Mikolai Bertics Mihály honlapja

ÉDESNEK…

                                                                – Anyák napjára –

Édes_03x

Édes

Édes, te adtad nekem az életet; betöltöd gyermekkorom emlékét és ennyi év után, még ma is érzem, hogy velem vagy. A legtöbb élethelyzetben; legyen az öröm vagy bánat – de fontos döntések előtt is – máig azt kérdezem magamtól: te mit tennél most?
Több mint húsz éve elköltöztél a világomból – e földi életből – és mégis itt vagy mellettem, láthatatlanul fogod a kezem. Én pedig járom az utamat. Hajt-, és hajt tovább az ostoros, földi élet; ahogy megérkezem valahonnan, amit egyszer s mindenkorra már magam mögött hagytam, nyomban indulok tovább, újabb helyre. Az éveket s napokat kergetve, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi otthon nem is egy hely, hanem egy érzés.
Emlékek? Igen, vannak emlékeim; szépek és távoliak, mint a nyári pillangók; megannyi varázslatos, apró, repkedő színfolt, amivel a kíváncsi gyermek játszik. Már senki sem szól rám: – Ne érintsd meg a szárnyát, mert lejön róla a por, és többé nem tud repülni! Feledhetetlen nyarak, tarka lepkék és színes emlékek…
Kicsi koromtól kezdve, túláradó fényként ragyogtad be az életemet. Örökre érzem a jelenlétedet a levegőben, a kenyérben, az ételben, és hallom a hangodat is a divatjamúlt dalokban, amelyek a keblem mélyéről fakadnak olykor és törnek a felszínre.
Tudom, nem fordulhatok vissza, nem ízlelgethetem azokat a perceket, pillanatokat, amelyekben még tipegő kisfiad voltam, és felkapaszkodtam az öledbe. Ma már azt is tudom, hogy minden édesanya boldog ha szeretheti a gyerekeit. Nincs szegény édesanya, sem csúnya édesanya, sem öreg. Tudom, hogy az édesanya a leggazdagabb-, az ő arca mindig a legszebb, a legkedvesebb arc a világon. Amikor, úgy tűnik, hogy szomorú, elég egy ölelés, amit kap vagy adhat, és máris minden könnye csillaggá gyúl a szeme sarkában.
Járom az utamat, és próbálok helyesen cselekedni, de nem olyan könnyű, mint régen. Amikor a szoknyád szélébe kapaszkodva jártam, tipegtem melletted, tisztában voltam azzal, mi a helyes, és mi nem. Felnőttként, olykor nem úgy látom a dolgokat, ahogyan tanítottad nekem.
Édes, tegnap haltál meg, sok-sok évvel ezelőtt. És most, eltávozásodnak másnapján leginkább azon csodálkozom, hogy a hegyek még mindig magasan állnak, és köztük továbbra is utak kanyarodnak, az utakon pedig szüntelenül jönnek-mennek az emberek, fogalmuk sincs arról, hogy azon a napon az egész világom odalett. Én érzem ezt, egyedül, mert bennem maradt meg az üresség. Mintha a csillagok is egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna – halálod napján – mintha csak ők tudnák, mi történt velem.

Mikolai Bertics Mihály