Mikolai Bertics Mihály honlapja

JEJE KÖSZÖNTÉSE

Jeje 01_y

Jeje, a nővérem

– nővéremnek –

Egy szál virág – és szóljon az ének –
éljen sokáig minden Erzsébet!
Istenem, most tárd fölé kezed,
éltesd az én Erzsébetemet!

Csillagokról-csillagokra lépve,
két szemembe finom pára száll,
ősz álmaim örök dallamában
összefolyik az a régi nyár.

Mikor keze – szenteltvízbe mártva –
rebbent-madár mozdulata ért,
s azzal írta apró homlokomra
a keresztnek megváltó jelét.

Morajlott a sors és csodát termett;
lélekvesztőt, embernek valót,
azzal szálltunk Élet-tengerére,
ha nem küldött Isten más hajót.

Megyünk… Futunk kibontott kebellel
– szelek szárnyán messze visz az út –
Tündérország kristálypalotáján
zörgetni a rég bezárt kaput.

Heves nyárban, hosszú aszályt oltva
harmatozva jönnek fellegek,
száraz napok kősziklái közül
forrás szökken, friss patak ered.

Néhány lábnyom marad a fövenyben,
söpör a tél – hord rá – friss havat;
ki láthatná hosszú útnak végét,
csillaggá nőtt lámpások alatt?

Istenem, most tárd fölé kezed,
éltesd az én Erzsébetemet!
Adjál neki számos éveket,
szárnyakat a mélységek felett!

Évek tükrén elmerengve látom
ifjú arcát – babos keszkenőt –
gyermekkorom csöndes rejtekében
volt ez, még az új idők előtt.

Holdfényére vágyó szemeiben
átfutott egy bujdosó sugár,
annyi sírás és zivatar között
homlokára vissza-visszajár.

Ősz napjai örök dallamában
megmaradt a kísérő zene,
mély húrjai: szeretet, és lelke
békével van színültig tele.

Deres fővel, édes angyal-arccal
néz távolra – át a kert felett;
szelíd hangon szól a verőfényben:
“Szeressétek egymást, emberek!”

Mikolai Bertics Mihály