Mikolai Bertics Mihály honlapja

KÉPZELET

Megkondult bennem valami halkan;
gyertyahittel szentelt akarat,
de létbéklyóim gúzsba kötnek,
csak pár garasnyi inaspénz maradt.

Hazudtam magamnak egy világot
– képzeletnek semmi sem elég –
fényeset, mint angyali szárnyak,
míg barázdát vájt arcomra a jég.

Szép volt az Éden, az örök élet;
fa, kígyó, alma… Éva és én –
mindenért, keggyel megbocsátó
Isten is volt – az idők kezdetén.

És az almát ajkam koccsig rágta;
benne tűz-, s ki adta asszony volt.
Szemérem? Á, nem tudtam mi az,
míg a kísértés le nem bocskorolt.

Mennydörgő hang verte fel a kertet,
fagyos szél bújt az ágak közé,
s maradtam bűnös, kirekesztett
lény – halandó, gyarló mindörökké.

Most kellene egy igaz látomás;
világtalan vagyok s hontalan,
porból tekintő arcom ráncait
sem látja Isten, ezer dolga van.

  Mikolai Bertics Mihály / Összes versek, 65.o.