Mikolai Bertics Mihály honlapja

MESE A TÜKÖRRŐL

mese a tökörrőlAmit most hallasz (olvasol) nem mese. Régi korok poros története, szakállas manók mesélik este, ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek. Amit a szakállas manó mondott igaz, pontosan szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd:

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek, és egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen.
Messze földre vitték a szépsége hírét a madarak, a galambok, és azt a hírt is, hogy a hercegnőnek vőlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy gonosz tündér, irigy volt, csúf és megkeseredett. Hallotta a szépséges hercegnő hírét, haragra lobbant és útra kelt. Be is jutott a várba és amint meglátta a szépséges királylányt nyomban megátkozta:
– Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, aki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát…!
Szegény hercegnő nagyon megijedt, bement a várba, és egyből tükröt keresett. Belenézett, és mit látott! Egy szörnyű, torz arcot, képet! Egy rút, vén banyát, rettenetes csúnya arcot.
Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is remegett idegességében, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha tud segíteni.
Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a hercegnő szép maradt, de minden tükörben, ha belenézett, egy rút vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy ő szép, gyönyörű, és nincs hozzá fogható hetedhét országban, nem hitte el senkinek. Csak magába roskadt, szomorkodott, kesergett.
Közben a palotába megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta teljesen feloldani, csak enyhíthetett kissé rajta.
– Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!- mondta, s ezzel távozott. Többet nem mondhatott, segített ahogy tudott, érjék be annyival, hogy kissé enyhítette az átkot.
Telt múlt az idő, senki nem értette a gonosz varázslatot.
– Az élő tükör, mi lehet az? – kérdezték.
Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok tükröt, mindenfélét- Messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt.
Özönlött a kérők serege de a hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, kesergett, sírt. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal csukatta le a szobát, hogy senki emberfia ne lássa csúfságát.
A kérők lassan elmaradoztak, a királylány hosszú ideje magányában búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden, ami élő és mozgó a természetben a barátja volt.
Szelek szárnyán terjedt a hír a hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról, amely miatt élve eltemetkezett. A legény is tudomást szerzett felőle és nem bírta már a szomorúságot, amelyet olyan távolról hallott.
Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze a szépséges királykisasszonyt.
Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol hercegnő élt önnön rabságában. Megpróbált bejutni hozzá, de nem engedték. A lány parancsa szent volt, a szolgák számára.
A legény viszont gondolt egyet, jó hosszú kötelet kerített, kampós horgot (vasmacskát) kötött a végére, és várta az éjszakát.
Mikor az alkony leereszkedett, és sötét lett, a fiú nagy bátran a vártorony alá lopakodott, óriási lélegzetet vett és teljes erőből fölhajított a kötelet. A vasmacska koccant, majd megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor ifjú, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát mindig felfelé. Kíváncsi volt a szépségre, aki így elrejtőzik előle.
Mászott, csak mászott egyre feljebb, tenyeréről lejött a bőr, fájt nagyon de ő ezzel sem törődött.
Egyre fentebb volt, az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem rettent el, nem érdekelte semmi veszély, csak ment előre, meg sem állíthatta volna semmi és senki. Nincsenek éles fegyverek, marcona őrök, villogó kések – győzködte magát – csak a kötél és a magasság.
Küzdött keményen hajtotta a vágy. Végre feljutott, kifújta magát, majd az ablakhoz lopakodott, belesett és az ámulattól kővé dermedt, mert a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését, valóságát nem szokta ő meg.
Baldachinos ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mint, amit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, rózsa arca, hófehér karja elbűvölte a bátor fiút.
Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva. Nem tudott betelni a látvánnyal.
Egyszer csak a hercegnő felriadt, meglátta a fiút, s fölsikoltott. De a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, mert évek óta először, egy szerető szempárban meglátta önmagát, saját képmását és, amit látott több volt mint egy szép arc, a ragyogó szemek tükrében csodát látott.
Meglátta tehát önmagát a fiú szemében, egy szerető szempárban, mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget, amely addig rejtve volt előle. A varázs megtört és a lelkébe újból boldogság költözött.

Ennyi volt, amit a szakállas manó mesélt. Elmondta a szép hercegnő történetét. Bizony, nem üveg és nem fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az élő tükör képes megmutatni a valóságot.

Mikolai Bertics Mihály – ismeretlen szerző nyomán