Mikolai Bertics Mihály honlapja

KARMA?

karma_01A remete magányosan élt az óceánparton, minden idejét meditálással, imádkozással töltötte és Isten dicsőítésére használta.  Egy napon halászok jártak arrafelé és figyelmeztették, hogy az előrejelzések szerint rendkívül magas szökőár várható és bölcsen tenné, ha még idejében biztonságos helyre menne, amíg a veszély fennáll.
– Isten hű szolgája vagyok, Éjjel-nappal Hozzá imádkozok  és minden időmet Neki szentelem. Ő parancsol a vizeknek is, vigyázz rám és nem hagyja, hogy bajom essen! Tehát maradok! De azért köszönöm, hogy szóltatok a közeledő veszélyről – válaszolta a páter.
A halászok a segítségüket is felajánlották, de a csuhást nem lehetett rávenni a menekülésre. Szánták-bánták is a hajthatatlanságát, de nem tehettek mást – összeszedték hálóikat, eszközeiket és tovább álltak, otthagyták őt.
Később mentőegységek járták végig a partot és kitelepítették azt a pár lakót, akik valami okból még az óceán közelében lévő házaikban maradtak. A remetét sem hagyták ki; szóltak neki, hogy pakolja össze a fontosabb holmikat és szálljon fel a menekítő járműre. De a remete ugyanazt hajtogatta:
– Isten szolgája vagyok, Éjjel-nappal Hozzá imádkozok  és minden időmet Neki szentelem. Ő parancsol a vizeknek is, vigyázz rám és nem hagyja, hogy bajom essen! Tehát maradok!
Próbálták jobb belátásra bírni, sőt kérlelték is, hogy tartson velük, és pár napra menjen biztonságos helyre – de a szentéletű ember elmozdíthatatlan volt a tákolt kunyhótól.
Az előrejelzések valósnak bizonyultak,  a szökőár hamar megérkezett és végigsöpörte a partokat. A remete kunyhója bár állt még a cölöpökön, majdnem ereszig öntötte el a víz. A csuhás pedig a kunyhó tetején ült, kezében olvasóval, és Istenhez fohászkodott. Mentőhelikopter pásztázta végig a partszakaszt és amint észre vette a tetőn lévő emberi lényt körözni, lebegni kezdett felette, majd hosszú kötélen egy ember ereszkedett le a gépmadárból, hogy kimenekítse  a szökőárból. De ő, Isten embere, nem volt hajlandó menekülni a veszély elől. Valószínű, hogy a helikopter zúgásától a kötélen lógó ember a csuhásnak egy szavát sem értette – de ő elmondta ugyanazt, mint korábban:
– Isten szolgája vagyok, Éjjel-nappal Hozzá imádkozok  és minden időmet Neki szentelem. Ő parancsol a vizeknek is, vigyázz rám és nem hagyja, hogy bajom essen! Itt maradok!
A levegőből érkezett segítő éppen úgy nem értette, mint ahogy korábban a halászok és a mentőegységek sem, mért akar a szentéletű  ember bármi áron is ott maradni a szökőár kellős közepén? Mért kockáztatja az életét? Hagyta tehát imádkozni – mások után kutatva a tomboló vizek felett.
A tákolt kunyhó nem sokáig bírt ellenállni a hullámoknak – összeroppant és szalmaszálként veszett el a habokban. Vele veszett az istenes ember is.

A Teremtő ítélőszéke előtt egy elázott lélek állt. Még nem oly rég egy földi testben lakozott. De a testet elragadta az óceán, a léleknek pedig egyetlen menekülési útja marad: fel, minden földek- és egek Mindenhatója elé.
– Ó, Uram, Teremtőm, én hittem benned. Mindvégig bíztam abban, hogy szeretsz engem, megvédesz minden bajtól és nem hagysz elveszni az áradatban! – siránkozott a csuromvíz lélek.
Az Úr pedig csak igenlőn bólintott, hogy ez így is van.
– Uram, mégis hagytál engemet odalent elveszni a szökőárban. Megöltél, Uram! – méltatlankodott szegény pára.
– Tévedsz Ember! Nem én öltelek meg. Te ölted meg magadat – válaszolta az Úr.
– Még hogy én, Uram? Te parancsolsz mindennek a világon; a fellegeknek és a vizeknek is; mégsem segítettél a bajban, nem terelted el a tomboló óceánt.
– A saját szabad-akaratod ölt meg Ember! Emlékezz a tanításra: én ott lakozom minden emberben!  – Először eljöttem hozzád egyszerű halászként, hogy szavakkal figyelmeztesselek a veszélyre – de nem hallgattál rám. Másodszor egy teljes mentőcsapatként jöttem el és végül a levegőből, a kötélen aláereszkedő emberben, de te mindannyiszor elutasítottál. A saját szabad-akaratod szerint cselekedtél: maradtál. Ebbe haltál bele.