Mikolai Bertics Mihály honlapja

A LELKEK BORA

"Zsákom a több kilométeres hegyi úton a hátamra izzadt..."

“Zsákom a több kilométeres hegyi úton a hátamra izzadt…”

 Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Színük meghatározhatatlan, ízük változó; olykor édesen mámorító, som-fanyar szájfacsaró, vagy éppen epe-keserű, zamatuk felülmúlja Noé bármelyik bárkaszőlőjének nedűjét az isteni özönvíz óta. Gyökereik mélyebben vannak, mint a kőháti sziklarepedések, szerteágazva térben és időben az emberi lélek rejtett mélyén. Innen szokott a nedű néha buzgárként feltörni és illó sóhajként kiszökni a légtérbe, máskor, mint túlcsordult pohárból a lőre kiömleni az asztalra, vagy harmatgyöngyként megcsillanni a gödrös szemekben, és lassan alágördülni a barázdált arcon a füstös kocsmák simára koptatott kövére. Aki beszívja, vagy iszik belőle, menthetetlenül lerészegül.
Batizvasvári, Sárközújlak, Sárközliget, Kőszegremete, Avasújváros, Rózsapallag, Ráksa, Vámfalu, Avasfelsőfalu, mind messze, a hátam mögött maradtak az ide-oda tekeredő aszfaltkígyó farkánál, mire a szűk hegyi csapásokon gyalog tovább haladva, a Túr zúgásával mindig szembe, a forrásokon is túl, felértem a Papok-erdejéhez.
Zsákom a több kilométeres hegyi úton a hátamra izzadt, de csodával határos módon, fáradtságot nem éreztem. Végre egyedül lehettem; egyedül az emlékeimmel. Messze, távol maradt minden, ami dübörgés, zakatolás, zaj, és lárma – minden ami elvonja az emberi figyelmet az édes emlékektől. Csak a karcsú kúp, a Goroha-csúcs leselkedett rám oldal-magasról gránit-szemeivel, mélyzöld fenyősüvege alól, a zuhatagon túlról, követve titokban lépteimet. A Vén Szentinel, (így nevezte nagyapám, mivel bükkös és mogyorós palástjával szinte érinti a hágót, ahogy őrt áll a vidék felett), gyermekkorom óta semmit sem változott; ugyan az a magaslat, ugyanaz a büszke kiállás, ugyanaz a kő, és ugyanaz a finoman libegő gyantaillat áradt körülötte.
Jó volt képzeletben felidézni a régmúlt időket. Nem kellett egyhamar társaságra számítani, ilyen távol az embervilágtól csak a madár jár, és a múltját kereső ember, mint Diogenész Szirakuza utcáin. Mindig is éreztem és érzem, hogy egy darabka a múltamból, s belőlem is valahol itt maradt a hajlott hátú kárpáti bércek és a zúgó fenyvesek közt, kiket mindig jó újra látni, megszólítani, beszélgetni velük. Annál is inkább, mert már szinte egyedüliek a vidéken, akik értik, beszélik a magyar szót.
Ugyan már(!), hogyan beszélhetnének a vén hegyek, a ligetes völgyek, a tarkavirágos rétek, a folyók, a kövek, a fenyvesek? Úgy, ahogy több mint ezer éven át őseinket hallották beszélni; harci dalokat, ódákat, zsoltárokat zengeni, fohászkodni és imádkozni. Úgy, ahogy a csatakiáltás, a zsoltár, a hálaadó ének, az ima, az emberi szó megmaradt a visszhangokban; mert a visszhangok sosem változnak. Népek jönnek, népek mennek vagy maradnak – de az ezeréves visszhang ugyanaz marad. Csak a felszín változik; a víz és a szél örökkön-örökké a köveket sikálják, marják, hogy utat törjenek a végtelen felé, a fák nőnek, hajladoznak a szél minden irányába. A visszhang nélküli ember pedig amint megérkezett kését s baltáját fente, élezte; fűrésze ma is vért köp mígnem beleremeg az erdő, és térdet hajtanak a szálfarengetegek, kiapadnak a kutak, a források ahova beteszi lábát, amerre jár. Vívódtam volna még a múlt és a jelen kontrasztja által kevert kettős érzéssel, de a dombnyeregről megpillantottam az öreg ház zsindelyfedelét az egekkel dacoló fenyőkoronák közt. Közel vagyok úti célomhoz, sőt: itt vagyok, megérkeztem – tudatosultak bennem a látottak.
Minden a helyén van – nyugtáztam magamban nagy levegővel a keblemben, és néhány szempillantással körbe mustráltam a régi udvart, ahol annyi szép időt megéltem valamikor. Üdvözöltem hát a régi tanyát, lombjait lóbálva bólintott a vén eperfa, megismert és árnyékos hellyel kínált. Szívesen paroláztam volna vele, de Tihamér atya, (remete barátom) a lombsuttogásból és a madarak csiviteléséből megsejtvén érkezésemet, gyökeret eresztett a tűző napon, az udvar közepén. Csuhája elfedte szálkás testét, de áradozó lelkét és tiszta tekintetét nem volt képes a húsvér mederben rejtve tartani. Éreztem pár lépés távolságból is, ahogy átlát az időkön, rajtam is és mindenen, szinte a velőmig – titokban gondolataimat olvassa, kutatja. Reám várt – és amikor tekintetünk találkozott, előbb tetőtől-talpig végigmért szemeivel, majd csontos karjaival, mint egy kisdedet, átölelt és csak annyit mondott:
– Hát, megjöttél, édes fiam?!
Én is átkaroltam őt, pár pillanatig úgy maradtam, mint gyermek a szülő ölében – míg teljesen áthatott szívből fakadó üdvözlése; azt a hamisíthatatlan nyugalmat éreztem átszűrődni a daróc csuhán, mint mikor legutóbb elbúcsúztam tőle. Aztán kezét vállamhoz érintve, próbált megszabadítani zsákom terhétől.
– Nahát, csupa víz a hátad… – mondta, miközben lefordította rólam a málhást.
Nyugodtan rábízhattam magam, mert ez volt a gyengéje: a gondoskodás. Mi tagadás, még jól is esett, hogy törődik velem.
Fél kezében a hátizsákommal ment elől, a falépcsőkön fel, a bejárat melletti hatalmas teraszra, ami a kis ívónak a legkihasználtabb és látogatottabb része volt, főleg a hosszú estéken, amikor az erdőn robotoló favágók, zsindelyfaragók, teknővájók egy-egy kupica kisüsti, vagy bögre bor kóstolgatása közben a nap temetésén serénykedtek.
– Így ni, itt várj meg – tette a batyut az egyik faragott padra – megyek és megnézem, rendben van-e a szobád.
Szót fogadtam. Leültem, és a tekintetemet legeltettem a tájon. Majd azzal játszottam el az időt, hogyha lehunyom a szemeimet, akkor is érzem, mi hol, s merre van. Fel tudom idézni magamban mind a képeket; a hegyeket, a völgyeket, s amott lejjebb a patak kanyarulatát, a melléképületek rogyadozó fedeleit, a távoli ligeterdőt… Sokszor játszottam már ezt, távol e helytől is, ha honvágyam volt; beleképzeltem magamat a tájba – és akkor, ott, a padon, Tihamér atyára várva, csukott pillákkal örültem, hogy ha majd kinyitom a szemeimet úgy sem változik vissza semmi, ott leszek a képzeletbeli képben, erdő és madárfütty áradatban.
Lépések zaja rezzentett fel – valaki jött, de nem a lépcsőkön fel, hanem bentről, az ívóból. Huszonéves fiatalember volt, kezében felbontott borospalack és két pohár.
– Tihamér atya mondta, hogy már itt van, gondoltam hátha megszomjazott – mondta töretlen magyarsággal legnagyobb csodálatomra. Mert a meglepetéstől hirtelen szólni se tudtam, ezen a vidéken már sok éve nagyon ritka madár (vagy csak visszajáró kísértet) a magyar szó.
– Látom csodálkozik rajtam. Tavasz óta én vagyok itt a kocsmainas, a pultos, a mosogató, a bivaly-, és kecskefejő, valamint az udvari mindenes is. Havasi vasány ember a gazdám, de jól kijövünk egymással. Ennél szebb helyet pedig hiába is keresnék, mert sehol sem találnék a világon.
Aztán kitekerte az üveg nyakát, és annak vörös vérével megtöltötte a két poharat.
– Na, Isten – Isten! – köszöntött magyarosan, és ízleltük, ittuk a finom, vörös nedűt, ittam a lelke borát is, ami néhány koccintás és korty után túlcsordult minden palackon, poháron, és már-már az asztalon áradt, folyt. Közben sok mindent megtudtam róla; az anyaországi, nagyvárosi életéről, tanulmányairól, kalandba illő, szerelméről…
Így társalogtunk, és vártuk Tihamér atyát. Majd az üveg fenekére nézett, azt hiszem végére jártunk a bornak, de a beszédnek nem igazán.
– Na, Isten éltesse a tótot, hogy a magyar ne hordja a drótot! – koccintott ismét, és lelke bora tovább csorgott az asztalra, újabb fejezetbe kezdett:
„…- Már néhányszor öngyilkos akartam lenni – mondta amolyan egyszerű közömbösséggel – de nem ázott hulla a folyóparton, vagy szerencsétlen, ön-felszabdalt alak késsel a konyhapadlón, és úgy sem, mint a versben: „ágyban, párnák közt”, valami tablettától.
Talán anyám iránti tiszteletből nem is lenne illő ilyen szörnyűségekre gondolnom… nem lenne illő ilyenekről beszélnem… De mindenkinek kijár, hogy kissé enyhíthesse cezaromániáját; ha a sors nem képes változni, hát akkor legalább a saját élete felett legyen hatalma. Csak azt nem értem, hogy a változás mért csak befejezés lehet?
Néha a színházban, titokban már szinte várom, hogy legördüljön a függöny, és vége legyen a borzalomnak… Akkor is valami hasonló legördülés-félére vágytam. Egy lány miatt történt. Egy határozott mozdulattal kiléptem hát az erkélyre, és hosszan méregettem a távolságot, latolgattam az esélyeimet; megakadnék az utcai lámpán – ez egyértelműnek tűnt.
Tudtam, mire készülök, mik lehetnek a következményei, illetve mi lehet az egyetlen következmény.
Azt mondják, aki igazán öngyilkos akar lenni, az meg is teszi… A többiek csak hisztériáznak… Hát megtettem: keresztülküzdöttem magam a magas korláton, emlékszem még, a hideg vas erősen nyomta a hasamat. Végre átbillentem és elkezdtem a mélységbe zuhanni… Lábaim az égnek meredtek. Persze, ahogy azzal korábban már számoltam, megakadtam az utcai lámpán, kiszakította kedvenc ingemet. A talaj nagyon gyorsan közeledett, szinte szippantott magához… Aztán csak feküdtem. Éreztem a föld szagát és a füvet, ami az arcomhoz ért. Nemsokára alatta leszek – gondoltam és vártam, hogy történjen valami. Legyen teljesen sötét, vagy nagy fényesség, ami fölfelé, Szent Péter elé vezet… vagy lefelé, a földnél is lejjebb.
De nem történt semmi. Összeszaladtak az emberek, szörnyülködtek, elborzadtak, és bámulták ahogy ott fekszem…
– Hát csak tessék, csak tessék! Ingyen látványosság…
Ó, azok a sajnálkozó arcok! Nem tudták mi elől menekültem. Hát, az elől, ami nap mint nap rágja a lelküket: az élet elől. Dühített szánakozásuk, kedvem lett volna gúnyosan kinevetni őket… Kissé butáknak tűnnek olykor az emberek!
Legszívesebben felkeltem volna, mint valami élőhalott a horrorfilmekben, véres arccal és szakadt ruhával, hogy bámulóim eszeveszetten szaladjanak szét! De képtelen voltam mozdulni. Nem éreztem fájdalmat, már csak lélekben léteztem és mint valami ketrecből, a kiutat kerestem, ezúttal a saját testemből…
A temetésemen mindenki szépen felsorakozott. Persze előtte volt mentő, meg mindenféle felhajtás… Szívesen szóltam volna nekik, hogy már úgyis mindegy, mert halott vagyok. Anyám zokogott miattam… Azt hiszem akkor láttam életemben először sírni, illetve… ki gondolta volna, hogy a halottak látnak? Szegény, kedves barátaim is próbáltak sírni, de eléggé nehezükre esett. Hálás is vagyok erőfeszítéseikért, jóllehet nem vártam krokodilkönnyeket. Az ember csak akkor sírjon, ha nagyon szomorú, de ők nem voltak szomorúak.
Igaziból nem is az volt a bizarr, hogy egy koporsóban feküdtem, hanem az, hogy nem értették, nekem így sokkal jobb. Hoztak szegfűt és nárciszt, giccses lila-piros papírokban, meg zörgő, zizegő celofánban. A szertartás is kissé unalmas volt, már azt hittem soha nem ér véget. Imádkoztak, kérték Istent, és az összes szenteket, hogy a mennybe jussak. Utána mindenki elbúcsúzott és betemettek földdel.
Ő, mármint a lány, csak később jött oda, amikor már egyedül maradtam. Fejet hajtott, halk imát motyogott; hozott napraforgót, ki tudja honnan!? Látni nem láttam (kedvenc virágomat), hanem említette, de az is lehet, hogy megint csak hazudott. Nem sírt. Kérdezte, hogy hallom-e, amit mond, mert nem éppen felemelő érzés egy sírhanthoz beszélni. Hát hallottam tisztán minden szavát… Azt is, amikor azt mondta, ezentúl békén fog hagyni… Így is lett: nem jött másnap, meg azután se.
Anyám épp ellenkezőleg… Naponta eljött, ha nehezére esett is, márpedig napról-napra, egyre inkább nehezére esett. Soha nem szólt hozzám egy szót se… Csak a lépteiről ismertem fel, amelyek fájdalmasan vádolóak voltak…
Aztán egy őszi napon – esett az eső – nem tudom milyen hónap, és nap volt, egyszer megszólalt. Azt kérdezte, mikor megyek haza.
– Nem mondtam? Többé nem megyek! – válaszoltam, de nem hallotta… Nem hallhatta!
Másnap nem jött a szokott időben, és többé azután se.
Hosszú ideig nem történt semmi, pedig én vártam. Egy nap ismét lépteket hallottam, de nem az anyámét… Ő-, vagyis az a lány jött.
– Látod, megint hazudtál nekem, azt ígérted, békén hagysz – ez volt az első gondolatom.
Elmondta panaszait, közölte, amit akart, elnézést kért, hogy ismét eljött, majd újfent megígérte, amit már korábban is, hogy végképp békén hagy, aztán elköszönt, ezúttal tényleg örökre. Még azt is mondta, csak úgy félvállról, mintha a világ legjelentéktelenebb eseménye lett volna, hogy már két hete anyám is halott.
…Erre a szörnyű, és tragikus gondolatra, hogy az édesanyám meghalt, egyszeriben valami mély, amolyan lelket rázó, és hideglelésszerű fájdalom futott át rajtam, melybe mindenem beleremegett. Lenéztem az erkélyről, csontomba mart a hűvös szél, (legszívesebben embriópózba kuporodtam volna, hogy az anyaméh melegét, nyugalmát, békéjét érezhessem), és elkezdtem keservesen sírni… Sírtam… csak sírtam zokogva, talán az idők végezetéig. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, hat emeletet zuhant, aztán mint hajnali harmatgyöngy eltűnt a lenti fűben…”

A nap elérte a hegytetőt – esteledett – bíborpalásttal terítette be a teraszt; a faragott asztalokat, a padokat, az arcunkat is. Már Tihamér atya is jó ideje ott ült mellettem; ültünk mindketten hallgatag, lerészegedve a lelkek borától.