Mikolai Bertics Mihály honlapja

A KÖLTÉSZET NAPJA

Költészet napja– jegyzet –

1964. óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a költészet napját. E jeles esemény alkalomból minden évben irodalmi előadásokkal, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és  versenyekkel tisztelgünk a tragikus sorsú poéta emléke és a magyar líra előtt.
Elmerülve kissé az élet dolgaiban, olykor ráébredünk, hogy vannak megfoghatatlan dolgok. A költészet is ilyen. Egyszerre lágy, és kegyetlen, őszinte és meseszerű, valós és valótlan, érthető és mégis átláthatatlan. Vagyis: emberi mértékkel kifejezhetetlen. A költő nem különb, mint a többi tisztességes ember. Talán annyival tér ki az átlagból, hogy nagyobb távlatokba lát, mert gondolkozni, és csalódni született, hiszen ő érzi át legjobban az emberi lét szomorú halandóságát, mulandóságát, örömét, boldogságát. Visszavonhatatlan, áthághatatlan fal választja el a világtól, méghozzá az a zsenialitás, amivel értünk küzd, s ez legjobban neki fáj. Ez a költő sorsa! Felfogni minden örömet, fájdalmat, észrevenni és megszenvedni az összes rosszat, amit a világ elfelejt. Mit is jelentenek számunkra a versek? Mindenkiben más érzést keltenek… Mégis általában az jut róluk eszünkbe, hogy vár reánk három hosszú memoriter, és még hozzá sem kezdtünk. Nagyon ritkán érezzük át azt, hogy egy ember (a szerző)  legtitkosabb gondolatait, vágyait, félelmeit olvassuk.
A tehetség egyszerre a legáldottabb és legátkozottabb ajándék, amit ember valaha is kaphat a Teremtőtől. Mert a művész gyakran képtelen elviselni azt a lelki sivárságot, amely körülveszi őt, megváltoztatná a világot, de egymaga tehetetlen, és ettől a tudattól sosem szabadulhat. Ugyanakkor meglátja az arany csillogását a hamu alatt, s hallani képes az énekszót, dörögjön bár kegyetlenül felette az ég, zakatoljon körülötte az élet, tudja, hogy amit most lát, csak percnyi tünemény, mégis örökké él emlékezetében.
Kalitkába zárnám a pillanatot, ha megtehetném, de miután elmúlt, már nem tudom megmondani, milyen volt, hisz abban sem vagyok biztos, megtörtént-e egyáltalán. Odakint süvít a szél, az idő feléget minden falat. Azt hiszem, csak az örök, amit nem kövekbe véstek. Különös, kegyetlen gépezet a világ. Szükségünk van olyanokra, akik minden szerencsétlenség ellenére képesek meglátni a szépséget, ami sokszor láthatatlan. Szükségünk van költőkre, hogy szeressenek, aggódjanak értünk, hogy utat mutassanak, hogy meghaljanak velünk és megsirassanak bennünket. És nekik is szükségük van ránk, mert az ember társ nélkül árnyék csupán. Követhetsz el hibákat, mert az ember és a tévedés együtt születtek. E világon, ha valahol tanyát ütsz… mit is tehetnél?  Csupán egy a fontos: benne az ember, mindig, te magad légy!

Tavasz és költészet

Mindkettőben érezni lehet az egyhangúságból való kitörést, a langyos fölmelegedést, a zöldülő természet illatát, a fenséges eszmék áradatának hatalmát. Egy új világ kitörését a hűvös hótakaró alól, úgy a természetben, mint az emberek lelkivilágában. Géniusza fajon, valláson és állami határsorompókon felülemelkedve indul el meleget árasztani az egész emberiségnek. Úgy a tavasznak, mint a költészetnek logikája van. Körülbelül abban áll ez a logika, hogy ami fordulat, ami illat, ami nyelvzene, poéta szellemesség vagy érzés, az oly nagyszerű az emberek szemében, hogy odavannak a gyönyörűségtől. Állandóan megújulnak és sosem veszítenek egykori bájukból, s a későbbi nemzedékek még szebbnek találják a kökörcsin zsenge liláját és a dúsan bimbódzó cseresznyefa ágát. Arany János Toldija sem fakul ki a lelki tekintetekben, hanem csodás alkotásként új és új szellemi emóciókkal táplálja a lelki világot.
Tavasz és költészet; mindkettő mértékét a kor ízlése, a fények és színek aránya, a formai tökéletesség, a belőlük kicsillanó gondolatok mélysége és tisztasága, az ellentétes világfelfogások összeütköztetésének finomsága határozza meg. Most, amikor a tavasz újjá varázsolja a világot és fölébreszti az alvó természetet, most a költészet napján, nem kívánhatok én sem mást, mint Goethe a halálos ágyán, utolsó szavaiban: „- Mehr Licht! ” – vagyis: ,, Több világosságot!”

                  Mikolai Bertics Mihály