLMA

   – halottak napjára –

Harmat-hűvös holdfény árnya
szellőléptű anyám álma.
Anyám álma szellőléptű,
kaszára ért selyemrét-fű
feje-alja, s puha páfrány,
szemén alszik a szivárvány.

Puha páfrány feje alatt,
sárgarigó, csér, pitypalatty
őrzik álmát, s a Nemere;
elsiratom: Isten vele!
Isten vele, s velem jobban;
keblem köve meg-megdobban.

Harmat-hűvös holdfény árnya
szellőléptű anyám álma,
asszonyszemű csillagokat
gyújt az égen, s ott ragyognak
– zsarát-ágyon, piedesztán –
mint a corpus a keresztfán.

Piedesztán: zsarátágyon
hamvadozok e világon,
szellőléptű anyám álmát
búcsúztatom, s a szivárványt:
Isten vele, s velem jobban,
keblem köve meg-megdobban.
*

VOLTAM ÉN

Voltam én egykor
fájdalom jegyese,
kesergő lantos;
– jaj, … úgy rezgett a húr,
mint a föltámadás
véres dalnokában,
aki a sírgödrök
árnyává fajul.

Voltam vihar-éjszakákon
utas, (szerelmes a Napban),
törött, (szegen függő) hárfa
sötét börtön-ereszaljban.

A siratófal árnyékából
az új világot hirdettem.
Szívemet tettem a hideg kőre,
s ti jajotok adtátok nekem.

A zsarnokság hosszú napján
korbácsolt-hátú, kínzott rab;
örökidők óta hordom
a követ, … s az átkokat.

Így hát csoda ne fogjon el
senkit, hogy a homlokomon
nem derül a dalnak fénye,
sem mulatós lakodalom.
*

A VILÁG KOCSMÁJA

Rozoga csárdája
e cudarvilágnak
Erdély, hol a magyar
torka majd’ kiszárad.

Mégis zsúfolt, teltház
e csárda, e malom;
nótát járat a kő,
csihol a cimbalom.

Verje Illés botja
a condrás kocsmárost,
szűkön méri a bort:
a szent szabadságot.

Kaján-hajló élet
lett nyárfordulóra,
ahelyett, hogy nyílna,
hull a reményrózsa.

Inna is a betyár
ha tudna, (szomjára),
de héthalál benne
egy ital bor ára.

Hitvány a vén szűr is;
– Újabb mikor lesz még?
Smucig a kocsmáros:
a nyápic nemzetség.

Drága a mulatság
– bánja néhány tulok –
kesergőn recsegnek,
szakadnak a húrok.

Mert sirató fölött
nem kéklik égderű,
reszket a „vén cigány”
visít a hegedű.
*

HÉ, TI OTT FÖNN!

Most hozzátok szólok:
– Hé, ti ott fönn!
Halljátok?
Földem rí, zokog!
Kerékbe törve már
a fatengelyes jó:
versaillesi kéjlakban
megült „dáridó”.

Hol gőgös hatalmatok
csapra verte
a szent misebort,
és tébollyá ért
a nyári naplemente.

Grand Trianon, Petit Trianon,
s a nagy folyosó:
kelléki bűvös egyvelegnek,
mely szentesíti
a „Ti békéteket”,
miben egy országot
elveszejtsetek.

Koldus-földdé lettünk:
sok vesztes, hazátlan,
megannyi éhes száj,
megosztott határ;
tetteiteket átkozom.
Isten, …Ő megbocsát,
a magyar nem felejt;
Büszkén viselem,
hogy e néphez tartozom.

Most hozzátok szólok:
Hé, ti ott fönn!
Tudom, hogy halljátok!
Nem mondok szitkot,
nem nőtt számhoz átok;
Csak arra kérem Istent,
hogy a „Ti békétek”
(előbb, vagy utóbb)
szálljon vissza, rátok!
*

SZÜLŐFÖLDEM…

Hol tegeződöm a kövekkel,
komázom a vén hegyet,
beszélgetek az útszélen,
s leányarcú szél lebeg,

néven szólít erdő, folyó,
nő fa bölcsőnek és háznak,
koporsónak, gyász-keresztnek,
minden este hazavárnak,

ősök porán dúsan sarjad
a zöld fű a kemény rögből,
s minden csillagfényes este
szikrázik a fényes Göncöl.

Hol imára kulcsolt kezek
remegnek, és sűrű ráncok
barázdáin könny patakzik,
áztatja a Miatyánkot.

Hol a házak térdet hajtva
összedőlnek, – mint a kártya –,
mélyszántáskor minden eke
a temetők csontját hántja,

gyötörnek rém-, lidércálmok,
szó-tetemre varjú jár,
– jövevény mind, prédaleső –
azt vartyogja: – Kár, …de kár!

Ott van az én szülőföldem,
hol a lélek nem pihen,
s fölszólítnak lépten-nyomon:
– „Te hazátlan, menj innen!”
*

ITT, A VÉGEKEN…

Isten-csapás vihar ver,
(szilaj, zord Kelet)
hullám-korbács ostorát
szórják a szelek.

Gyávák fegyvere a csók,
és bátraké a kard,
a rőt álnok, orvul öl
– vagy rabigába hajt –.

Járomban nőtt nemzedék,
mint törtnyakú barom,
verítékből gyúr sarat
a magyar ugaron.

Szittya-földbe szór „magot”
pogány és eretnek;
vetnek, avagy titokban
zászlókat temetnek?!

Tort ülünk – nagy lakomát,
harminc ezüstpénzen.
Bölcseink? A hallgatást
végzik nagy serényen.

Kő terem, s a csontos mély,
fölsóhajt az égre;
Jaj annak, ki hazáját
most kell visszakérje.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.