Mikolai Bertics Mihály honlapja

VÖRÖS BAR-ÁTOK

Mikolai Bertics Mihály

Történelmi tényfeltáró irodalom

Szerzői kiadás

ISBN 963440325 5

Rím Kiadó És  Nyomda

Nyíregyháza,
2001.

Részletek a könyvből:

 E L Ő S Z Ó

     A szerző 1999-ben RaBszódia címen a II. Világháborús magyarországi események egy részéből kötött csokrot. Sírcsokor az, mert azok az események a dantei pokolban elképzelteket a valóságban hatványozottan túlnőtték. A Dante poklát túlteljesítők a Vörös Hadsereg katonái és az azok farvízében úszó különböző nemzetiségű szövetségesek, együttműködők voltak. Vörös Bar-Átok című könyvében most ezt a fonalat gombolyítja tovább Mikolai Bertics Mihály.  Sok fáradsággal járó alapos kutatással, tehetséggel és magyar elkötelezettséggel, humanista bátorsággal teszi. Bemutatja a kommunisták hatalomra jutását és uralmuk kiépítését Oroszországban. Tovább menve azt is leírja, hogy a Lenin által elkezdettnek hitt világforradalom részeként miként ragadták magukhoz puccsal Kun Béláék Magyarországon a vezetést és építették ki véres diktatúrájukat 133 napra 1919-ben.
A Vörös Hadsereg helyszíni élelmezésre épített hadműveleteiről megtudjuk, hogy fennállása óta azt alkalmazta, ha csak módja volt rá. Az oroszországi polgárháborúban is azt tették a vörösök, vagyis gátlás nélkül és könyörtelenül raboltak, fosztogattak ahová csak betették a lábukat. A szerző zabráló rablóbandának nevezi őket. Rámutat arra az esztelen tulajdonságukra is, hogy amit pillanatnyilag nem tudtak elvinni, felélni azt nyomban elpusztították. Még azzal sem törődtek, hogy az általuk szilárdan birtokba vett területen saját alakulataiknak szükségük lehet azokra. A polgári lakosság szükséglete, sorsa számukra szóba se jött.
Saját szükségleteik között az alkohol utáni éhség és a nők utáni abnormisan felfokozott vágy  kielégítése, valami addig térségünkben elképzelhetetlen keleti barbársággal, emberi mivoltukból történt kivetkőzéssel ment végbe.
Ez a könyv mégsem rémtörténet. Annalesnek, krónikának szánja a szerző, hogy meg örökítse azt, amit fél évszázad alatt nem volt szabad és most is alig mernek itt-ott megírni.
Papírra kell pedig vetni ezt a tatárjárást megszégyenítő borzalmat, mert egyre kevesebben vannak a szemtanúk és gyérülnek a források.
Mikolai Bertics Mihály komoly tudással és módszerbeli ismeretekkel a nyomtatott irodalom áttanulmányozásával, levéltári forrásokat felderítve, kikutatva, történeti kritikai vizsgálat alá véve, nagy összefüggésekbe ágyazva ad átfogó képet néhány település sorsán keresztül az eseményekről. E települések láncolata (tudatosan) Miskolc környékétől a Csonka-Magyarország délkeleti szögletében éppen napjainkban elhíresült Doboz községen át, a szatmári zugokig, (Mikola, Vitka Ilk) tart. Széles tehát a mintavétel. A bevonuló oroszok – ahogy népünk nevezi őket – viselkedése viszont mindenütt ugyanaz volt.
Külön erénye a szerzőnek, hogy bátran megnevezi a szovjetekkel együtt harcoló magyar partizánok és a németek kiszolgálásában az előbbiekkel versenyt pusztító nyilasokat.
Sort kerít az oroszokkal együtt rabló hiéna-tevékenységére és a saját fajtájukat ellenség kezére adó policokra. Ezekkel együtt kerek és igaz a história. Volt egy nemzeti önpusztítás is a II.  Világháborúban.
Dr. Csohány Endre – rokonom – Görgey zászlóalját persze könyörtelenül hadifogságba hurcolták, hiába volt dokumentjük, hogy segítették az oroszokat. Igaz, hogy ők nem kommunista ellenállók voltak és akárcsak az átállt magyar alakulatoknak, nekik is fogságban volt a helyük, hogy Magyarországra a bűnös ország, az utolsó csatlós bélyegét rá lehessen sütni.
A szomorú krónika szubjektív hangvételét erénynek tartom. Magyar ember, költő, hazafi aligha írhatna szenvtelen hangnemben egy nemzetét megnyomorító, lealjasító, de helytál-lást, találékonyságot segítőkészséget is felmutató eseménysorról. Osztom a szerzőnek a sorok közé rejtett szemérmes optimizmusát, hogy ha ennyi borzalmat sikerült túlélni és végre lehet róla- és van kinek írni, akkor nem reménytelen a magyarság sorsa.
Ezért tisztelem, szeretem és ajánlom e könyvet.

PhD. Dr. Dr. Csohány János
Történész, ny. tszv. egyetemi tanár

 

Címszó helyett

“Száztornyú Moszkva
és ezer nagy város mind tied,
Minek neked a hazám,
e kicsi táj, minek?”
/Juhász Gyula/

Úgy kezdtem el ennek a könyvnek az írását, hogy akkor még nem tudtam milyen címet adjak neki, mi lenne az, ami legjobban megfelelne és ugyanakkor utalna a tartalmára is. Csak a  forma körvonalai voltak meg és az a rengeteg gyűjtött anyag, amely már nem csak az íróasz-talról kezdett lecsorogni hanem feszített valamit belül a keblemben. Több volt ez mint egy egyszerű buzgalom s némi ösztönös kényszerérzet, mondhatom írás-szomjam volt.
Aztán jött a cím, csak úgy magától, a dolgok természetétől fogva, mint az est, az éj, vagy a  hajnal. Véleménykutatást végeztem környezetemben ezt illetően, döbbenten tapasztaltam, hogy kilenc évvel a rendszerváltás után az emberek többsége még mindig óvatosan  alkot le-leplező véleményt a Vörös Hadseregről, a „felszabadulásról” és a kommunista terrorcselekményekről. A hazánkat 1944-ben megszálló szláv hadsereget sokan barátként fogadták és e „nemes” érzés mellett makacsul kitartottak több mint félévszázadon át (kitartanak ma is) annak ellenére, hogy a „felszabadulással” együtt átok ként zúdult a gyász, a pusztulás egész nemzetünkre. Ebből következtetve olvassa hát mindenki a maga módján e könyv címét úgy, ahogy koreszmeisége, vagy lelkiismerete diktálja.
Mindjárt az elején, mint a RaBszódia című könyvemnél, szóvá teszem és tisztelettel kijelentem, nem állt szándékomban történelmet írni. Úgy vélem az a történészek feladata.
Előbb egy krónika megírására-, a legyőzött kis emberek krónikájára gondoltam, mint az eseményeket időrendben, tényközlő formában rögzítő műre. Ez volt a középkori történelemírás jellegzetes formája. Abban a korban az eseményeket, egymás után, válogatás, magyarázat, vagy összefoglalás nélkül jegyezték fel, általában szerzetesek.
De a krónikákból nőttek ki a gesták is, melyek jóval fejlettebben, már az összefüggések feltűntetését, a hagyományok feldolgozását is tartalmazzák, igaz, néha igen pontatlanul és felülete-sen. Elképzelésem erősítgetésében az sem volt utolsó szempont, hogy a krónika elnevezést gyakran használták különféle más jellegű feldolgozások címében. Hadd utaljak itt Froissart Jean (kb.1337-1405) memoár jellegű történeti munkáira a XVI. századból, melyben a szerző a feudális idők eseményeit írja meg friss élményszerűséggel színesen és szenvedélyesen. Vagy említhetném Mérimée Prosper (1803-1870) francia író munkáit, aki Stendhal (1783-1842, főbb művei: Vörös és fekete, Vörös és fehér, A pármai kolostor) kortársával együtt a francia realizmus előfutára volt, a klasszicista és a reakciós romantikus irodalommal szembe-szálló irányzat képviselője. A vallásháborúról írt történelmi regénye és a jacquerieről szóló történelmi drámák (Colomba, Carmen , Szent Bertalan éjszakája) jellemzője a valóság tiszta szemlélete. Átvitt értelemben ma is használják címekben a krónika elnevezést, valaki(k)nek, az életével, vagy valaminek a történetével kapcsolatos események összefoglalására, tényközlő írásokban.
Aztán arra gondoltam, hogy vissza kanyarodok a gyökerekig, mármint a krónika eredetével kapcsolatosan. Az a tény vezérelt elképzeléseimben, hogy a krónika az ókori latin könyvekből az úgynevezett annales-ékből fakadt, vagyis fejlődött ki.
Rómában régóta feljegyezte a pontifex maximus, – aki nem más mint a vallás dolgait felügyelő főpapok elöljárója volt – az évek jelentős eseményeit, a tisztviselők nevét,  háborút, drágaságot, csodajeleket, járványokat stb.  Így gyűltek össze az annales pontificum, vagy az annales maximi írások, melyek ugyan Kr. e. 389-ben, amikor a gallok Rómát elfoglalták, elégtek, de az akkori lehetőségekhez képest újra összeállították és Kr. e. 130-ig folytatták, majd lassan megszűnt szerkesztésük, mivel Rómának már voltak történetírói.
Milyen szerencsések lennénk most, ha a mi „Rómánk” eseményeit is, mint az annaleseket elő lehetne venni, végignézegetni, mint egy írott könyvet, esetleg itt-ott kiegészíteni a hiányzó részeket, pontosítani a megvalósulás menetét. De ez sajnos majdnem, lehetetlen.
Nagyon nehezen tudjuk összerakni krónikánk hiányzó láncszemeit, különösen a közelmúltról. Nem mintha nem tudnánk, hogy mi történt, hanem mintha szüntelenül elgáncsolnának benne bizonyos erők, olyan erők, melyek nagyon is jól érzik magukat az átláthatatlan homály mögött. Olyan bűnösök, akiknek emlékezéseink a saját ítéletüket hozza közelebb és közelebb Irányzatok és tömörülések, melyek dúskáltak a jóban és úgy éltek az általuk létrehozott hatalmi szervezeti kultúrában, mint basák, helybéli „kisistenek”. Vagyont lopkodtak össze ural-mi idejük alatt, abból vegetálnak ma is, és holt kezükkel is torkunkat fojtogatják, hogy jajunkat belénk fojtsák. De mi post mortem mondjuk szemükbe az igazságot, beszéljünk a világnak  szenvedéseinkről, azokról a bántalmakról, melyeket elkövettek nemzetünk ellen, országunk ellen, az emberiség ellen!
Milyen nagy hasznát vennénk most, ha nálunk is íródtak volna annalesek, mint az ókori Ró-mában. A mi annaleseinket magyar sorsunk írta; Muhinál a porba, Mohácsnál a mocsárba, Aradon a bitófák árnyékában – ott ahol a bresciai hiéna, Haynau ha felemelte sörös korsóját és  hattmannjaival koccintott, mintegy jeladásra kivégeztek egy-egy szabadságharcost -, körül a  Kárpátokban, a sziklafalakra, Trianonban az országunk vásznára, a Donnál a fagyos hóra, Brjanszk környékén a hatalmas tömegsírokra, és sorolhatnánk a hosszú végtelenségig. Mert a baj nem csak a véres csatamezőkön járt, hanem helybe jött a békés, ártatlan emberek házához. Haza országunkba, az udvarra, szobába, istállóba, vagy pincébe, oda ahova nem is várta senki.
Emberek, fogjunk hozzá, írjuk meg annaleseinket, egyszer csak el kell kezdeni valahol! Ne magunk miatt írjunk, hanem az eljövő nemzedékek miatt. Mindenki ragadjon tollat és írja meg saját krónikáját, mondja el sérelmét, kiáltsa a világba, faragja fába, vagy kőbe, nem szabad elhallgatni a bűnösök gaztetteit. Félévszázadon át áltattak a felszabadítással és a jóléti társadalmi renddel, nem is beszélve arról, hogy égig magasztalták azt a rabló hordát, amely Vörös Hadsereg néven végig zabrálta a fél Európát, mely több ártatlan embert pusztított el a hátországokban és az általa megszállt területeken, mint harc közben. Azt a hírhedt katonai szervezetet, amely abból élt a hadműveletek során, amit a békés lakosságtól gátlástalanul el-rabolt. Véssük bele az időbe és az emlékezetekbe a nők velőt-rázó sikolyait, akik szégyenükben nem beszélhettek a borzalmakról, mert ahol elvonult a „dicsőséges, felszabadító” sereg, ott csak a gyalázat és a szenvedés nyoma maradt.
Sokat olvasunk és hallunk manapság a zsidó nép ellen, a fasiszták által a II. Világháborúban elkövetett háborús bűntettekről, szörnyűségekről. Nemegyszer hallottam olyan megjegyzést, hogy „holocaust folyik már a vízcsapból is”. Én erre mégis azt válaszolom, hogy nem lehet eleget emlegetni és világgá kiáltani jajunkat. Vegyünk példát a zsidóktól, mert szenvedéseink, az ellenünk elkövetett szörnyűségek, gaztettek és igazságtalanságok semmivel sem kevesebbek. Tudatni kell környezetünkkel, hogy nekünk is fáj ha bántanak, hogy olyan nemzet vagyunk, mely több mint ezer éve áll a világtörő viharban, porlik, de gyökeréről újra sarjad, mely féli az Istent és éppen ezért megbocsát ellenségeinek, de sohasem feledi a rablók-, a hóhérok-, a gyilkosok nevét. Ezt nem lehet eleget mondani még akkor sem ha az írásokban nap mint nap olvashatnánk Muhiról, Mohácsról, Világosról, Trianonról, a Donról, Jaltáról, vagy a Vörös Hadsereg és a kommunisták által, hazánk és népünk ellen elkövetett bűntettekről; egy-szóval az is kevés lenne ha  naponta hallanánk, olvasnánk a “magyar tragédiákról”.
Ilyen összefüggésekben mindig eszembe jut, hogy országhatárainkon, az átkelőhelyeken táblákat szeretnék elhelyezni. Nagy, figyelmeztető táblákat az idelátogató idegenek számára, ezzel a felirattal:

“Csendben járjátok ezt az országot, mert ez a nép még alszik!”

Vegyünk példát a többi népektől és írjunk „annaleseket”, írjuk meg a tragédiákat, mindazt, ami velünk történt, talán utódaink tanulhatnak belőle. Idézzük fel a múltat, hogy szelleme ne kísértsen a jövőben, hogy az emlékek ne feszüljenek kimondhatatlanul az idő torkán. Írjuk le, mondjuk ki, véssük kőbe, ezerszer, százezerszer, milliószor, hogyan haltak meg ártatlan test-véreink, védtelenül a világ közönyös tekintete alatt, hogyan gyaláztak meg egy nemzetet, országában, hitében, eszméiben, asszonyaiban és nem utolsó sorban emberi mivoltában; nem első esetben, sem másodszor, hanem sokadszor a történelme során. De vigyázzunk arra, hogy fájdalmainkat a megnyilvánulásban ne a gyűlölet és az ítélkezés mérge itassa át, hanem keresztény ember módjára foglaljuk imába és kérjük a Mindenhatót, hogy sérelmeinkben, és szent királyaink több, mint ezeréves örökségeiben Ő legyen igazságos, örök bíránk.

Mikola

Ősi magyar falu a Tisza-Szamosközben, a Túrháton felemelkedett földön. A Mikolay família ősi rezidenciája volt itt. Tőle keletre Egri és Túrterebes van, észak felől a Túr folyó határolja, délről Szatmárnémeti, nyugati oldalán pedig Sándorhomok és Szárazberek községek húzódnak meg. Első írásos említése 1216-ból való, amikor a Zapthmárba (a Németek helységében) lakó Merc, a II. András királytól kapott földet megpótolván 40 gyra (Mark) ezüsttel (egy bizonyos asszonysággal, néhai Saul Gróf feleségével) elcserélte Mikola földjére. Határát megjelölték és „Váradon, sokak előtt” királyi adományként bejegyezték.
A fentebb említett birtoklevél egyike azoknak a kevés és ritka írásos ereklyéinknek, amely még a tatárjárás előtti időkből való. És íme annak teljes szövege úgy, ahogy azt Szirmai Szirmay Antal, híres monográfiaírónk 1810-ben, Budán kiadott művében, latinról magyarra fordítva közli.

„…Szentséges Szent Háromságnak, és oszolhatatlan egy Istenség nevében; András Isten ke-gyelméből Magyar, Dalmát, Horváth, Ráma, Rácz, Galicz és Ladomér Országoknak Királya örökre. A’ Királyi adakozásnak szokása azokat a’ többiek felett Királyi adományokkal megtetézi, kiket ajánl az igazság és a’kikért közben járul az ő hosszas szolgálattyoknak hívsége, hogy az ő ivadékik örvendezzenek hívségesebben, a’kik elejének betsülete, és munkássága ezekre utat nyitott. Tekintve tehát sok, és igen sok szolgálatit, a’melyeket Merc Gróf a’ Zothmárba lakó Németek helységéből nekünk fáradhatatlanul tett, az ő érdemeiért bizonyos Michola nevezetű földet ő nékie, és ő általa az ő maradékinak örökös jussul adtuk birattandót, mely földet tudni illik bizonyos aszszonysággal, néhai Saul Gróf feleségével eltseréltük más földért, melyet a’ Chanádi várnak hatalmából kivévén a’ nevezett özvegynek által adtuk, és ő a’ mi reá állásunkból a’ Zenthai Klastromnak ájtatosan ajándékozta, felől adván még 40 gyra (Marc) ezüstet, a’ mellyet az eléhozott Merc a’ többször említett aszszonyságnak fizetett a’ maga értékéből Váradon sokak előtt. Azon földnek bírtokában tehát a’ nevezett Merc Grófot, a’ mi Perest óldónk Jobe Erdowdi Gróf által törvényesen bévezettettük, a’ ki azon földet határ jelekkel el is határozta.
Az első határ jel kezdődik napkeletről azon folyó víztől, amelly Túrnak neveztetik, Raphael Gróf malma mellett, a’ hol két nagy tölgy fák megjeleltettek, és ottan Kristóf Grófnak határit érvén jön egy tóhoz, melly Pischarusnak  neveztetik, és annak a’ közepén mégyen Nog Egre felé a’ hol öszve ütközik Pothena földgyével, és onnét Rekezil végén a’ Vasvárc határral, onnét dél felé mendegélvén öszve ütközik a’ Németek helységének határával a’ régi híd mellett, a’ honnét viszen Egre mellett a’ Rafael Grófnak földgyéhez, a’ hol az út mentibe egy nagy tölgy fa mellett két határ hányás hányatott. Onnét Berche felé tövisses bokrok között ballagván , megint Rafael Grófnak földgyével határoztatik, és ottan az Egre Micholai helységnek marad, a’ honnét nap nyugotra fordulván, szomszédoztatik Kozma földgyével, éjszak felé pedig menvén Berchétől a’ Terebes felé vivő útnak mentébe Tuberonak határival, a’ még a’ Hodus vizén által menvén a’ Túr vizéhez viszen, a’ hol tétetett határ hányás Craldos fa alatt, és onnét viszszá fordúl nap keletre a’ nevezett Túr vizén, mellynek fele Michola helységhez, más fele Bothar helységhez tartozandó és úgy az első határ jellel egyesül.
Hogy pedig ezen törvényesen tétetett adományunk, és megvételnek bétellyesedése örökös erőt vegyen, és meg állyon sérthetetlenül ezen Levelet a’ mí képünknek petséttyével megerőssítve többször említett Mercnek adánk bizonyságul. Adatott Tamás Mesternek Fejérvári Prépostnak, és a’ Mí Királyi Udvari Kantzellárunknak keze által, Urunk megtestesülésétől 1216. Eszt. Tiszteletre méltó János Esztergami, Tisztelendő Berthóld Kalocsai Érseknek, Kalán Péchi, Katapán Egri, Simon Váradi, Deső (Desider) Chanádi, Wilhelm Erdélyi, Péter Győri, Robert Weszprémi, Jakab Váczi, István Zágrábi, Szentegyházokat szerentsésen kormányozván, Jula Nádor Ispány, Kousa Bán, Ypoche Vajda, Dienes Tárnok Mester, És Újvári Főispány lévén, Országlásunknak tizenkettödik Esztendejében. (p. h.).”
(Részlet az 1216-ban keltezett, II. András-féle birtoklevélből)

Ettől kezdve Merc és minden leszármazottja Mikolayaknak neveztetnek. A nemes Mikolay família 1456-ban címert kapott, malmot, hidakat és gátakat építtetett a birtokán.
Jeles királyi főemberek voltak, részt vettek a nemes vármegye irányításában és 1810-ig egyedüli birtokosok voltak Mikolán. Leányágon később részbirtokot szereztek benne a Kölcsey, Mándy, Bogdány, Császy családok és más kisebb nemesek, valamint később, a századforduló után néhány jobb módú zsidó család is (Weis, Fridmann, Bergel).
Az 1910-es népszámlálás szerint 1898 lakosa volt, valamint posta- és vasútállomása, mivel a Nagyvárad – Szatmárnémeti – Királyháza Keleti Vasút rajta keresztülhalad.
A trianoni békediktátum Romániához csatolta a falut. Nagyon sok magyar birtokot szétosztottak a Máramarosi-hegységből letelepülő románok között. A Kölcsey Ákos és Kölcsey Antal birtokrészen, a falutól nyugatra, szorosan a trianoni határ mentén, 1944-re kis román kolónia jött létre Újmikola néven, (a közfogalomban csak kolónia), többnyire egy utcás tanyaszerű kistelepülésként. (A falu keleti peremén, a Pesty Frigyes-féle leírásban Juhkert néven említett dűlőt 1945. után magukat románoknak valló, ruténok foglalták el, akik szintén az észak-máramarosi hegyvidékről vándoroltak le.
Hasonló sorsra jutott az Egri Forduló is, mivel a hegyekből, a jobb földre áhítozó románok és ruténok folyamatosan vándoroltak le, az Alföldre és előszeretettel foglalták el a magyarok földjét. Mikola és Egri között így jött létre a Pap és Lengyel családok birtokrészen az úgynevezett „Újegri” kistelepülés).
Mikolának ebből a helyzetéből adódott, hogy 1944 őszén, a Keleti Front közeledtével a térségében élő lakosok igen megoszlott módon viszonyultak a politikai és a katonai helyzethez. A hegyekből letelepült kolonisták nyilvánvaló, hogy a közeledő orosz és román csapatoknak örültek. Ezzel szemben a régi falu, amelyben – még akkor – tisztán magyarok laktak (a zsidókat már azelőtt elhurcolták), minden rosszra felkészülve várták, hogy mit hoz a háború, a végzet.
A román kolónia és a falu között egy kilométernyi távolság volt, az emberek békében éltek nem voltak nemzetiségből eredő rendezetlen ügyek vagy viszályok. Bizony a kolóniáról is odavoltak a férfiak a fronton. Román emberek, akik a Magyar Hadseregben  szolgáltak, hisz a bécsi döntés következtében kolónia ide, vagy kolónia oda, magyar állampolgárokká lettek. Például egy Ruszu Csézár nevű férfi csendőrként szolgált, Kokirka Tógyer huszár volt a gyorshadtestben és még sorolhatnánk.
Talán maga a válságos idők terhein és keserű sorsán való egyenlő osztozkodás volt az, ami a környéken élők egymáshoz való úgymond „erős gyűlölettől mentes” viselkedését aránylag egyensúlyban tartotta. A kolóniának nem volt saját közigazgatása. A közügyeket a községben kellett intézni. Bár falubeliek és kolonisták nemigen ölelgették egymást, de nem is marakodtak; látásból ismeretségben éltek. Mindenki bajlódott a föld- és a maga dolgaival. Azt meg a legtermészetesebbnek vették, hogy ki-ki a saját fajtája sikerének örvendezett, vagy vesztessége miatt kesergett.

Vészharang

1944. október 23-án délután az orosz csapatok elérték a falu határát. Derűs, napos idő volt. Éjszakánként lehűlt a levegő, köd és gyenge dér képződött, de a reggeli napfelkelte hamar harmatcseppekké nyaldosta a fehér deres mezőt, a ködöt pedig eloszlatta. Néhány kiadós eső esett azelőtt pár nappal, de az őszi aszály száraz repedésein a csapadékot hamar elitta a föld. A távoli ágyúdörgés is megszűnt, ha nem lettek volna a földbe harapdált bomba- és gránáttölcsérek, s a kiéget orosz repülő roncsai a Kerekes tanyától alig pár száz méterre, talán nem is emlékeztetett volna semmi a háborúra, nem érződött volna a pusztítás bűzös lehelete.
Szatmárnémetit az oroszok és a nyugati szövetségesek légi ereje rendszeresen bombázta. Még a Mikola Szomszédságában lévő Sándorhomok dinnyés kertjét is hevesen bombázták és lőtték a levegőből, mert a görögdinnyék föntről vaskalapoknak látszottak. Alig pár nappal az orosz bevonulás előtt a légvédelem által lelőtt egyik orosz repülőgép kigyulladt és annak égő roncsa a Kerekes tanyától nem messze hullott a földre. A rajta tartózkodók bennégtek. Állítólag magas beosztású, orosz tiszt volt az áldozatok egyike, akinek táskájában fontos katonai iratok voltak, s kerültek ily módon a németek kezére.
A „felszabadulás” Egri és Túrterebes felől özönlött a falura, a szó szoros értelmében. Első hullámban orosz gyalogosok vonultak, harci alakzatban. A magyar és német katonai egységek az előző éjszaka folyamán és a kora reggeli órákban visszavonultak. Magukkal vittek minden haditechnikát: a Temető Domb és a Bagolyvár ágyúit is, melyeknek dörgése még pár nappal korábban kisebb földrengésként remegtette a környékbeli házakat.
Mindenre elszánt magyar és német katonák (3-6 fős csoportok) halogató, utóvéd harcot folytattak elszigetelten a vasútnál, a Fazekas Dombnál, az Égres mentén és még egy-két arra alkalmas terepen. Tetteik inkább az egyéni katonai virtuskodás megnyilvánulása volt mintsem irányított, tervszerű hadi cselekmény. Ezek közül a legjelentősebbnek tűnő és említésre érdemes eset a vasút melletti harc volt.
A Keleti Vasút Nagyvárad – Szatmárnémeti – Királyháza szakasza a falu keleti végét érinti. A vasútállomástól kb. egy km-re, Halmi (Királyháza) irányban, a „Gazdáké” nevű dűlő mentén a vasúti töltés a terepszinttől számítva jelentősen kiemelkedik. Ezen a helyen, a töltés nyugati oldalának fedezékében három német katona rendezett be géppuskaállást.
A lőállással pontosan szembeesett az orosz gyalogság mozgó arcvonalának főcsapása. Többnyire nyílt terep volt, kivéve a Halmi utat akkor még itt-ott foghíjason szegélyező akácfasort. Az út ezen a részen ferdén, ékszerűen egyre távolodik a vasút vonalától, a fasor és a lőállás között több száz méteren minden fedezék nélkül sima szántóföld terült el. A géppuskafészek bal és jobb szárnya teljes lőtávolságig belátható volt, ami nagy biztonságot nyújtott a lövészeknek. A tüzelőállás a földről szinte sérthetetlennek bizonyult. Ebben a fészekben helyezkedett el három német, rengeteg lőszerrel és tartalékfegyverekkel.
Bevárták a muszka gyalogosokat olyan közelre, hogy a fedezékbe való visszavonulásra (az út menti árkokba) ne legyen esélyük. És akkor nyitottak tüzet. Nagy volt az oroszok vesztessége, aki kilépett a nyílt terepre azonnal elhullott a géppuska golyózáporában. Több órán keresztül próbálkoztak számfölényre alapozott rohamokkal, de a németek gépfegyvere minden közeledő ellenséget letarolt. Addig állták az orosz rohamokat, amíg lőszerük teljesen elfogyott. Ekkor kézifegyvereikkel folytatták a harcot. Utolsó töltényeikkel egymást lőtték le, hogy ne kerüljenek élve a muszkák fogságába.
Olyan fejezete ez a háborúnak Mikola történetében, amelyről sohasem volt szabad beszélni. Csak az öregek, – akik megélték azt az időt -, ismerik, de sajnos még mindig félve, suttogva beszélnek róla. Ötvenhat év telt el és a félévszázadnál is több idő alatt a vasbocskoros idők szelleme teljesen kisöpörte az emberek emlékeit. A csontos mélységek pedig némák és talán már örökre hallgatni fognak.
Az oroszok összeszedték a halottjaikat és elszállították Szatmárnémetibe, a ma is meglévő hősök temetőjébe. A három német katona nyughelye felől eltérőek a visszaemlékezők közlései. Egyben azonban megegyeznek, hogy a falubeliekkel temetették el őket az oroszok. Egyesek szerint ott, azon a helyen, ahol elestek . Mások szerint a mikolai temetőbe lettek elhantolva.
A három német katona elestével Mikola védelme végleg fel lett számolva és az orosz katonai erők fokozatosan ellepték az egész falut. A vasútállomással és a vasút mentén lévő őrházakkal kezdték, azonnal berendezkedtek, hogy a vasúti pályát és forgalmat mihamarabb a front szolgálatába tudják állítani.
A gyalogság után szekerek vég nélküli sora érkezett és nyomban elkezdték a zabrálást. Térdig jártak a szénában és a szemestakarmányban. Amit nem etettek meg azt összepocsékolták. Élelem és aprómarha erőszakos gyűjtése folyt, de nem maradtak ki a nőszerzések sem. Ellepték a Főutcát, éppen Bélbász Gyula (jómódú gazda) két szép lovát „rekvirálták” a háziak legnagyobb tiltakozása ellenére, amikor a református templom harangjait hirtelen félreverték. A vészharangra sokan kitódultak az utcára.
A félrevert harangszót, – vagyis a „vészharangot” -, vidéken a török idők óta, vészjelzésként használták a magyarok. Ha pogány betörés, tűz, vagy árvíz veszélyeztette a falut így adták hírül egymásnak és a környéknek, mivel a harangszó legtöbbször áthallatszott a szomszéd településekre is. A templom tornya megfigyelőhelyként szolgált. A magasból látni lehetett a közeledő rabló hordát, árvizet, vagy a tűz föllobbanását.
Ezen az őszi napon is a veszély várható volt, hiszen az oroszok jövetelének híre már napok óta elérte a falut. Ezért a toronyban, nappal, mindig fent volt valaki, hogy figyelje a veszedelmet és vészharanggal jelezzen, ha eléri a falut.
Nagy Erzsi néni volt a harangozó, de családjával (János, Sándor, Amáli, Bözsi és Ilonka) együtt látta el ezt a szolgálatot, amolyan családi vállalkozásként. A déli és ünnepnapi harangozásokért meg a templomtakarításért havi fix járt és a harangozói lakás. Temetés, esküvő, keresztelés alkalmával, vagy emlékharang esetén viszont külön fizetség dukált. Nem volt valami zsíros állás, de a becsületes kis pénz és termény kevés pótlékkal szerény megélhetést kínált a családnak.
Ilonka még kicsi volt, ő nem jöhetett számításba a nagyobb munkák során. Amáli (később Fehér Istvánné) és Bözsi (később Papp Antalné) már nagy lányok voltak, ők takarították a templomot és segítettek be a legtöbbet édesanyjuknak. János (becenevén: Kukuca Jani) és Sándor voltak a legnagyobbak. A föld dolgai mellett sürögtek folyton, inkább csak harangozni jártak fel. A magyar közigazgatás megszűnése után a falu gazdátlan maradt. A bíró (Bogdány Zsigmond), régi szokás szerint elrendelte a környék figyelését a református templom magaslatáról, és szükség esetén a vészjel adását. A feladatot a harangozó család látta el. A két fiú fel-váltva őrködött a toronyban, figyelték mikor jön az ellenség. Azon a napon, – 1944. október 23-án -, éppen Jánoson volt a sor, ő verte félre a harangot, amikor a toronyból meglátta a fő-utcán zabráló orosz katonákat.
Az utcára kiszaladó embereket – meg a harangkongatást – az orosz katonák is számukra amolyan veszély kialakulásnak vélhették, mert fegyvert rántottak és lövöldözni kezdtek a polgári lakosokra.
Márs vá dom! Márs vá dom!  – ordítoztak közben oroszul.
Nem célzott lövéseket adtak le, hanem inkább csak fölé lőttek az embereknek megfélemlítés-ként. Nemigen kellett azokat félemlíteni, mert amúgy is remegett bennük a lélek a fegyverek ropogásának hallatára. Volt, aki két kezét feltartva igyekezett jelezni, hogy fegyvertelen és megadja magát, szót fogad, bár nem értette mit kiált a muszka, de olyan is volt, aki hasra feküdt nehogy eltalálják.
Néhány perces csetepaté volt, ami szörnyű tragédiával végződött. Szilágyi János, akkor 25 év körüli legényember éppen Borbély Gedeonnál tartózkodott, a szolgálólánynak udvarolt, talán menyasszonya is volt a kislány. Amikor meghallotta a vészharangot kiszaladt az utcára, hogy megtudja mi történt, miért verik félre a harangot. Aztán az oroszok elkezdtek kiabálni és lövöldözni. Valójában nem is tudta mi történik körülötte. Rövid sorozat hallatszott, majd János hirtelen melléhez kapott és összerogyott. Néhány vonaglás rángatta meg fiatal testét és elszállt belőle a lehelet. Az emberek csak a falak fedezékéből leshettek néha ki, és sóhajtozhattak, hogy:
– Jaj Istenem! – Vajon mi lett vele?
János csak feküdt mozdulatlanul, egy furcsa testtartásban, mintha jelezni akart volna a fájdalom helyét, mely testét érte. Hogy megmutassa a golyók által ütött rést, amelyen életének kis patakja nemrég csobogott ki. És, hogy megmutassa csőcselék gyilkosainak, hogyan hal meg a magyar, hogy örök tanújává legyen az ellenünk elkövetett erőszaknak.
Fej- és mell-lövései voltak, s ahogy patakzott belőle a vér pirosra festette a több mint hétszáz  éves Főutca szürke porát.
Dobtáras géppisztolyát szorongatva egy orosz ment hozzá közel, másik három pár lépésről követte. Megállt János holtteste mellett, majd csizmájával fordított rajta, nem sokat, csupán annyit, hogy arccal fölfelé legyen.
Umer!  Vagyis: – Halott! – mondta olyan egyszerű arckifejezéssel és beletörődéssel, mintha a sors elkerülhetetlen akaratát hagyta volna éppen jóvá, mintha csak az időjárásról beszélt volna, amely alapvetően köztudott, hogy befolyásolhatatlan.
Arccal fölfelé, vagyis a végtelen felé, így mennek el az emberek ebből a világból. A tekintet a végtelenbe mered, mintha Istent keresné, aki a másvilág széles kapuját tárogatja a hozzámenekülők előtt. Mert hová menekülne másfelé, hisz odatartozik. Oda, ahol nincs szükség többé szavakra, hogy háláját, panaszát, óhaját kifejezze. Ahol nincs többé szenvedés, sem fájdalom, mert test sincs. Csak lélek van egyedül, s az nem beszél. Mintha a tekintet beszélne:
– Óh Uram, engedj haza országodba engem!

Vae victis!

„- Jaj a legyőzötteknek!” – cseng fülemben a brennusi idézet ha az 1944-es idegen megszállásra gondolok. És többek között ilyenkor benne érzem ebben az idézetben a falu jaját, az egész Mikola fájdalomkiáltását. Valahányszor elképzelem azokat az időket, egy óriás mérleget látok, melynek egyik serpenyőjén – Brennus kardja helyett – az oroszok és a többi honrablók fegyverei hevernek. Látom tágasra tátott éhes szájukat, amellyel felzabrálták a fél Euró-pát. A másik serpenyőn sok-sok ártatlan vért látok, jóval több – és drágább – a rómaiak aranyánál. A világ összes aranyánál.
Elgondolkodom:
– Istenem, vajon hány emberélet, hány nő eltiport becsülete, mennyi könny egyenlítette ki az óriás mérleget?
Nincs ember, aki ezt megválaszolhatná nekem, nekünk és mindazoknak, akik érthetetlenül állnak e kérdés előtt.
Az ókori történet Brennus vezérről, kardjáról és cselekedeteiről emígy folytatódik:
Miután a betörő sereg, a  kimért váltságdíjért, a temérdek aranyért odahagyta a Capitoliumot és kivonult Rómából, a rómaiak rendezték soraikat, majd M. Furius Camillus diktátor egy jól képzett csapattal üldözőbe vette és utolérte. Az összecsapásban a gallok vereséget szenvedtek. A véres megmérettetés Brennus halálával és a rómaiak győzelmével ért véget.
A görögök szerint Brennus csapatát ők verték meg Apollón isten segítségével, aki villámokat küldött a rabló gallokra. Látván a totális pusztítást Brennus öngyilkos lett.
Hogy csak hízelgő hiuság-e a rómaiak, vagy a görögök története azt nem tudom, csak azt, hogy Brennus szavai még a XX. században is kísértetiesen ráillettek a II. Világháborúra, a legyőzött emberekre, az eltiport Magyarországra és azon belül Mikolára.
Az ókori történet első része megismétlődött: – Jaj volt a legyőzötteknek!
Szegény Mikola, szegény emberek, vajon tényleg azt hitték, hogy a félrevert haranggal meg-akadályozható Bélbász Gyula lovainak „rekvirálása”, a falu kifosztása, a nők megbecstelenítése, a férfiak legyilkolása és elhurcolása? Nem, azt nem hiszem! Annyira naivak azért nem lehettek. Talán csak figyelmeztetés volt, hírül akarták adni mindenkinek, hogy a keserű leves kanalazása,  – amiről tudták, hogy elkerülhetetlen -, elkezdődött.
Megjöttek hát az oroszok és ellepték a falut. A Pika-féle portán rendezték be a parancsnokságot és eszük ágában sem volt kihagyni mindazon „jókat”, amit egy magyar falu kínált a mindenre kiéhezett „felszabadító” csapatnak. A kastélyban (Sárgaház) a tisztek laktak, a cseléd-házakban, istállókban pedig a sereg „vitéz” harcosai. Raktárak és takarmányhegyek álltak rendelkezésre, amit a háború rendje – módja szerint „fel is vásároltak” , – mint a Bélbász Gyula lovait és még sok egyebeket -.
Idézzük fel az orosz megszállás idejét azokon keresztül, akik valamilyen formában átélték, szereplői, vagy szemtanúi voltak. Ötvenhat év távlatából ma már nem csoda, hogy ugyanarra a történetre ki-ki másképpen emlékszik. De az eltérések nem jelentősek, csupán az apró részletekben jelentkeznek. Ezért e sorok írója csak azokat választotta közlésre, amelyek legrészletesebbek és egybehangzóbbak.
Nyolcvan év fölötti idős hölgy emlékezik. Szörnyű dolgokat élt meg az orosz megszálláskor, talán éppen ezért nem tűnődtem el azon, hogy nevének elhallgatását kérte. Lassan fog hozzá, mintha nagyon mélyről kellene ásni. Fel-felszakadnak a sebek, szemei könnyekkel telnek meg, sűrűn törölgeti mikor a részletekben kutatunk. Torkát fojtogatják a nevek, a kimondhatatlan szavak és néhány másodpercnyi szünetek között siklanak ki a lélek mélyéről a hallgatásra kényszerített emlékek. Beszélgetésünk során úgy törnek felszínre a szavak, mint a bixádi gyógyforrás buzgája; zubog egy kicsit aztán újra elapad és közben sóhajtozik a forrás mélye, hogy erőt vegyen egy újabb kitöréshez.
„Akárcsak a többi falusi lány, hamar férjhez mentem én is – kezdett bele remegő hangon az idők felidézésébe a sokat megélt nénike -.
Nem itt születtem, csak ide jöttem férjhez. 1941-ben ismerkedtünk meg a férjemmel, amikor anyai nagynénémet látogattam meg Mikolán. Szép derék fú volt, én sem voltam megvetnivaló, szemet vetettünk egymásra és nagy szerelem lett belőle. Nem sokat teketóriáztunk,’42-ben összeházasodtunk. Aztán utolért bennünket is a háború fekete szele. 1943-ban a férjemet el-vitték a frontra, itt maradtam a tanyával, a gazdasággal. Fiatalasszony voltam, még alig huszonvalahány éves, amikor az oroszok bejöttek. Gyerek még nem volt, éppen ezért arra az időre beköltöztem a nagynénémhez, aki a falu közepén, a Főutcán lakott. Október 22-én a németek szedelőztek és elhagyták a falut. A malomsikátorral szemben volt a csendőrség ( a mai román paplak helyén), a tiszthelyettes kidoboltatta, hogy közel vannak az oroszok ezért kiürítik a községet, elhagyják a falut. Aki akar az velük mehet az anyaországba. Többen úgy döntöttek akkor, hogy elhagyják Mikolát.  Nem véglegesen, csak míg elmúlik a veszély. Osztroviczky István nagyságos úr is összepakoltatott, nem akarta bevárni az oroszokat.
Jól ismertem az Osztroviczky családot, barátság fűzött hozzá. András a legnagyobb, repülős volt, azt hiszem pilóta, éppen a fronton szolgált. A lányokkal (Gizella és Marika) sokat barátkoztunk. Volt még egy nagyon aranyos, kései leánygyermek is, annak sajnos elfelejtettem a nevét. Nagyon kedves és művelt lányok voltak.
A nagyságos úr édesanyja, az idős Gizella néni nem akart a fiával, unokáival menni. Nem akarta itt hagyni a házat, a birtokot. Nagy házuk volt, mint egy kúria, a falu közepén a római katolikus templom mellett, a mai kultúrház helyén. Benne volt már a korban az öreg nagysága, lehetett úgy 75-80 év körül.
A nagyságos úr ismerte édesanyja konokságát, tudta, hogy elhatározása végleges és rendíthetetlen. Éppen ezért, – meg azért, mert úgysem tehetett mást -, a szükséges holmikat hátrahagyva édesanyjának, lányaival elhagyta Mikolát. Így maradt Gizella néni, az idős nagysága egyedül és várta az oroszok bevonulását. A nagyságos úr joggal remélte, nemsokára visszatérhetnek otthonukba, birtokukra, különben nem hagyta volna magára a konok édesanyját. Sajnos a sors másként rendelte.
Jött a sok orosz, hogy fekete volt tőlük a falu. Ahová léptek ott elhervadt minden. Egy óra sem telt el, hogy betették a lábukat a községbe és egy embert meg is öltek. Mert valaki félre-verte a harangot. Szilágyi Jani meg csak kinézett a Borbély Gedi udvaráról, tudni akarta miért szól a vészharang. Néhány katona éppen a Bélbász Gyula lovait vezette ki az udvarról erőszakoskodva. Az emberek összeszaladtak, az oroszok pedig kiabálni és lövöldözni kezdtek. Szegény Jani fiút egy sorozat telibe kapta. Azonnal meghalt. Az  orosz katona odament és a lábával bökdöste, hogy meghalt-e valójában, vagy csak teszi magát.
Ezek után, ami a falura rászabadult az maga volt a pokol, vagy még annál is rosszabb. Elkezdődött a zabrálás, a nők összefogása, az értelmetlen erőszak.
Házról házra jártak, tyúkot, kacsát, pulykát, malacot, egyszóval minden aprómarhát összefogdosták, vagy lelőtték. A házakat, kamrákat feldúlták „bárisnyát” kerestek; zsírt, szalonnát. Minden élelmet összeszedtek, amit nem ettek meg azt kiborították. A szekrényekből a ruha-neműket kihányták, kapcának vágták. A vetett ágyak dunyháit és párnáit kiforgatták, kivágták, a tollat kiszórták, a takarókat elhurcolták. A legtöbb fehérnép elrejtőzött a csőcselék elől, a bunkerekbe, a csűr-, vagy istállópadlásokon. De volt rá eset, hogy az ágy alól húzták ki a nőt, vagy a lányokat, mint például Szabó Zsigánál is.
Minden házba azzal mentekbe, hogy:
Szoldát eszty, nyemcki eszty? – aztán mindent felforgattak, ami és-, aki megtetszett nekik azt nem hagyták, hanem meg is szerezték. Mondogatták később a faluban, hogy Gombás és Egri települések között lőtték le orvlövészek az orosz főparancsnokot. Azt a tisztet, aki a szárazföldi hadműveleteket vezette a térségben, és azért kutakodtak mindenütt, hátha megtalálják a merénylőt. Azért volt az a nagy hajtóvadászat.
Orosz katonák egy csoportja ment be az Osztroviczky-féle házba és nem győztek eltelni a sok úri holmival. Ételt és italt találtak, ettek és ittak is, többet, mint kellett volna. Aztán elkezdték zaklatni szegény Gizella nénit.
Bárisnyá, bárisnyá! – követelőztek a részeg orosz katonák a magára maradt idős hölgyön, aki sokkal becsületesebb volt annál, mintsem elárulja nekik a lányos házakat. Életével védte Mikola lányait, asszonyait, utolsó leheletéig. A „felszabadító” csőcselék nem volt tekintettel az öreg nagysága korára, sem egészségi állapotára. Többen is megerőszakolták, ájultan hagyták ott. Pár hét múlva a hős asszony belehalt sérüléseibe. Többé soha nem láthatta viszont a fiát, az unokáit, vagyis a szeretteit. Az ő számára a háború és a szenvedés azzal örökre véget ért.
Estére már annyi orosz szekér és katona volt a faluban, hogy alig fértek. Elég népes község Mikola, de talán minden lakosra jutott volna 3-4 orosz. El nem tudtuk képzelni, hogy hol terem ennyi ember.
Már ólomszürke volt a benti félhomály, de nagynéném nem gyújtott lámpát, a sötét házban ültünk, – persze akkor még nem tudtunk a gazemberek minden ocsmányságáról – és a Szilágyi János értelmetlen halálán merengtünk, helyesebben megvoltunk rajta döbbenve. Egyszer csak kopogás hallatszott az ajtón. Az ablakból nem lehetett odalátni így nem tudhattuk, ki kopog. Nagynéném férje ment ajtót nyitni, mi pedig nénémmel azzal egy időben besurrantunk a spájzba, onnan hallgatóztunk, hogy ki jött s mit akar. A kopogás megismétlődött.
Volt egy előre kidolgozott tervünk arra az esetre, ha orosz katona jönne. A terv alig egy nappal korábban, az orosz megszállás előtt készült, mikor a magyar hatóságok elhagyták a falut. Ez abból állt, hogy amíg a néném férje ajtót nyit, mi asszonyok a padlásra menekülünk, föl-húzzuk a létrát és lecsukjuk a padlásajtót. Egy dikót is előre fölvittünk, meg takarókat és némi tartós élelmet arra az esetre, ha huzamosabb ideig kellene fönntartózkodnunk.
Hallottuk a következő kopogásokat is, majd az ajtózárban elforduló kulcs csikorgását. Nem tudom nagynéném félt-e vagy sem, – szerintem igen -, de én a szívemet torkomban éreztem akkor verni és lüktetése úgy fojtogatott, mint egy nagy gombóc, amely a nyeldeklőmön akadt és sem kiköpni, sem lenyelni nem tudom. Nagy volt a meglepetés mikor egy ismerős női hang hallatszott, szűrődött be a kamrába. Mindketten felismertük a szép, csengő hangot és teljesen megnyugodtunk. Néném még meg is szorította kissé a kezemet bátorításként, mintha csak azt akarta volna mondani:
– No látod, kislányom, nincs semmi baj.
Az ismerős hang vidám és felszabadult volt, jól esett hallani a nagy szorongás után. A hangról ítélve, minden kétséget kizárva tudtam, hogy Szer Rózsika az (mindenki így hívta), Szer Ferenc lánya és név szerint keresett engem.
Ferenc bácsi is a fronton szolgált. A lánya állítólag férjes asszony volt, egy aranyos kislány édesanyja, akit Marikának hívtak. Pusztai Marikának. Talán Pusztai volt férjes neve. A férjét, – ha volt neki (?) -, nem ismertem, de akkoriban minden férj a fronton volt, még az „alibi” férjek is. A pletykákból viszont hallottam, – hamar terjed a szó -, túl van már egy-két szerelmi „bánaton”, de a részleteket nem ismertem. Helyes alakú nőszemély volt, amolyan tűzrőlpattant, férfi-tekintettre termett. Nem voltunk barátnők, többnyire látásból ismertem, amolyan falusi köszönőviszonyban éltünk, be sem mutatkoztunk egymásnak, de erre nem is volt szükség a mi egyszerű környezetünkben. Nem messze laktak, párszor összefutottunk már az utcán. Én tudtam ki ő, szerintem ő is tudta ki vagyok én, és ez elég volt ahhoz, hogy a jelenléte kellemesebben érintsen, mint amire azelőtt számítottunk.
Nagynéném férje még nem is érkezett válaszolni Szer Marikának a vélem kapcsolatos kérdésére, mert mielőtt szóra nyithatta volna száját én minden gondolkodás és fenntartás  nélkül kiléptem a spájzból, – mögöttem a nagynéném – és ott álltam a nyitott ajtónál, szemtől szembe a Szer lánnyal, szoborrá dermedve, szótlanul, mint, akibe belefagyott a lélek.
A lány nem volt egyedül. Mögötte 5-6 orosz katona várt és amikor megláttak minket úgy tódultak be a nyitott ajtón, mint herék az édes lépre.
Bárisnyá, dáváj bárisnyá! – habogták és ömlött belőlük a bűz, a bráha szag, amitől mindjárt olyan lett az előtér levegője, mint a Rózenberg kocsma légtere napszámfizetéskor.
A nagynéném férje sem tudta mitévő legyen, amúgy sem volt a nagy tettek embere, meg aztán akkora volt a meglepetés az arcán, mint egy nyitott misekönyv. Látszott rajta, nem számolt azzal, hogy előjövünk a rejtekhelyről. Mire észhez kaptam két katona is fogta, szorongatta a kezemet, markolták nehogy kiszabaduljak, nagynénémet is rángatták ide-oda miközben diadalittasan vigyorogtak. Szer Rózsika pedig fennhangon nevetett, talán szórakozott is rajtunk.
– Ne féljetek már annyira, nem esznek ezek embert! – győzködött minket, aztán oroszul vala-mit odaszólt a katonáknak. Nagyon jól beszélt oroszul, ezt előtte nem tudtam, meg is lepődtem rajta, amikor hallottam folyékonyan társalogni a haramiákkal. Mert nem voltak azok emberek, haramiák voltak, én csak tudom.
– Semmi rosszat nem csinálnak, ismerem őket amióta megjöttek, felkértek, hogy segítsek nékik eligazodni a faluba, én vagyok a tolmácsuk – nyugtatta a hölgy ezúttal a nagynénémet. De szavait inkább a férjéhez intézte, aki ökölbe szorított kézzel, indulatosan közeledett az egyik orosz felé.
– Mond meg nekik Rózsi, azonnal hagyják el a házamat! – fakadt ki belőle a dörgedelem, és egyben a megvetés is. A vele szemben álló orosz viszont egy tenyérnyit sem hátrált. Nem úgy nézett ki, mint, akit lesújtott a halálfélelem. Kopott pufajkája alól, – amely majdnem térdig ért rajta, derék tájt pedig széles bőrövvel volt elszorítva – egy géppisztoly csövét tolt a házigazda orra elé. Nem hadonászott, nem szitkozódott, egyetlen rekedt szó csúszott ki a szája sarkából, amolyan bagóköpésnyi:
– Sztoj!
Egy pillanatig néma csend lett, nagynéném férje is megállt legyökerezve, halálsápadtan. De hála Istennek nem történt semmi olyan, ami az oroszok indulatát felkeltette volna. A katonák újra hemzsegni kezdtek, – talán éppen rajtunk osztozkodtak(?) – miközben az udvar irányába próbáltak kirángatni mindkettőnket. Aztán egyikőjük – biztosan ő volt a vezető köztük – szláv nyelven beszélt a Szer Marikához. Hosszabb részletezni valójuk akadt, amit csak ők értettek. Beszédközben a katona meg-meg paskolta a lány arcát, az meg valahányszor ha a férfi hozzá-ért kacéran nevetett felé.  Amikor úgy tűnt mindent megbeszéltek a bandavezér mintegy jeladásként fölemelte egyik kezét. Talán „megállj!” –t parancsolt, mert társai azonnal abbahagyták a ráncigálást, bár a karomat akkor sem engedték el, a tolmácslány pedig közölte velünk, hogy nem áll szándékukban bántani minket.  Elmondta: az orosz katonák jó emberek, azért harcolnak, hogy felszabadítsanak a német el-nyomás alól. Nem akarnak sokáig itt maradni, menniük kell a németek után Berlinig. A németek valamennyien fasiszta gyilkosok, nem érdemelnek kegyelmet, ezért mihamarabb pusztulniuk kell.
– Egy kis munkára szednek össze néhány asszonyt a faluból. Gondoltam maguk is szívesen segítenek. Ott a sok aprómarha összegyűjtve a Sárgaháznál (a Pika-féle kastélynál), meg kell valamennyit tisztítani és vacsorát főzni a tiszturaknak. Pár edényt, főzőeszközt is elvinnének, meg valamennyi fűszert. Hús van bőven, önök is kaphatnak belőle. – fejezte be Rózsika a beszédet, ami lényegében úgy hangzott, mint egy katonás utasítás. A mellette álló orosz pe-dig, mintha mindent értett volna a beszédből, bólogatott megerősítés gyanánt:
Dá, dá, málenkij robot! Ruszki szoldát háráso, szkoro domoj!  – erősítgette az orosz, aztán tekintetével előbb minket méregetett – tetőtől talpig -, majd körülvetette társain.
Dáváj!  – tette hozzá kis idő múlva, röviden és határozottan.
Egyik embere lekapta válláról a fegyvert, valamit vacakolt vele, kattanások hallatszottak és lövésre kész test-állásba helyezkedve a puskacsővel felénk bökött. (Átgondolva, utólag tudtuk meg, hogy csőre töltött.) Ebből a mozdulatból beszéd nélkül is megértettük a helyzetünket. A felénk irányított fegyver nyomatékosította a meghívást, ha nem engedelmeskedünk lelőnek.
Levették rólunk a kezeiket, karjaim kiszabadultak az erős szorításból, de a fegyver csöve továbbra is ránk volt irányítva.
Pásli!  – parancsolta, most már az a katona, aki fegyvert fogott ránk. Nem értettük, mit akar s kérkedésünk közepette tekintetünk egy pillanatra találkozott. A félhomály és az ápolatlan külső ellenére lerítt róla a férfikorba még alig hajló fiatalsága. Attól a pillanattól kezdve inkább sajnáltam őt, minthogy féltem volna tőle. Az én képzeletembe nem fért bele, hogy egy annyira fiatal katona, aki még szinte gyermek, ölni tudna. (Sajnos később át kellett értékelnem az efféle gondolatokat a gyermekképű oroszról is.)
Pásli, pásli! – ismételgette fegyveres kísérőnk az utasítást és, hogy megértsük a tárt ajtó-, vagyis az udvar felé mutatott puskájával.
Közben a többi katona perceken belül előforgatott a házból minden arravaló fazekat, lábast, fűszeres dobozokat és evőeszközöket. Ami nem kellett azt a házközepére dobták és otthagyták. Persze nem felejtettek el néhány takarót, ruhaneműt sem összeszedni, hogy a szép nagy faliórát ne is említsem.
Az udvarra értünk, nagynéném férje is velünk akart jönni, de az orosz elébe állt és rászólt:
Márs vá dom!
– Tessék bemenni a házba! – Fordította le Szer Rózsika a szláv beszédet, miközben szó szerint karon fogta azt az oroszt, amelyikkel olyan meghitten társalgott.
– Majd jönnek az asszonyok,…jaj és ne tessék félni, az edényeket meg egyebeket is mind visszakapják! – tette még hozzá a kapuból.
Olyan hirtelen történt minden, hogy még akkor sem ért fel teljesen a tudatomig, amikor már az utcán jártunk. Nem a járdán mentünk hanem az utca közepén. „Tolmácsunk” ment elől a fiújával, aki egyben valami parancsnokféle is lehetett. Úgy látszott nagyon büszke az orosz tudására és az új szerep, amit a vörös csőcseléktől kapott teljesen elkábította. Elnéztem amint karolta a katonát s beszélt,…beszélt. Néha hangos nevetés tört ki belőle, olyan volt, mint a töménnyel túlszórakoztatott könnyű lányok az őszi hálaadás ünnepélyt követően. Mintha nem is a háború forgatagába keveredett volna bele. A hátuknál jöttünk mi, én és a nagynéném. Úgy ahogy voltunk, egy szál ruhában, még szvettert, vagy kabátot sem vehettünk fel, pedig már hűvösek voltak az esték. A fegyveres kísérőnk pedig szigorúan mögöttünk, majd pár lépésre a többi orosz a zabrált holmival.
Kint már beesteledett, csillagok kezdtek fölszűrődni az égre s gyönge, szentjánosbogár pislogásukat néha kósza bárányfelhőfoszlányok takarták el. Mozogtak a felhők, s lengedezett a szél.
– Csak a háború ne lett volna! – futott át ismét agyamon a sötét rettegés, amitől még az ősz varázsa sem tudott megszabadítani egyetlen pillanatra sem. Távolban szolgáló férjem jutott eszemben, akiről már két hónapja nem volt hírem. Azt az utolsó lapot, amelyre nyíllal átütött két szívet rajzolt, – egyetlen betű nélkül -, még Kolozsvárról küldte. Egyetlen betűje sem volt és mégis milyen sokat jelentett. Milyen sokat mondott. Benne volt az egész életünk.
– De hol van az már, és hol van Kolozsvár?
Ők futnak az ellenség elől, mi pedig prédájává lettünk. Kiszolgáltatottak, a legcsekélyebb védelem nélkül. És mikor jöhetnek haza, mikor láthatjuk egymást? – csak Isten tudja. Az oroszok meg a románok bent vannak Nyíregyházán, és nagyon úgy néz ki, hogy nincs erő, aki kiverje őket onnan. Hol van a fiatalságunk, nagy szerelmünk és az a sok-sok be nem teljesült vágy: gyerekek, család, béke. Álom, amelynek valóra váltása egyre jobban oszladozik az orosz megszállás átláthatatlan, sűrű fergetegébe. – folytatódtak a gondolatok és kapcsolódtak sűrűn egymásba, mint zsenge kalakánc a gyöngéd és szorgos gyermekujjak között.
Pásli, pásli! – szólt hátunk mögül a fegyveres muszka, akinek kamasz mivolta ismét eszem-be juttatta a háborús borzalmak véres valóságát. Annyira elmerenghettem az emlékeken, hogy nemigen vettem észre a lépések ritkulását, lassulását.
A Pika-féle portán nagy volt a sürgés – forgás. A Sárgaházból ki-ki csapódott az erős lámpa-fény a sűrűn nyitogatott ajtó mögül. Az ablakok vakon ásítottak az utcára, a parkra. El voltak sötétítve. A színes üvegek fényorgonája sem hangulatoskodott, körszeletei szürkén és egy-hangúan olvadtak bele az októberi est egyre mélyülő homályába.
Az udvar és a park tele volt szekerekkel, lovakkal, orosz katonákkal. Az udvaron elhaladtunk a kastély bejárata előtt, tovább mentünk a régi ház felé (Bádogos ház). A hatalmas gangot petróleumlámpák világították ki s a lámpák viaszsárga fénye alatt látni lehetett a föl-fölcsapódó gőzt. Azt hiszem kissé megnyugodtam.
Talán mégsem hazudott Rózsika és tényleg vacsorát kell készíteni a tiszturaknak!
Ez a gondolat még jobban megerősödött bennem látván a kivilágított gangon az ismerős arcokat. Falubeliek voltak. Csupa ismerős férfiak és nők, ki-ki a magának való munkával elfoglalva. A férfiak vizet hordtak, fát vágtak és rakták a tüzet abba a 3-4 spórba (tűzhelybe), ami csak úgy (kémény nélkül) alkalmilag volt odaállítva a fedél alá, csupán egy-egy szál kürtőcsővel, hogy a füst feljebb menjen szemmagasságtól. Az eresz alól szabadon távozó füstöt a lengedező szél gyakran visszacsapta s keveredett a fazekakból, lábasokból kiáramló gőzzel. Az asszonyok, lányok baromfit és zöldséget pucoltak. Azt hiszem úgy becsületes, ha elhallgatom az ismerős neveket, mert, ami azon az estén (éjszakán) a Pika-féle portán velünk történt, az nem volt más, mint a női tisztesség lábbal tiprása, megalázása és semmibevétele.
Fegyveres katonák felügyeltek ránk. Aki fáért, vízért, vagy bármiért arrább ment azt az orosz elkísérte. Kaptak is a becstelenek annak alkalmán. A krumpli veremtől női visongás hallatszott, utána csönd, majd kisírt szemű, megtépázott ruházatú nők hozták lesütött fővel a teli kosarakat. A férfiak tudták mi történik, de tehetetlenül kellett tűrjék a becsületsértést, a meg-alázást. Annyi volt az orosz, mint csillag az égen, a viselkedésük pedig nem éppen számított  emberinek. Szívtelen, vad csőcselék martalékává estünk.
Nagynénémmel elkezdtük a levágott baromfiak kopasztását, helyesebben bekapcsolódtunk a munkába, mivel már korábban el volt kezdve. Úgy helyezkedtünk, hogy mindig a tömegben legyünk, vagyis ott, ahol sokan tartózkodnak, vagy dolgoznak egy helyen.
Főtt a rengeteg borscs, amolyan levesféle. Hús krumpli, káposzta, cékla és zöldségek keveréke. Ahogy főtt folyamatosan raktuk bele a megtisztított, feldarabolt húst. Volt abba minden: tyúk, pulyka, kacsa, nyúl sőt még malac is. Nem számított a muszkáknak.
Szkoro, szkoro! – sürgettek lépten-nyomon mindenkit.
– Siessenek vele, siessenek asszonyok! – tolmácsolta az oroszok parancsát Szer Rózsika is, közben fakutya módjára vigyorgott a hallgatag oroszra, akinek mintha csak karjához lett volna varrva úgy ragadt rá. Közben együtt kóstolgatták a készülő ételt;
– Ebbe több káposzta kell, emebbe még sót tegyenek, ebbe pedig vágjanak még húst, mert kevés! – fordította az orosz megjegyzéseit, aki átmenetileg a séf  tisztséget is ellátta.
Ha az orosz leült, Rózsika az ölébe helyezkedett, halántékát és tarkóját cirógatta s állandóan dorombolt a fülébe valami olyasmit, amit csak ők ketten értettek, amitől az orosz tekintete néha lángolni kezdett. Na mondogattuk is, – csak úgy egymás közt, halkan, hogy meg ne hallja -, a magunk véleményét a “szépjószág” felől.
A kastélyból lárma, mulatozás hallatszott, bizonyára az orosz tisztek hígították a háború okozta keserűséget egy kis finom, nemesi borral. Vagy a győzelmet ünnepelték(?).
Volga, Volga… – szűrődött ki néha a számunkra is érthető szövegtöredék az ajtórésen s közben egy hegedű visítása kísérte az idegen gajdolást.
Azt suttogták a gangon, hogy Papp Antal muzsikált a tiszturaknak. Valahonnan megtudták a nyavalyások, hogy Anti tud hegedülni és előkerítették, játsszon nekik.
Volga, Volga, öreg Volga… – hegedülte nekik Anti, ők pedig átölelték az ifjú vállát és könnyekig elérzékenyülve harsogták a dalt egy nagy orosz folyamról, amelyről annyi legenda szól és, amelytől több ezer kilométerre elszakadtak, hogy kivívják az úgymond „németek által leigázott” magyar népnek az „áhított felszabadulást”.
Késő este volt, közel éjfélhez mire elkészült a borscs, az oroszok nemzeti eledele. Tálakat, vödröket és más alkalmatosságokat vettek elő a katonák s mi mertük nekik a forró vacsorát.
Négy, – vagy talán több – egyforma tálat hoztak valahonnan a tolmács kíséretében, – amolyan úri edények lehettek -. Miután mindegyiket teleszedtük levessel, intett az orosz, hogy figyeljünk. Beszélt és intézkedett. Körülnézett a gangon és kiválasztott annyi nőt ahány olyan tál volt, csupa fiatalokat. Én is köztük voltam.
– Önök fogják a tiszturaknak bevinni a vacsorát! – tolmácsolta Szer Rózsika a séf s egyben a szerető szerepét betöltő orosz által kiadott ukázt.
– Szedjék rendbe magukat egy kicsit aztán jöjjenek utánam! – rendelkezett tovább a meghatalmazott, oroszbarát fehércseléd.
Elkezdtük -, vagy legalábbis úgy tettünk, mintha rendeznénk magunkat, öltözetünket, mintha tollászkodnánk. Fejkendő-, kötényigazítás, – semmi tudatos -, csupa berögződött mozdulatok következtek. Közben aggodalommal tekintettünk hol egymásra, hol pedig az orosz kerítőre. Eleget láttunk akkor este, hogy következtetni tudjunk mi vár odabent, a kastélyban ránk.
Néhány pillanatnyi némaság szállt az ábrázatokra, csak az oroszok gajdolása s a szénát ziláló lovak egy-egy prüszkölése hallatszott.
Szkoro, szkoro! – törte meg oroszunk a csendet sürgetésként.
Nagynéném látván a menthetetlen helyzetemet, egy szempillantás alatt kivette kezemből a gőzölgő tálat és maga állt be a sorba helyettem. Nem volt időm gondolkodni afelől, hogy el-fogadjam-e, vagy sem áldozatkészségét. Azt sem tudtam helyesen cselekszem-e az adott helyzetben ha elfogadom. Már nem volt értékítéletem a cselekvésekben, mert van, amit már nem is akarunk tudni, csak úgy történik magától. Azt hiszem ez volt az igazi félelem, vagyis inkább a bátorság teljes csődje. Hiszen tudjuk, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a cselekvésképesség megőrzése a félelem leküzdésében. Hát ez az, ami akkor hiányzott: a cselekvőképesség. Azóta is valahányszor visszagondolok arra a pillanatra rádöbbenek, hogy az élet nem csak fiatalságból és szépségből áll, hanem áldozatkészségből is.
De még mielőtt a veszélyes helyzetből megszabadulva érezhettem volna magam az orosz rá-jött a csalásra. Észrevette, amint nagynéném elvette kezemből a tálat és beállt helyettem a sorba. Hosszú, fanyar mosoly szélesedett az ábrázatára.
Sztoj! – állította meg a sort – előzékenyen -, még mielőtt az elindult volna.
Aztán az egyik katona kezéből elvett egy másik tálat, levest tett bele és a kezembe nyomta.
Pásli! – parancsolt rám röviden, és én kénytelen voltam fölzárkózni a sor végére.
Kezemben a gőzölgő tállal, mentem az orosz tiszturaknak vacsorát vinni a Sárgaházba. Fél-idős, 40-50 év körüli orosz tiszt ült a hosszú folyosó közepe tájáról nyíló szobában. A címét vagy rangját nem ismertem, ma sem ismerném mivel nem értek a katonadolgokhoz. Ült az asztalnál, amelyen térképek és talpas lámpa volt. A lámpa mellett hatalmas üvegkancsó félig borral és egy ólomkristály pohár. Az utca felőli szobából áthallatszott a hegedű és a mulatás.  Nagyon zavart voltam. Azelőtt sohasem jártam abban a házban, de főleg kiszolgáltatott helyzetemtől fogva zavarodtam össze. Nem emlékeztem a részletekre, hogyan mentem be, hova ment be a nagynéném, melyik helyiségbe, csak már ott álltam a gőzölgő tállal a kezemben az orosz tiszt asztalánál, akinek Szer Rózsika éppen magyarázott valamit.
Hárásó, hárásó!  – bólogatott az őszes hajú, nagydarab férfi, akinek a zubbonya elején annyi plecsni lógott, mint ajándékbolti kirakatban az árcédula. Aztán összehajtogatta a térképeket, egy üres székre tette, hogy a tálat az asztalra tehessem.
Hárásó, hárásó! – bólogatott ismét és tekintetével tetőtől talpig végigmért. Rövid kopogás hallatszott az ajtón s egy katona jött be, kezében tányérok és evőeszközök. Felismertem: a gyermekképű volt az. Rózsika terített asztalt s közben folyamatosan tárgyaltak valamiről, amit én nyilván nem értettem.
Hárásó, hárásó! – mondogatta az orosz főember s bozontos szemöldökét mozgatta ha vala-hányszor rám tekintett.
– Két tányérba merjél – intézkedett Rózsika felém, mikor letettem a tálat – egyikbe a kapitány úrnak a másikba magadnak. A katona majd kint eszik a többiekkel. Szolgáld ki a tiszturat és vacsorázz vele. Csak úgy eszik az ételből, ha előbb te fogyasztasz belőle. Így akar meggyőződni, hogy nincs benne semmi olyan, ami az egészségre ártalmas. Érezd magad jól és jó étvágyat!
A helyzet egyértelmű volt. Talán ugyancsak „jó étvágyat” kívánhatott az orosznak is a tolmácsunk, – mert beszélt még hozzá valamit – majd a gyermekképűvel együtt kimentek.
A két tányért az asztalon egymással szemben helyeztem el és szedtem az ételből. “Vendéglátóm” oda tolt egy széket az asztal másik oldalához és mutatta, hogy üljek le. Azt hiszem mondanom sem kell milyen étvágyat éreztem, de muszáj volt ennem. A parancsnok megvárta, amíg a tányéromat félig kikanalaztam és csak aztán látott hozzá az evéshez. Ízlett neki, mert hamar orra alá hányta a tányér tartalmát.
Hárásó, hárásó! – mondogatta és intette, hogy szedjek neki még az ételből, s a kancsóra és a pohárra is mutatott. Megértettem. Ismét szedtem a tányérba, majd a kancsóból bort töltöttem az ólomkristály poharába.
Pászibá! – mondta, de én nem értettem akkor, hogy az azt jelent „köszönöm”.
Elköltötte ízletes vacsoráját az orosz tiszt, az asztalterítő sarkát használta szalvétának meg kéztörlőnek. Fölemelte borral töltött poharát, egy pillanatig úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán eszébe juthatott, hogy úgysem érteném, s szó nélkül kiitta.
Kiengedte a fölösleges levegőt, keze fejével letörölte a sörtés állára csöpögött utolsó cseppeket aztán ismét a kancsóra és a pohárra bökött. Ha beszédét nem is értettem, számomra leg-természetesebb dolog volt, hogy ismét tölteni kell. Újra megtöltöttem a poharat.
Megint mondott valamit, de látván, hogy semmiképpen sem reagálok, fölemelte a poharat, a kezembe adta és egyben emelte a számhoz, jelezvén, hogy innom kell.
Azt hiszem tagadólag ráztam a fejemet, vagy talán mondtam is, hogy nem kérek bort, hogy nem szoktam italt fogyasztani, de ő nem törődött az ellenkezésemmel. Fölállt, közelebb jött s egyik kezével kezemet emelte poharastól a számhoz, a másikkal tarkómat tartotta. A pohár tartalmának egy része a számba folyt, a többi meg a ruhám elejére ömlött. Bosszankodva rázta a fejét, majd ismét intette, hogy töltsek. Szót fogadtam és jó párszor töltöttem, ő pedig ugyan-annyiszor kiitta. Az arca kezdett kivörösödni a tekintetét pedig egyre jobban rám szegezte, egyre áthatóbban nézett. Ha a kancsó „kiszáradt”, a kapitány (ha valójában az volt?) megnyitotta az ajtót, kiszólt és a gyermekképű katonája azonnal jött. Elvitte az üres üvegedényt majd nemsokára már hozta is tele borral. Valahányszor az ajtó megnyílt a szomszédos helyiségekből hangos lárma csapódott be. Néha mintha női sikollyal lett volna keveredve, de lehet, hogy csak félelmemben képzelődtem. Ilyenkor mindig fölrettentem, a nagynéném meg a többi nő járt az eszemben; vajon rajtuk miként osztozkodnak az orosz haramiák?
Másodjára, vagy harmadjára járt már a kancsó mikor – szinte megfeledkezve önmagáról – vendéglátóm hosszan bámulni kezdett rám.
– Teremtő Istenem, ez engem fölfal a puszta tekintetével! – villámlott át agyamon a borzalmas gondolat, amitől mindenem remegni kezdett, mint a citerahúr. Még sohasem éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak. Fölálltam a székről és arra akartam kérni, hogy engedjen elmenni. Hogy engedjen haza. Hogy ne alázzon meg, ne tegyen velem olyat, ami miatt szégyenkeznem kelljen egész hátralevő életemben. Rimánkodni akartam neki a becsületemért, de úgy be volt szorulva a torkom, hogy hiába erőlködtem egy hang sem jött ki rajta.
A szék támlájában fogózkodtam, mert úgy éreztem elhagyott az utolsó csepp erőm is. Ő csak bámult. Nézett tágasra meredt szemekkel és olyanná vált az a pillanat, mint az elmúlás feneketlen mélysége. Aztán fölállt és egészen közel jött hozzám. Olyan közel, hogy éreztem mohó tekintetének sötétségét s a borszagú leheletét. Egyik kezemet megfogta és a ruhám felső gombjára helyezte.
Rozgyevájszjá!  – mondta közömbös kifejezéssel.
Egy nő mindig megérzi ha veszélybe kerül. Én is megéreztem azt már a nagynéném házában, amikor a Szer Rózsika orosz kísérőinek tekintetével találkoztam. Volt azokban a villanásokban valami rossz, veszélyt árasztó hullám, amit csak mi a védtelen nők vagyunk képesek föl-fogni. S ez ott volt minden szláv katona szemében.
Nem értettem az idegen szavakat, de valahogy mégis tudtam mit parancsol az orosz tiszt. Biztosra vettem, hogy ruháimtól akar megszabadítani, azt akarta, hogy magamtól levetkőzzem neki. Micsoda megalázás és milyen aljas modor. A tiszt, a vezető, akinek felügyelnie kellett volna katonái felett, hogy azok ne kövessenek el túlkapásokat, bűntetteket, ő maga is részt vett mindenben, semmivel sem különbözött a csőcseléktől. Eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Mindenre elszánt maradtam. Inkább a halál, mintsem a megbecstelenítés.
– Lőjön le az oroszok vitéz kapitánya, de önként engem nem kap meg! – gondoltam akkor. Büszkeségem annál nagyobb volt, mintsem magamtól – akár félelmemben is – kész lettem volna kielégíteni buja vágyait.
Rozgyevájszjá! – förmedt rám ezentúl erélyesen, mint aki türelmét vesztette.  Láttam, hogy zubbonyát kigombolja, leveti és, mint a vállfára, úgy helyezi rá a székkarjára.
Számítottam erőszakos próbálkozásra, mégis előre tiltakoztam még a gondolattól is, hogy  megtörténjen. Ösztönszerűen cselekedtem. Védekezésképpen két karomat keresztbe vetettem melleimen és az ajtó felé léptem. Azt hiszem  kitalálta szándékomat, mert abban a pillanatban elém lépett, – ezzel utamat állta – s egy erős kézlendítéssel úgy arcon ütött, hogy beestem az asztal alá. Nem éreztem fájdalmat, csak nagy gyöngeséget. Próbáltam föltápászkodni, de nem voltam képes megmozdítani egyik tagomat sem. Még láttam az oroszt felém hajolni, éreztem kezének erős markolását a karomon, aztán minden elsötétedett. Elájultam.
Hideg, vizes ruha érintését éreztem az arcomon és a nyakamon, mikor magamhoz tértem, meg valami nehezéket, amitől mozdulni sem tudtam. Villámcsapásként sújtott le a ráeszmélés, ruha nélkül feküdtem, de nem falakat láttam. Az orosz tiszt mázsás, ruhátlan teste nehezedett rám, még levegőt is alig tudtam venni. Vizet fröcskölt-, s nedves ruhával törölgette az arcomat, hogy magamhoz térjek.
Megütött, elájultam, levette ruháimat és megerőszakolt a disznó – következtettem szörnyű állapotomból. De inkább lőtt volna le, mert annak a gondolatát, ami velem történt, amit velem tett, nehezebb volt elviselni, mint a halált. A testi fájdalmat talán kikapcsolta az idegrendszerem, de lelkem helyén már csak egy nagy ürességet éreztem, egy hatalmas űrt, amelybe egész fizikai lényem belesüllyedt. Nem sokáig voltam eszméletemnél. A testi gyötrelem, az undor, a levegő hiánya ismét tudatállapotom elvesztését okozták. Néhányszor az erőszak folyamán föl-föl eszméltem majd ismét elájultam. Azt hiszem teljesen elvesztettem  idő- és helyérzékemet.
Amikor ismét magamhoz tértem már egyedül voltam. Ágy-, vagy dívány volt, amin feküdtem, vastag, gyapjútakaróval betakarva. Petróleumlámpa lógott a plafonról s világította be sárga fényével a helyiséget. Körülnéztem, de a bútorzat ismeretlen volt. A szomszéd helyiségből szlávnyelvű beszéd hallatszott. Felismertem az orosz kapitány hangját. Végigfutott rajtam a hideg verejték. Vagyis a szomszéd szobában vagyok. Láttam vacsoraközben az ajtót, amely egy másik helyiségbe nyílt – tért vissza lassan az emlékezetem. Felültem az ágyon, zúgott a fejem és mindenem sajgott. Körülvetettem tekintetemet a szobában, de a ruháimat sehol nem láttam. Az asztalon egy üvegkancsó volt, félig vízzel. Szomjas voltam, kiszáradt a szám, ezért elindultam az asztalhoz a vízért. Két lépés után összeestem. Nem ájultam el, csak járt erőm nem volt. Néhány másodpercnyi szusszanás után feltápászkodtam a padlóról. Az asztal szélé-re támaszkodva ittam a kancsóból egy-két korty vizet. Markomba is töltöttem egy keveset és a tarkómra locsoltam. Jót tett a frissítés, éledni kezdtem. Leírhatatlan testi és lelki teherként nehezedett rám az elmúlt órák fertelme. Ruháimat nem találtam így a takarót fogtam magamon körül. Kintről ajtónyitogatások, jövés-menések zaja hallatszott. Az egy szál pokróccal körültekerve álltam az ajtó előtt azzal az elhatározással, hogy kisurranjak és megszabaduljak a gazemberektől, de lépéseket hallottam s már nyílt is az ajtó. Szer Rózsika lépett be, kezében gombolyagba gyűrt ruháimmal. Rövid pillantást vetett rám, holmimat az ágyra dobta és gúnyosan megkérdezte:
– Jól aludtál?
Válasz helyett szembeköptem. Olyan ellenszenv és indulat tombolt bennem, bármire képes lettem volna, hogy törlesszek abból a sok rosszból, amit okozott nekem, ha fizikai állapotom engedte volna.
– Ezt még nagyon megbánod! – fenyegetett meg, miközben képét törölgette.
Kiment a szobából, hallottam, amint rám kulcsolta az ajtót.
– Úgy látszik még nem szórakoztál eleget, hát majd gondoskodom felőle! – kiáltotta vissza az ajtón túlról és hangjában érződött a gyűlölet, a harag, ami ilyenkor elsötétíti az emberek szívét. Amitől kivetkőznek humanoid mivoltukból és vadállatokká vetemednek.
Mi tagadás, nagyon féltem, hogy ígéretét valamilyen módon valóra is váltja. Hamar fölvettem a ruháimat, közben folyton azon töprengtem miként szabadulhatnék ki abból a fertelmes házból. Az ajtóval próbálkoztam, de csukva volt. Kopogtam, dörömböltem, de senki sem válaszolt, senki sem jött kinyitni. Az ablakon rácsok feszültek, így az sem jöhetett számításba. Talán ha tüzet gyújtanék összeszaladnának az emberek; de mi van ha nem?
Megfúlok a füsttől, vagy bennégek és ezt nem akartam. Nem tudnék öngyilkos lenni – döbbentem rá ismét a valóságra. Megpróbáltam jobban, megfontoltan felmérni a helyzetemet. Leültem az ágyra és vártam. Gondoltam ha tovább dörömbölök abból is baj származhat, mert csak valamelyik orosz hallhatta volna meg, azoktól pedig nem lehetett semmi jót várni.
Valamennyi idő telhetett így el, lépéseket hallottam, aztán a kulcs nyikorgását az ajtózárban. A gyermekképű orosz lépett be a szobába. Teljes szerelést és fegyverzetet viselt, mint, aki menetkész. Rám nézett és szemeiben égtek a villanások, a kapzsiság, a mohóság sugarai. Le-vetette a hátizsákját meg a fegyverét és a cserépkályha mellett lévő fásládára tette.
Hárásó bárisnyá! – mondta vigyorogva és egészen közel lépett hozzám. Olyan közel, hogy szinte nekem ütődött s a következő pillanatban mindkét karjával derék tájt átkarolva magához szorított. Visítani és rugdalózni kezdtem, két öklömmel pedig a hátát kalapáltam. Nem törődött azzal, hogy ellenkezem, megpördített és az ágyra tepert. Dulakodás, birkózás közben a ruháimat tépte volna lefele, de egy kis erőt nyertem és sikerült mindig elhárítanom támadásait. Vagyis nem tudott egyszerre fogva  tartani, meg vetkőztetni is. Egy alkalmas pillanatban erősen megharaptam a kezét. Fölordított és egy kicsit lazult a szorítása. Láttam, amint kézfejéből patakzott a vér. Abbahagyta a dulakodást és elengedett. Az ajtó felé rohantam, de elállta az  utamat.
Jobjtvojumáty vengr szobáká!  – Üvöltötte dühösen és derékszíjáról lecsatolta a bajonettet. Kivágta az egyik párnát, kiszórta a tollat és a párnatokból kötszert hasított.
Dáváj! – förmedt rám és a hasított ruhacsíkot a kezembe nyomta. Tartotta a vérző kezét, hogy kötözzem be. Engedelmeskedtem. Remegve, sírva bekötöztem a sebet. Zokogva kértem engedjen el, hagyjon békével elmenni, de tekintetén látszott, hogy egy percre sem adta fel mocskos elképzelését.  Tisztában voltam azzal, hogy nem értett egy szót sem abból, amit mondtam, de a helyzetemet azt igen, azt értenie kellett. Azt, hogy milyen védtelen és kiszolgáltatott voltam. De az ő számára én csak préda maradtam, számukra mi csak prédák voltunk.Amolyan könnyű préda, ami ott volt egy karnyújtásnyira, csak le kellett hajolni és elvenni.
Ványuská! – kiáltotta ki a nyitott ajtóból, hangosan.
Magas, erős termetű katona jelent meg a külső szobában – biztosan őt hívta -, amolyan közép-korú férfi. Váltottak néhány szót, – nyilván én lehettem a beszéd tárgya -, majd a mackóterme-tű is lerakta a hátizsákot és a fegyvert. Szúrós tekintetével keresztülnézett rajtam és benne volt abban a tekintetben a fenyegetés is. Anélkül, hogy habozott volna megfogta mindkét kezemet és hátratekerte. Rugdalózni kezdtem mire ő, a hátracsavart karjaimtól emelt föl, és nem csak a rugdalózást tette lehetetlené, hanem akkora fájást okozott, hogy majdnem elájultam. Szemből a gyermekképű közeledett fenyegetően, kezében az éles bajonettel.
– Vége van. – vetettem számot az élettel, meg mindennel. Mire is gondolhattam volna?
Csupasz nyakamat körülrajzolta a gyilkos szerszám hegyével, már csak arra vártam, hogy mikor szorítsa rá az élét. Vártam, hogy mikor fog bekövetkezni az éles fájás, ami végkép véget vet minden szenvedésnek. Szilágyi János esetéből kiindulva, nem sokat számított akkor egy ember élete. De a halálos döfés nem következett be. A gyermekképű előbb az elől gombolós  ruhám három gombját nyeste le, aztán a ruha kivágásának folytatásába helyezte a pengét és teljesen végighasította rajtam, nyaktól az aljáig. Olyan lett a ruha, mint egy széttárt köntös. Ugyanúgy végigvágta az alsó holmijaimat és leszedte rólam a felszabdalt öltözéket. Az ágyra tepertek és mindketten megbecstelenítettek. Nem tudom meddig gyötörtek, mert egy idő után ismét elájultam.
Fájt a fejem és sajgott minden részem, amikor magamhoz tértem. Egyedül voltam. Kellett néhány perc, hogy felidézzem hol is vagyok, meg mi történt velem. Zokogni kezdtem és sokáig nem állt el a sírásom. Csúffá tett ruháimat összeszedtem és úgy ahogy fölöltöztem.
A fölszabdalt párnahuzatból hasítottam egy szalagnyit és derekamnál átkötöttem a végigvágott ruhát, a gyapjútakarót pedig, mint öregasszonyok a nagy sálat, a vállamra vettem és elől átkötöttem.  Szerencsére az ajtó nem volt kulcsra zárva. Megfogtam a kilincset és engedelmeskedett. Az első szobában sem volt senki. Sem térképek, sem olyan holmik, ami a tiszt jelenlétére utaltak volna. Talán elment – gondoltam – és továbbosontam.
A folyosó végén, az utca felőli szobából beszéd hallatszott, idegenek, oroszok beszéde, de nem láttam senkit az előtérben közlekedni. Tudtam, hogy szabadulásom azon múlik, eltudok-e észrevétlenül menni erről a veszedelmes helyről. Láttam, hogy a folyosó főbejáratán kívül van egy hátsó ajtó is, amolyan személyzeti kijárat. Egy alkalmas pillanatban – cipőmet a kezembe vettem – mezítláb, hogy lépteim ne kopogjanak kisurrantam a házból. A régi ház tornácán megláttam egy üres, kétfülű vesszőkosarat, amolyan fahordásra valót, fölvettem és mint, aki valamilyen dolog közepette szorgoskodik a kert felé indultam. A park és az utca irányába nem mertem menni, mert néhány fogatot és mozgolódó katonákat láttam. A kert elhagyatott volt senkivel sem találkoztam. Leértem az Égresre és az égerfák, bokrok takarásában hagytam el a Pika-féle kastélyt. Az égen még virított az őszi nap, csak az én szívemben lett sötét és borús minden, talán mindörökre…

Az emlékek súlya alatt görnyedezik egy sovány, nyolcvan év fölötti anyóka. Mély szemgödreit már vörösre sírta. Ráncosra aszalódott, vessző-ujjai között viaszsárga levelezőlapot szorongat, amely a kolozsvári Szent Mihály Templomot ábrázolja a Mátyás szobor oldala felől. Háttérben a karcsú torony, csúcsán a színarany kettős kereszt. Ismerős a kép mégis az alatta sorjázó, félig már lekopott betűket silabizálom:
„Kolozsvár – Mátyás-szobor – Fadrusz János alkotása”.
A lap másik oldalán nyílvesszővel átszúrt, két egymásba olvadó szívet rajzolt a feladója nedvesített hegyű tintaceruzával, alatta a dátum: 1944. augusztus 20.
Üzenet a múltból! Üzenet, amely már jó ideje nemcsak a hajlott hátú anyókának szól, hanem mindnyájunknak, akiknek augusztus 20. több, mint egy dátum, Mátyás több, mint egy szobor és Kolozsvár több, mint egy város.

Kölcsönözhető az Országos Szechenyi Könyvtárban, valamint a vásárosnaményi Balázs József Városi Könyvtárban is.

A könyv alsó borítója.