Mikolai Bertics Mihály honlapja

PANASZ

feltámadás _1MAGYAR EMBEREK, IDEGEN ISTENEK
Trianon gyászos emlékére – 1920. június 4. –

(Panasz.)

Ha meghalsz nemzetem,
babérjaidat sírrablók tépdelik.
Hogy elnézi e a világ?
– Még tapsol is nekik.

Hajdan, dicső végzet várt a magyarra,
úgy kereste: csatán;
egy nagy sírbolt volt a puszta,
s komája a halál.

Becs-vágyak szellőin röpült a lélek
s az vesztett, ki maradt;
ácsolja lassan bitóvá
a deszkaszálakat.

Ha nem leszel – körül a bércek ormán –
vérfoltos bűnjelek,
dölyfös káröröm hirdetik:
– Elvégeztetett!

Hát a könnybe-fojtott sok-sok magyarral,
ki ehelyt hullatott vért,
tíz századon át,
most a becsület is halott?!

Még nyitva állnak a jeltelen sírok,
ásítnak ég felé,
ki az Istent megcsúfolta
az hulljon belé.

Mert elárvult nemzet az, hol élőket
holtak tanítanak,
könny hordja Noé bárkáját,
mely tengerré dagadt.

– Ó, Úr Isten!
Egy Ararát lesz e még,
hol megtudjon állni?
Szabad e sírni magyarul
és Eget imádni?

Vagy zsoltáros-könyvünket angyalod
“Ámen”-nel zárta be,
és nem lesz többé e népnek
földje, sem Istene?

A magyar szívek hangos zivatara
elhal, mint halk panasz,
mert föntről, a lusta Égből
világ-közöny havaz?

Ez lenne sorsunk, úgymond ezred-évet
ezért adtál, te Ég?
Tölgyek voltunk holmi lom közt,
kopjunk, mint törmelék?

De, meg volt ez írva bűneinkben,
e rút végzet. Soha
nemzet ön-véréhez
nem volt ily ádáz, mostoha.

A világ oltárán csorgott vérünk,
a hont az ajkon át
éltettük, de tetteinkben
eladtuk a hazát!

Mikolai Bertics Mihály – Kövekre írt út / 83. old.