Mikolai Bertics Mihály honlapja

A KŐFARAGÓ MESÉJE

kőfaragó– Mikolai Bertics Mihály jegyzete –

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával ás az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun, és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók.
– Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő! – gondolta magában. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg, nem kellene szegény kőfaragó módján tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára, egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Gazdagon élt, míg egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák és katonák vigyáztak, lesték kívánságait. Még a leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt.
– Milyen hatalmas az a hivatalnok- gondolta.
– Ó, bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék! – fakadt ki belőle a vágy sóhaja.    Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, a nép reszketett tőle, és gyűlölte… földig hajolt előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és tudomást se vett a hivatalnok létezéséről, aki iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett:
– Milyen hatalmas a nap!- gondolta – bárcsak nap lehetnék!
Egy szempillantás alatt nappá változott. Mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és a gyöngyházkék égbolton odasiklott a nap és a föld közé, így a nap sokat veszített erejéből.
– Milyen hatalmas az a viharfelhő – gondolta – bárcsak viharfelhő lehetnék!
Nyomban felhővé változott, heves záporokat eresztett alá a magasból, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy nagy erővel tolja valami, és viszi arrébb-arrébb. A szél volt az.
– Milyen hatalmas a szél – gondolta – bárcsak szél lehetnék!
Széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőről, kicsavarta tövestől a fákat. Mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített.
Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, elmozdítani maga elől, nem sikerült, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az.
– Milyen hatalmas ez a szikla! – gondolta – bárcsak kőszikla lehetnék!
Ez az óhaja is teljesült, kősziklává változott, hatalmasabb volt mindennél, és mindenkinél a világon.
Ahogyan ott állt, egyszer csak kopácsolást hallott, egy véső meg egy kalapács hangját, és érezte, hogy teljesen beleremeg, ahogy farigcsálják, tördelik az oldalát.
– Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdezte.
Letekintett és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.