Mikolai Bertics Mihály honlapja

A PRÉDIKÁTOR

Dan Gheno képe.

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Ég tudja honnét keveredett oda, egyszer csak karjait széttárva, mint élő feszület állt szemben az éneklő körmenettel és megállásra intette a sokadalmat. A meglepő látványtól megtorpant a menet eleje és az énekszó is teljesen elnémult.
– Testvérek! – kiáltotta torkaszakadtából. – Ne feledjétek, hogy a legfőbb isteni ige a szeretetet, a könyörületet, a megbocsátást hirdeti. Ezért bizony mondom néktek, hogy a hangzatos körmenet helyett széledjetek szét ebben az anyagias, bűnös városban és keressétek meg a szegényeket, a rászorultakat, a nyomorultul élőket, akiken testvéri kötelességetek segíteni. Ezáltal nyertek csak igaz bebocsátást Isten országába, testvéreim, mert köztudott, hogy ma is nagyon sokan nyögik az ÉLET keresztjét; nyomorognak, szenvednek, éheznek és pusztulnak el (gyermekek is) sanyarúbb körülmények között és igaztalanabb vádakban, mint Pontius Pilatus helytartóságának idején Krisztus. – Ha ily módon cselekedtek . . . – de nem tudta beszédét folytatni, mert az elől állók közül ketten karjainál fogva elvezették a körmenet elől, félre, az út menti padkára.
Az istenes menet újra elindult, néhányan énekelni kezdtek, többen pedig megvető, szúrós tekintettel méregették a különös embert, aki feltartani és megzavarni merészelte a szent ünnepséget. Kíváncsiskodó is akadt bőven, tudniillik nem mindennapi látvány volt, ahogy mezítláb, afféle alkalmi-, bokorból szakított vándorbottal a kezében, felgyűrt ingvállban ott állt, és hangosan tovább szónokolt, messze túlharsogva az ájtatos éneket.
– Isten nem vár tőletek dicsőítést testvérek, ő azt szeretné, ha mindenkit megértő szeretettel vennétek körül és amitek van, vagyonotokat szétosztanátok a rászorultak között.
– Miért zavarja meg a körmenetet fiatalember? – kérdezte egy idősebb, fekete kalapos férfi, aki láthatóan szimpatizált is vele. – Az emberek nagy része természetesen segít másokon, de azt nem lehet elvárni, hogy amiért keményen megdolgoztak azt másoknak adják. Ez az ünnepség Jézus Krisztus tiszteletére zajlik, akit mindannyian szeretünk, nagy tanítónk volt, és több mint tiszteletlenség Vele szemben, valamint az ünneplőkkel szemben is, megzavarni. Ugye érti?
– Testvérem, Jézus én vagyok és azért jöttem, azért vagyok itt, hogy jóra-, magasztosabb eszmékre tanítsam az embereket.
– Az nem lehet fiatalember, nézzen csak a képekre! Jézus magas, vékony, kék szemű, hosszú szőkésbarna hajú férfi volt. Az öltözéke talán megfelelne, de maga fekete hajú, barna bőrű, barna szemű ember, nem is hasonlít rá.
– Testvérem! Én Mária gyermeke vagyok, aki Názáretben született és nyilván úgy nézek ki, mint az ott élő emberek. Az lenne különös, ha olyan lennék, mint a képeiteken szereplő, kék szemű, szőke, művészi fantázia-szülte istenetek. Hidd el nekem, amit mondok, amit hirdetek, és kövesd tanításaimat.
Páran, akik hallották a párbeszédet beszóltak: – Ábris, térj észre, ne állj szóba vele! Látható, hogy csak zavart akar okozni, talán tébolyodott vagy valami szektaféle küldött.
– Én, Isten fia vagyok emberek! Azért jöttem, hogy segítsek jobbá tenni titeket. Hallgassatok rám és bocsássatok meg ellenségeiteknek, éljetek szerényen, osszátok szét pénzeteket, kincsetek a szegények közt, a rászorulók közt! Én mondom ezt: Jézus!
– Na de most már elég volt! – kiáltott oda egy vörös képű, kövér ember, és, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, felkapott a földről egy követ és azzal támadt a szónokra. Ám mielőtt lesújthatott volna, a kezében lévő kő galambbá változott. Ezen egy kicsit elcsodálkozott, de mit sem törődve a csodával, a jellel, odakiáltott a barátainak:
– Segítsetek már, csak nem hagyjátok, hogy ez a szemfényvesztő alak szórakozzon velünk?
Páran megindultak arra felé, volt aki követ vett fel az útról, de volt, aki a nadrágszíját csatolta le, mások karókat húzott ki a virágok mellől, sőt, egy ember gázpisztoly rántott elő a zsebéből és kezdetét vette a lincselés.
– Na, elmész te a büdös francba, te… Antikrisztus, most megtanítunk a jólneveltségre – kiabálták és estek neki többen még azok is, akik nem vettek részt a körmenetben, hanem a szemközti kocsmából figyelték az eseményeket.
– Az ilyen csavargókat fel kéne akasztani! – üvöltötte egy másik borízű hang.
Közben a körmenet már eltávolodott, csak pár balhéra éhes ember maradt ott, hogy megtanítsa kesztyűben fütyülni azt a szentségtörő, vándor prédikátort. Addig ütlegelték, rúgták, verték míg az ital által fűtött feszültséget ki nem fújták magukból, míg a szusz utolsó cseppje is kifogyott a szerencsétlen prédikátorból. Aztán otthagyták, visszamentek a másik oldalra, a kocsma elé, és onnan nézték áldozatukat, amint mozdulatlanul, vérbe fagyva feküdt az útpadkán.
Mint akik nemes tettet vittek végbe, kértek egy új kört, úgymond a „medve” bőrére. Ám, de lássanak csodát, az csöndben felállt, leporolta ruháját, szomorúan csóválva a fejét, lassan lebegni kezdett, felemelkedett a földről és eltűnt a felhők között.
– Oszt még kábítószerezik is az ebadta! – ordította a vörös képű, kövér ember és, hogy mégse maradjon a dühe levezetetlenül, földhöz csapta a poharát.