Mikolai Bertics Mihály honlapja

IN MEMORIAM 1956.

1956-november4„Magyarok! Parasztok! Testvéreim! Forradalom tüze ég most Magyarországon. Tíz keserves esztendő minden szennye-piszka ég el ennek tüzében. Megszabadult a nép, felkelt a nép. Mint alvó tűzhányó kitörése, olyan a nép megmozdulása. Ifjúságunk forradalma, hősiessége, szabadsága ragyogó sorokat ír be, a magyar történelembe. Egy ezeréves nép csodálatos öntudata, bölcsessége, tehetsége, izzó és elfojthatatlan szabadságszeretete és embersége formál és alakít most új életet a Duna-Tisza táján…”

Kiss Sándor, egykori ’56-os politikus, korabeli rádiónyilatkozata hűen tükrözi a szabadságharc hangulatát. Ekkor még a forradalom győzni látszott. Az alig kivívott szabadság euforikus hangulata uralkodott az országban. Még a fegyverek is elhallgattak.
Aztán jött a váratlan fordulat. November 3-ról 4-re, éjszaka bekövetkezett az, amitől a magyar szabadságharcosok féltek és, amitől néhány nap alatt egy fiatal demokrácia, egy álom, a semlegesség összeroppant. Az orosz tankok lánctalpai alatt elvérzett a forradalom, a magyar szabadságharc. Csikorgó lánctalpakon, idegen vezényszóra érkezett egy másik úgymond „szabadság”, amit közel 100 000- vagy, ki tudja hány szovjet fegyveres diktált. A főváros népe – valamint az egész ország – idegen fegyverek robajára ébredt. Gonosz és kegyetlen megtorlás vette kezdetét, melynek következtében híztak a temetők, jeltelen sírokkal teltek meg és közel 200 000 magyar hazafi kényszerült emigrációba. Az egész világ siratott minket, siratta a vérbe fojtott magyar szabadságot. Milánóban, a város utcáin az olasz keresztények körmenetben cipelték vállukon az újra leigázott Magyarország keresztjét. New-Yorkban pedig Spellman bíborossal az élen, több mint kétszázezer amerikai imádkozott az utca kövezetére letérdelve a távoli, szenvedő Magyarországért.
Ma, 57 év elteltével, emlékeznünk kell. Tisztelettel és kegyelettel hajtunk főt a hősök emléke előtt. Erre tanítjuk gyermekeinket és unokáinkat is, mert különben az egyének hányatott sorsa, szomorú tragédiája belemosódik a megvert hadak tömegébe, a végtelen temetők csontos gödreibe. Mert az idő lassan mindent megemészt, kivéve az ember kitartását, kötődését: Istenhez, az imádott földhöz, szeretteihez.
Az eltelt 57 év ellenére, a könnyes szemekben nem szűnt meg a vágy és a remény ébren tartani az emlékeket. Mert valahogy el kell mondani-, s tudtára kell adni a világnak, a kérkedő tekintetűeknek, hogy mi történt azon az őszön, és mi történt azután. Tudtára kell adni mindenkinek, hogyan haltak meg ’56-os harcosaink.
Nem szólt fölöttük búsan zengő halotti ének, nem kondultak meg a harangok, hogy mély, érces, panaszos rezgésükkel sírba kísérjék a bánatot. A roskadozó siratóasszonyok esőnyi könnye sem hullott rájuk. Úgy haltak meg, mint a viharban letört fák levelei: az egész Világ szeme láttára, számkivetve, sárba tiporva, menthetetlenül. Meghaltak, hogy életükkel pecsételjék meg a szabadságot, az emberszeretetet. Hogy tanúságot tegyenek Isten és ember előtt mindarról, ami velük, velünk történt.
Menjünk el ma hozzájuk mind, kik tanúi lehetünk elszántságuknak és küzdelmüknek, menjünk és vigyünk nekik babért, vigyünk koszorút-, vigyük el nekik a hősök jutalmi bérét! A harcost, ki a csaták véráztatta mezején esett el, ha már alább hagy a fegyverek zaja, hadi pompával temetik el bajtársai. Mellé temetik győzelmes kardját, megdördül az ágyú torka Isten hozzád-ként sírja felett, és babérral borítják be hantját. Úgy fáj nekünk e gondolat és ez a szomorú valóság, hogy a mieinknek ebben nem lehetett részük! Fáj, hogy a hideg, begyepesedett, jeltelen sírokban kell őket kutatnunk. Nincs kemény sírkő, nincsenek fényes, aranyozott betűk, csak a benne lévő maroknyi por mondja el a halott nevét; Mi mégis, mindegyiket ismerjük, mindegyikről tudjuk, hogy hős, aki ott pihen. Tudjuk, hogy egykor ember volt: békeszerető, keresztény, magyar ember. De ha a hőseink iránti szeretet a keblünkben, a szív utolsó dobbanásáig fennmarad, él és élni fog, – higgyétek el – ez a szeretet lesz az obeliszk e nyugvó porok birtokosai felett, – bárhol legyünk, bármerre járunk
is a világban, – ez a szeretet lesz, ha szemmel nem is látható, de az igazi, a legszebb emlékkő! Ennek betűi a szív mélyébe vannak bevésve, értéküknél fogva aranyozottabbak, mint bármely sírkövön. Mert elévülhetetlen igazság marad az, hogy bennünk, a hátramaradt utódok szeretetében, a róluk maradt jó emlékezetünkben élnek ők még haláluk után is.

Mikolai Bertics Mihály