Mikolai Bertics Mihály honlapja

ELMENT EGY TANÚ

041

Nagy Lajos 1926-2014

…Istenéhez, és viszi magával mindazoknak a megpróbáltatásoknak a terheit, amelyek itt e Földön érték. Viszi az ő tanúvallomásait fel a nagy, közös Őstudatba, hogy örökre megőrződjenek mindenki számára, ami vele, s velünk történt.
Nagy Lajos bácsit ezentúl hiába keressük szőlőlugasos, virágoskertes házánál (Dobozon), mert elköltözött: lelke a Teremtőjénél, teste pedig a dobozi temetőben lakozik már. Baráti ölelését, mosolyát csak felidézésből, emlékeinkből élhetjük meg. Isten hívó szavára ment, hogy ezek után, örök időkig az égből figyeljen ránk.
Mi, emberek az életünk során szüntelen arra törekszünk, hogy valami nyomot hagyjunk magunk után ezen a földön. Így élt ő is 87 éven át: dolgozott, családot alapított és megvívta a saját harcát korszakunk vörös sárkányával. 1958. január 5.-én (32 évesen) tartóztatták le, az 56-os események után, a “népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló tevékeny részvétel” vádjával.  Első fokon 5 évet, másod fokon 10 évet kapott. Igazi hős ő, 56-os veterán, aki a helyi forradalmi bizottság alelnöke volt, mely bizottságot az országban utolsóként döntötte meg, és oszlatta fel fegyveresen a megtorló karhatalom. Szabadulása után nehéz volt talpra állnia; munkát találni, élni, családot nevelni, de ő mindezt becsülettel végbevitte. Később nyugdíjasként élt szülőfalujában, Dobozon.
nagy_l02 Jóval korábban is megérdemelte volna azokat az elismeréseket, amelyekkel idős korára tüntették ki. Bár nyomot hagytak rajta a börtönévek és az idő, mégis utolsó találkozásunkkor (2011. május 15-én) is délcegen mozgott, kritikusan beszélt a múltról és a jelenről. A 90 -es években nagyon sokat tett azért a nemes ügyért, hogy  a  megszálló Vörös Hadsereg által, 1944 őszén kivégzett, legyilkolt polgári személyek sírhelyét a község határában felkutathassák, exhumálhassák és méltó nyughelyre (a temetőbe) újratemethessék. Tette mindezt annak ellenére, hogy akkor még Dobozon erősen kísértett a múlt.
Számomra mindkét könyvem adatgyűjtésénél (Vörös Bar-Átok, A Népköztársaság nevében!) igaz és tiszta  forrás volt ő, akinek a szavaiból hitelesen tárultak fel előttem a valós történetek, események részletei.

Fájó szívvel búcsúzom, öreg barátom… Isten segítsen téged, Lajos bácsi, égi utadon, adjon neked az Ő országában békét és örök nyugodalmat!

Mikolai Bertics Mihály

*

Részlet Nagy Lajos visszaemlékezéseiből:

Doboz, 1956. December 10. (hétfő) este:

…A pufajkások teherautóval érkeztek ugyancsak Vésztő felől, mint a mentőautó, gondolom azért, mert a Kettős Körös hídnál közúti ellenőrző pontot állítottak fel nemzetőreink és nem akartak velük összeütközésbe kerülni. Pontosan hányan jöttek azt nem tudtuk és sosem jártunk utána, de ha a szállítási körülményeket figyelembe vesszük, számuk 35-40 főre tehető.
A karhatalmistákat szállító tehergépkocsi fülsiketítő zúgással végigfutott a községben és csak a posta előtt állt meg. Parancsnokuk bement a postára kicsit tájékozódni, de azonkívül még telefonált is, jelentette az értelmi szerzőknek, hogy megérkeztek Dobozra. A szolgálatban lévő telefonos hölgytől megkapták a fülest (hol s mennyien vagyunk, milyen a közhangulat, kik az irányítóink) mivel az ő pártjukon állt az illető, hisz mindvégig meghitt kommunista volt.
Tudomást szerezhettek mindenről: hogy sokan vagyunk és fegyvereink is vannak, mert a postától visszafordultak. Rövid ideig csend volt, lehet, hogy a frissen kapott információk birtokában meghányták-vetették a támadás mikéntjét. Olyan volt az a rövid nyugalom, mint a vihar előtti csend. Mély és kifürkészhetetlen.
Hirtelen a sűrű fegyverropogás és a sötétséget hasogató torkolattüzek villanása bizonyította, hogy Dobozra rászabadult a pokol. A sorozatlövő fegyverekből leadott pergőtűz egyre terjedt és közeledett. A mentőautóból kiszállt fegyveresek a mellékutcákat tartották tűz alatt, sőt később kiderült, hogy ugyanaz a mentőautó egyébként fegyvereket is hozott és néhány helyi bolsevista feleség is beöltözött pufajkába, hogy fegyverrel a kézben támogassa a karhatalmistákat, hogy velük vállvetve harcoljon a kommunizmus restaurálásáért Dobozon.
A „rendcsinálók” – a párt katonái így nevezték magukat – leszálltak a teherautóról és a gépjárművet fedezékként használva, mögötte gyalog, ahogy ők később megfogalmazták „harci alakzatban – csatárláncban – ” elindultak a postától, majd ellenállásba nem ütközve folytatták előnyomulásukat a községháza irányába.
A kétcsövű, sörétes vadászpuskával a kezemben, meg néhány hozzávaló tölténnyel a zsebemben, álltam a községháza bejáratánál pár pillanatig lecövekelve, kissé tanácstalanul, próbáltam eligazodni az adott helyzetben.
Ha a pufajkások tűzhengere eléri a községházát és ott a késekkel, vasvillákkal felszerelkezett tömeggel került volna szembe, az iszonyú következményekkel járt volna. Ártatlan emberek haltak volna meg úgy, hogy esélyük  sem lett volna a sorozatlövő géppisztolyokkal szemben. Éppen ezért úgy gondoltuk, hogy néhányunknak lőfegyverekkel elébük kellene menni és megpróbálni feltartóztatni őket még a főtér előtt valahol. Az elképzelés reálisnak és megvalósíthatónak tűnt, véghezvitelében többen is egyetértettünk. Azon percen csoportosultunk is: ifj. Hammer Rudolf, Szabó Ferenc, ifj. Bucsai László, Baji Zoltán, ifj. Tóth János, Kovács Melles László, Varga József és Buzi P. Sándor stb. A részletekben gyorsan kellett dönteni, nem volt idő hosszas tanácskozásra, az Egészségház környékét gondoltuk legalkalmasabb helynek tervünk végrehajtására, arra alkalmas terepnek találtuk. Reménykedtünk, hogy ott sikerül megállítani a pufajkások előrenyomulását és soraikat kissé fölforgatni, hogy ezáltal egy lépésnyit majd lefaraghatunk abból a nagy hátrányból, amelyben volt a kétkezi tömeg a géppisztolyokkal felfegyverkezett támadókkal szembe. A készülődés utána még többen mellénk álltak, ha jól emlékszem vagy tizenhárman voltunk induláskor, aztán még jöttek többen is. Valamennyien követték az elképzelésünket, amelynek fő célja akkor a karhatalmisták feltartóztatása, megállítása volt. Az emberek, főleg azok, akik lőfegyverrel rendelkeztek, elszántan azonnal tettre készen álltak. Joggal hittem, hogy nem csak gondolatban, hanem cselekedetben is egyek vagyunk, de ezt csak hittem.
– Menjünk az Egészségházhoz, mindenképpen arra kell elhaladjanak! – mondtam a fiúknak, nem azért, mert én értettem legjobban a feladathoz, csak úgy éreztem, hogy kezd a körmünkre égni a gyertya.
– A hátsó kapun menjünk ki az Ady Endre utcára, s onnan a Marx Károly térre – javasoltam, igazgattam tovább a kis csapatot.
De amint észrevettük az utcatorkolatánál közeledő lövöldöző pufajkásokat, hátrafordultam, hogy elosszam a társaimat a támadás megállítására. Ekkor láttam, hogy néhányan a deszkakerítésen másztak be egy udvarra, de a kerítés a nagy súly alatt bedőlt és a sötétben egy pillanat alatt mind eltűntek a szemem elől. Pánikszerűen menekültek az utcáról, valamilyen fedezékbe, olyan helyre, ahol a kinti pokol pergő tüze nem érheti őket. Házba, kertbe, istállóba, kazaltövébe, vagy csak a puszta sötétségbe, hogy láthatatlanná legyenek. Amolyan ösztönszerű viselkedése ez az embereknek életveszély esetén. Nem is csoda hiszen az addigi viszonylagos csendesség, békesség után hirtelen szembesülniük kellett a halálfélelemmel és ez a tény mindenkiből különös viselkedési formát váltott ki. Semmiképpen sem nevezném ezt gyávaságnak. Csak a tudatos cselekvőképesség összeomlása volt az, ami kiváltotta az emberekből a menekülést, mint ahogy a bátorság sem a félelem hiányát jelenti, hanem csupán azt az erényünket, hogy a cselekvőképességünk a félelem nyomasztó hatása alatt is mindvégig megmarad és működik. Hogy hol van az eszmeiség melletti kitartásnak a határa azt mindig az adott helyzet és a körülmények határozzák meg. A falu főterére kivonult forradalmárok soraiban is a küzdelem feladása nem tudatosan, hanem spontán következett be. A felkelők főleg azért menekültek, mert azt hitték, hogy a pufajkások támogatására harckocsi közeledik ezért rémülten szétszaladtak amerre csak tudtak. Bucsai László és Tóth János futás közben még a fegyvereiket is eldobálták. Hammer Rudolf (ezt is csak később tudtam meg) pedig az utolsó pillanatokban osont be özv. Komáromi Elekné, lánykori nevén Szabó Julianna házába, az akkor éppen ott lakó Nánási Józsefnéhez, hogy elrejtőzzön.
A kis védelmi tervünk szerint a főúton is, ami párhuzamosan halad az Ady úttal, jönni kellett volna egy csoportnak, de szomorúan vettük tudomásul, hogy arra már nem jön senki. Varga József és Buzi P. Sándor elindultak a főúton a megbeszélt védelmi állások felé, de amikor észrevették, hogy őket már senki sem követi, kezdtek kétségbeesni. A rájuk szakadt helyzetet haladéktalanul megbeszélték egymással. Úgy határoztak, hogy feladják a harcot és Buzi P. Sándorékhoz mennek. Sándor az Egészségháztól nem messze lakott, mindjárt a harmadik házban, közvetlenül az óvoda mellett. De a fegyvertől mindenképpen meg akartak szabadulni, ezért Varga Jóska a nála lévő vadászpuskát az Egészségház előtti villanyoszlophoz támasztotta aztán bement Buzi P. Sándor lakására, ahol a folyosó végébe álltak és onnan nézték mi történik az utcán. Eljutottunk tehát az Egészségházig, elsőkként Szabó Ferivel. Ő egy hatalmas fa fedezékébe húzódott be én pedig valamivel arrébb, a kövesút melletti árokba lapultam meg.
Ekkor a pufajkások már csak vagy 40 méterre lehettek tőlem. Gyorsan lefeküdtem az árokba, ami nem volt túl mély, de elég jó pozíciót biztosított, mert amikor fölkapcsolták az utcai világítást, engem akkor is árnyék takart. Azon az oldalon ahol feküdtem jött a pufajkások zöme, mivel ott az út kiszélesedett, mert a főútba azon a helyen két út torkollik belé.
Hasra vágódtam az árokban, betöltöttem a puskámat mindkét csőre és figyeltem a további fejleményeket, vártam Rudiékat meg, hogy a tüzelő pufajkások mennél közelebb jöjjenek. Már csak ketten maradtunk Szabó Ferivel, – de ezt akkor nem tudtuk – lapultunk a fedezékben és vártuk a pufajkások közeledését…

Mikolai Bertics Mihály: “A Népköztársaság Nevében!” / 54. old.

045

Lajos bácsi 2011-ben. (Fotó: Mikolai)

Nagy L kitűntetései

…és kitünteései (Fotó: Mikolai)