Mikolai Bertics Mihály honlapja

A BESZÉLŐ KŐ

a beszélő kő_y– Erzsike néni!
Az idős asszony álmából fölriadva hallotta amint nevén szólítják. Úgy érzékelte, hogy kintről, a kapuból jött a hang. Leszállt az ágyáról, elhúzta a függöny szélét és az ablakon át kitekintett, de az utcalámpa sárguló fényében senkit sem látott.
– Valószínű csak álmodtam – tűnődött el kissé a történteken, anélkül, hogy bármiféle jelentőséget tulajdonított volna annak. Csak egy álmos pillantást vetett még az órára, amely éjfél után kettőt mutatott, és visszafeküdt.
Erzsike néni a temető szomszédságában lakik, mindössze néhány méterre a sírkerttől. Ebből eredően, számára természetes, hogy minden nap bejár a temetőbe; az örökkévalóságba távozott szülei, testvérei és szeretett férje sírjához. Hol friss virágokat visz, hol pedig csak megöntözi azokat, hogy még szebb és kellemesebb álmot aludhassanak szerettei.
Néhány nap elteltével megismétlődött ugyanez, mármint a bekiáltó hang:
– Erzsike néni!
Ismét leszállt az ágyról, kinézett – senkit sem látott. Pedig egy pillanatra szinte meg volt róla győződve, hogy a hang nem csupán álom, vagy ábránd, hanem valódi. Az óra is éjjeli kettő körül ketyegett, mint előző esetben. De elhessegette a misztikus gondolatokat és visszafeküdt. Gondolta, nem is beszél róla gyermekeinek, családtagjainak vagy ismerőseinek, hiszen még kinevetnék.
Másnap ismét a sírkertbe ment, a mindennapos látogatás már beépült a szokásaiba. Tenni való is akadt ott bőven – épp a ravatalozó építése volt befejezőben, a dolgozók már annak környékét rendezgették; földkupacokat egyengettek, a megmaradt törmeléket takarították el, neki pedig jelen kellett lenni, hogy annak rendje-módja szerint minden a helyére kerüljön. Közben nem szabadult a gondolattól, ami éjszaka történt. Dehogy mondja el a munkásoknak – érdekelné is azokat?!
Megboldogult férje sírjának közelében találkozott a sírkövessel – szóba elegyedtek, és már képtelen volt tovább magában tartani a „titkot”. Elmondta, mi történt vele, hogy már kétszer is – éjjel – miként szólította nevén az a hang. Együtt arra következtetésre jutottak, hogy szólni kellene a papnak. Bizonytalanságot csupán az okozott, hogy elmondhatja-e az ő papjának, aki hozzá képest túl fiatal? Nem fogja kinevetni? Nem fogja vajon afféle öreges képzelgésnek hinni az őt megszólító hangokat.
Némi vívódás után a görög-katolikus parókust tartotta a legalkalmasabbnak. El is ment hozzá és részletesen beszámolt neki mindenről. Végre kiönthette lelkét az ügyről. A parókus figyelmesen végighallgatta. Hitte, hogy a hang nem más, mint egy túlvilágra távozott lélek hangja, majd Erzsike néni kérdésére, hogy:
– Mit tegyek, tisztelendő úr, ha ismét szólít? – a parókus így válaszolt:
– Ha ismét eljön, tessék neki a következőket mondani:
– Jézus Krisztus nevében kérlek nyugodj békében, vagy mondd el mit szeretnél!
Ezzel a tudással felvértezve Erzsike néni dobogó szívvel várta az éjszakákat, hogy újra eljöjjön az, aki szólította. A harmadik vagy negyedik éjszakán ismét az „Erzsike néni!” hívó szóra ébredt. Édes álomból kelve a szólításra; szikrányi félelmet sem érzett, bár szíve szinte kalapált az igalomtól. Mély levegőt vett, s úgy tett, ahogy a parókus tanácsolta:
– Jézus Krisztus nevében kérlek nyugodj békében, vagy mondd el mit szeretnél!
– Szeretett jó anyám és jó apám sírkövét állítsák fel! – szólt a hang.
Az idős asszony mozdulatlanná dermedve várt… várt, de mivel csak a csend és a néma éjszaka ölelte körbe, kezét áhítattal imára kulcsolta.
Reggel hosszan eltűnődött az éjszaka eseményein. Képzeletben számba vette a temető elhagyatott köveit, de arról a bizonyos kőről sajnos nem volt tudomása. Átsietett a temetőbe, bejárta sírkertet keresztbe-hosszára, nézegette rajtuk az írást, de egy sem volt az, amiről a másvilági hang beszélt. Keresés közben ismét találkozott a sírkövessel, akinek mindenről részletesen beszámolt. Ő se mai ember, munkájával több évtizeden át rendezgette, szépítgette a mikolai örökkévalóság kertjét. Az Erzsike nénitől hallottak után, mintha halványan mégis derengett volna emlékezetében valami.
– Erzsike néni, azt hiszem volt egy ilyen- vagy ehhez hasonló feliratú sírkő – ott ahol az építkezés van. De azt a követ (más kövekkel együtt) úgy tudom a mesterek beépítették a ravatalozó alapjába.
Ez a felismerés az idős asszonyt megdöbbentette. Istenem, mi tévő legyen? Mit fog ő tenni, ha majd éjszaka újra jön az a túlvilági hang? Mit mondjon neki, hogyan teljesítse a kérését? Hogyan vehetné ki a bebetonozott alapból azt a követ? Ezek a gondolatok elszomorították és egyre rosszabb érzéssel töltötték el.
Napok után éjszakák teltek el csendben – a hang sem jelentkezett, hogy „Szeretett jó anyám és jó apám sírkövét állítsák fel!” A ravatalozót is felszentelték, az élet, és vele minden ment a régi kerékvágásban. Erzsike néni is nap mint nap bejárta a sírkertben nyugvó szeretteit; megigazította a koszorút, ha a szél elmozdította, gondozta a virágokat, s közben sosem felejtett el egy-egy imát mondani felettük. Pár napig az ég is szomorú volt, sírásba kezdett, napokon át záporoztak a felhők a temető- és Mikola felett. Majd a szelek szárnyán tovaszálltak a szürke fellegek és az eső is elállt. Erzsike néni éppen a szokásos sírkerti útját járta, tocsogott a sárban, amikor a ravatalozó mögötti ösvényen, amely a férje sírjához vitte, megcsúszott. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy a felázott föld alatt, mintha valami sima, keménység lenne, és ezen a vizes, sáros, sima, kemény valamin siklott ki a láb alóla. Jobban szemügyre vette azt a helyet és a sarat arrébb kaparva valami fehéret-, sima követ talált. Nyomban sietett haza kapáért, lapátért, hogy jobban feltárja a helyet. Nem hitt a szemének, amikor egy márvány sírkő körvonalai rajzolódtak ki. Szíve megdobbant, szaporán verni kezdett; Ó, Istenem, mi van ha éppen a keresett kő az?! – rebesgette magában. Izgalomtól kalapáló szívvel sikálta, kaparta tovább, míg az írást silabizálni tudta:

„Szeretett
jó ANYÁM
1847 – 1904
és jó APÁM
1834-1919…”

– Hát, megvan! – sóhajtott fel örömében. Megvan a sírkő, amit az éjszakai hang említett. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy ez az a bizonyos kő. Szerette volna belekiáltani a világba az örömét…
A temetőbe emberek érkeztek, erős karú férfiak és az ázott földből kiásták, kiemelték a nehéz követ. Az idős kőfaragó is ott volt köztük, segített a kiemelésben. Valamennyien csodának élték meg azt, ami történt. Épségben maradt, ember nagyságú, fehér márványobeliszk került elő a földből.

„Szeretett jó ANYÁM / 1847 – 1904 / és jó APÁM / 1834-1919 / Béke poraikra!” – felirattal.

Eredetileg hol volt felállítva, már nem lehet tudni, de a mikolai, jó emberek méltó helyet találtak neki a sírkertben.
Zárószóként talán még annyit, hogy amit sírjel formájában az egykori mester alkotott, ma emlékkő. Jéghideg és kemény, mint valami márványba dermedt jel az elfolyó időben. Sima felület, rajta betűk; pár olvasható sor. Érintésre kellemesen hozzálapul a tenyérhez és mégis olyan megközelíthetetlen.
A kövek nagyon titokzatosak: mélyük történeteket rejt, melyekről az időmúlását, emberi mércével mérve soha nem olvashatjuk le.
Eredetileg minden kő része volt valami egészen másnak. Hegyek, bércek kőzete, melyben egymásra rakódtak a lét rétegei. Egy ideig minden réteg úgymond a felszínt alkotta, ahol az események zajlottak. Miután leperegtek a történések, újabb réteg került a meglévőre, és ezen új történések folytak, amelyeket a következő réteg megint letakart. Ebből eredően, minden úgy fest, hogy az egymást fedő rétegek és történések láncolata az örökkévalóságig tart – mert ez a világ rendje. Aztán hirtelen jött valami, ami egyáltalán nem illeszkedett az addig logikusan követő fordulatok sorozatába. Az anyagdarab egy kis szelete kiszakadt a helyéből. Ettől fogva másik logika érvényesült, amely az előző történések fényében teljesen értelmetlen. A zűrzavaros kavargás erőinek rendezetlen hatása lassan felismerhető következményekkel járt: a kiszakított kődarab csupa fájdalmat okozó, éles sarkokra végződő felületei egyre tisztább, simább és egyszerűbb formává alakultak. Benne helyenként még felismerhetők, vagy legalábbis sejthetők az egykori rétegvonalak. Egy ideig még lesznek, akik tudják, sejtik, milyen eseményeket jelölhettek vele: örömöt, boldogságot, megváltást, sikolyt, és teljesen észrevétlenül érkező halált. De legyen világos: ez a felismerés – az emberi időmércén – nem valami sokáig tart. Majd az is elenyészik, hogy milyen célból, hová és kinek is készült ez a jel. Talán elég lesz néhány évszázad – nem tudhatjuk. Félő, hogy az is elenyészik, egyáltalán miért készült egy ilyen emlékkő. Maga a sírkő fogalma is elenyészhet. Az is lehet, hogy darabokra törik, vagy betemeti a föld. Ebben azonban nincsen semmi különös. Mindaz, ami ezzel a – jelenleg éppen sírt jelölő – kővel történik, csupán folytatása annak, amit mi emberek halhatatlanságnak nevezünk.
A mikolai temetőben a kő érdekében beszélt valaki; egy hang az éjszakában, de az is lehet, hogy a lelkiismeretünk szólalt meg, vagy maga a kő…
Ha tehetik, menjenek el Mikolába és ott, a ravatalozó mögött, keressék meg a „beszélő követ”, mely úgymond máris csodát tett!

Mikolai Bertics Mihály

a beszélő kő 01

A “beszélő kő” a mikolai temetőben / fotó: Mikolai

a beszélő kő_02

Erzsike néni, a kő megtalálója / fotó: Mikolai