Mikolai Bertics Mihály honlapja

A FEKETE LOVAG

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Olvasás közben mielőtt bárki a gondolatait és a képzelőerejét a cím alapján engedné szabadjára és „jobbnál jobb” érzéki jelenetekre asszociálna, mint amilyeneket a Lovagregény, a La Mancha lovagja, vagy a Gyaloggalopp filmekben látott, közlöm, hogy kissé hátrább tekintve a történelembe, inkább a lovagkor szépségeit és küzdelmeit tartsa most szem előtt!
A minap hosszabb, és gyümölcsöző beszélgetést folytattam egy régi ismerősömmel, aki azt követően meggyőződéssel jelentette ki, hogy nekem megértetni magamat az emberekkel, a világgal, meddő kísérletezés; mert, aki engem értene az ritka, mint a fehér holló.
Megfelelő önismerettel rendelkezem, éppen ezért egyáltalán nem csodálkoztam, és nem is vívódtam azon, amit az ismerősöm mondott, de biztos vagyok benne, hogy ennek a megállapításnak a tudatában láttam éjjel azt a bizonyos álmot:
…A már megszokott, hétköznapi fekete páncélomban voltam, amikor, tágas réten portyázva, hirtelen idegen lovag közeledtére lettem figyelmes. Délceg termetű volt, ezüstözött vértje vakított a napsütésben. Már elkerülhetetlennek tűnt a találkozás, és annak rendje-módja szerint vívni kezdtünk (lovag-berkekben ez így szokás). Vívás közben egyszer csak megbotlottam valamiben és a nagy lendülettől elterültem a földön. Ellenfelem (lovag a köbön) nem használta ki védtelen helyzetemet, hanem kezét nyújtva talpra segített. E mozdulat közben tekintetünk egy pillanattöredéknyi időre találkozott a sisakrostély mögött. Okos, meleg szempár kutatta, kereste az enyémet. Érintésétől leírhatatlan, gyönyörű érzés járt át olyannyira, hogy életemben talán először éreztem elviselhetetlennek a páncélt. Sőt, már nem is értettem, miért és mióta hordom. Egy lassú óvatlan mozdulattal levettem a sisakomat. Vállaimra leomló fürtjeimmel játszadoztak a napsugarak. Ledobtam a vértet is. Éreztem a tekintetét, és ahogy a gyolcsfehér ingemet lágyan testemhez simította a lengedező szél…
Ekkor –a szellőfuvallatra – felébredtem. Sokáig nem tudtam visszaaludni, töprengtem a befejezésen:
…És ott álltam, azon a tágas réten, vadvirágillatban, lelkemben azzal a gyönyörű érzéssel, velem szemben a délceg lovag… Majd egy villámgyors mozdulat, és a napsugárnak alig volt ideje megcsillanni az éles pengén, ami átdöfte a keblemet. Gyolcs-fehér ingemen vérpiros pipacsok nyíltak.

Tudom, lehetett volna másként is… esetleg… talán…