Mikolai Bertics Mihály honlapja

NAGYHÉT

Nagyhét– jegyzet –

A virágvasárnappal, régi nevén a Pálmavasárnappal (lat. Dominica palmarum) elkezdődik a nagyhét, mely a nagyböjt (a Quadragesima) zárása, vagyis utolsó hete. A keresztény ember ez idő alatt megtisztítja és felkészíti lelkét a Krisztussal való találkozásra, felkészül lelkiekben is a húsvét misztériumára. Egyesekben felmerülhet a kérdés: Miben különbözik ez az idő a többitől? Miért találkozhat az ember ilyenkor még inkább a Teremtővel, mint máskor? Talán a kereszt misztériuma- és az ünnep-közeli hangulat miatt érezzük ezt.
Isten szeretete végtelen irántunk és az Ő számára minden pillanat jó és alkalmas a velünk való találkozásra. Isten nem nézi az óráját vagy a naptárat. A nagyböjt is értünk, emberekért van, ahogy Jézus is mondta: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27), vagyis ez az idő a mi üdvösségünk érdekében van, minket szolgál, mint minden más ebben a teremtett világban.
Nagyhét  van. Lelki szemeink előtt, jelképesen megjelennek ilyenkor az első nagyhét eseményei: Jézus utolsó napjai.

A nagyhét mélységét az sejti meg igazán, aki tudja, érzi a mindennapi életben is a kereszt súlyát, hogy a múlt eseményei ma is élnek, sőt, folytatódnak. – Látja saját életével párhuzamban az első nagyhét eseményeit, amint szenvedésének napjai előtt Jézus diadalmenetben, szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A húsvéti ünnepre összesereglett nép örömujjongással fogadja. Sokan lábai elé terítik a ruháikat, pálmaágakat lengetve kísérik a templomba, miközben kiáltozzák: „Hozsanna Dávid fiának!” Az emberek felismerték benne a Messiást.
Az elmélkedő ember előtt valóban megjelenik ez a kép, mikor két évezred elteltével ismét pálmaágakat (ill. barkaágakat.) fog a kezébe és elindul, hogy lélekben elkísérje Jézust. Az örömbe, a dicsőségbe mégis fájdalom vegyül; Alig telik el pár nap és ugyanaz a tömeg – pénteken – már a halálát követeli az idegen helytartótól: “Fesztísd meg! … Fesztítsd meg!” – skandálják sokan. Krisztusnak a vére árán kell megváltania az emberiséget, meg kell mutatnia, milyen mélységesen is szeret bennünket. A betlehemi születés csodája (amikor az Isten Fia emberré lett) egyszer már tanúságot tett az Atya isteni szeretetéről, de az emberi szívek keménysége újabb bizonyítékot vár. Milyen kishitű és követelőző is a teremtett ember; feltételeket szab az Istennek: – „A Megváltó Jézus szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” (Mk 15,32). Így hát ezeken a húsvét-közeli napokon – amikor párhuzamba helyezem a kétezer éves történetet a jelennel, a mai életünkkel, a saját életemmel – nem csak a Jeruzsálembe való bevonulásra gondolok, hanem a Passióra is, vagyis Krisztus szenvedéstörténetére. A Megváltó bevonul Jeruzsálembe, hogy megtegye mindazt, amiért az Ég által e földi világra rendeltetett. Neki ez olyan természetes, mivel az Atya akaratából történik vele minden:  „De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért.” (Jn 12,27).
Nagy hét van. Lélekben ott vagyunk mi is Jeruzsálemben… Templomainkban – ezen a napon – a piros miseruhába öltözött pap a szenvedő, a véresre ostorozott, korbácsolt Jézust jelképezi. Az ünneplő nép szerepét mi vesszük át: – pálmaágak helyett fűzfabarkát (cicukát) tartva a kezünkben. Öröménekkel hódolunk a Megváltónak és készek szeretnénk lenni arra, hogy holnap ne tagadjuk meg Őt, hogy a szenvedésben is kövessük. Ugyanakkor, a mai tömegből is kilátszódnak a Krisztust pénzért áruló, korunkbeli Júdások, Pilátusok, és erősen kihallani vélem a “Feszítsd meg…!”- eket, vagyis azok skandálását, akik ma is az Igazság, a Világosság halálát követelik a földi helytartóknál.

Nagycsütörtökön (az utolsó vacsora ünnepe) Jézus elfogyasztja az utolsó vacsorát tanítványaival.
Vacsora előtt megmossa tanítványai lábát. – Lehunyt pilláim alatt, képzeletben átélem az eseményeket és azon elmélkedek, hogy mire is akart tanítani engem Jézus a lábmosással?! “Példát adtam neked, gyarló ember – válaszol Ő -, hogy amint én tettem, te is így cselekedj…!” – A lábmosás a szolga feladata volt. Jézus szolgává teszi magát. Vajon tudok-e én is alázattal szolgálni? Megmosom-e embertársaim lábát?
Elkezdődik a vacsora, Jézus megtöri a kenyeret és azt mondja: “Vegyétek, s egyétek, ez az Én testem, amely tiérettetek megtöretik…” Vacsora után pedig kezébe veszi a bort (a kelyhet) és azt mondja tanítványainak: “Vegyétek, s igyátok, ez az Én vérem, amely a bűnökért kiontatik…”
Az emberiség történetében ez volt az első szentáldozás. Ekkor hagyta ránk Jézus a „végrendeletében”, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeret minket, és ily módon legyünk mindnyájan egyek.
Az utolsó vacsorán képzelve magamat, Jézus szeretetének kiáradását tapasztalom meg. A testvéri szeretet és az egység parancsának estéje ez. Isten dicsőségére még megszólalnak a harangok, búgnak a templomi orgonák, – aztán elnémul minden. Nagy csend veszi kezdetét jelezvén, hogy drámai események előtt állunk. Az öröm, az egység fényét beárnyékolja a fájdalom: Júdás elmegy, hogy elárulja Mesterét. A katonák pedig készen állnak, hogy elfogják Jézust.
Vacsora után (elfogása előtt) Jézus még kiment apostolaival az Olajfák hegyére. Ott félrevonult, és bűneink terhe alatt vért verejtékezett. Közben az apostolok elaludtak. Jézus fájóan veti szemükre: „Egy órát sem tudtok virrasztani velem?” Majd megérkezett az áruló tanítvány a helyőrség katonáival. Jézust elfogták. A Dicsőség után – nagyszombatig – lelkem templomában is elnémulnak a harangok, a csengők, az orgonák… Számomra ez a csend jelzi a három napos gyászt, a Jézus szenvedésével együtt érző fájdalmat, és lelkemben elkezdődik a nagycsütörtöki virrasztás.

Nagypénteken Jézust megostorozták, majd halálra ítélték. Halálosan kimerülve vonszolta fel a keresztet a Golgotára, amelyiken megfeszítették.

“Íme a Szent Keresztfa,
rajta függött valaha
a világnak váltsága.
Jöjjetek hát keresztények,
hódolattal hajtsunk térdet,
üdvözlégy Szent Keresztfa.”

Az írások szerint, Jézus, ezen a napon, délután három órakor kilehelte a lelkét. Meghalt a kereszten. Utolsó szavai ezek voltak: “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Gyilkosai, elvesztői halálra verték, kínozták, gúnyolták Őt. Halála után levették a keresztről, s ottani szokások szerint, testét fehér lepelbe borították és sziklasírba helyezték. Sírja elé hatalmas követ hengerítettek és őröket állítottak.

Nagyszombatról húsvét vasárnapra virradó éjjel – ahogy annak az Atya akaratából be kellett teljesülnie – Jézus feltámadt. Halálakor még úgy tűnt, hogy a világ felett győzött a bűn, a halál, a sötétség. De a próféciák beteljesülésével, Isten Fiának feltámadásával diadalmaskodott az Atya Isten szeretete, az élet, a világosság. Krisztus, a Megváltó, legyőzte a bűnt, a halált.
Ezzel a nagyhét véget ér és a feltámadás-, a megváltás örömünnepe kezdődik el, amely a keresztség misztériumát és a megváltást tölti be a lelkekben. Nem más ez, mint “Krisztus világossága”. Istennek legyen hála!

              Mikolai Bertics Mihály

* * *

A KERESZTFÁHOZ MEGYEK

Ho. 63.

A keresztfához megyek,
Mert máshol nem lelhetek
Nyugodalmat lelkemnek.
S ott talállak, ó, Szűz Anya,
Fájdalom közt, bágyadozva,
Tőr veré át lelkedet.

Mely gyötrelem volt Neked
Isteni szülöttedet
Látni szegény jászolban!
S midőn annyi ellenségek
Romlására esküvének:
Tőr veré át lelkedet.

De midőn ezek felett
Láttad, mennyit szenvedett,
Szenvedett az ártatlan!
Láttad őt a Kálvárián,
Két lator közt a keresztfán,
Kínodat ki mérje meg!

A nap elsötétedett,
Ennyi kínt nem nézhetett,
Borzadván rengett a föld!
Sírt, kesergett, gyászolt minden
Az egész nagy természetben:
De gyötrelmed nagyobb volt!

Ezt, ó, fájdalmas Anya,
Mind értem tűrted vala,
Értem, háládatlanért!
Ki Fiadat megvetettem,
És keresztre feszítettem,
Ó, én kárhozat fia!

Most a lelkiismeret
Életemnek átka lett,
Istenem, hová legyek?
Nincs lelkemnek csendessége,
Rettent a bűn szörnyűsége:
Jaj, kétségbe kell esnem!

Ah, de fülembe hata
Szent Fiad e szózata:
“Ím Anyád, ó, tanítvány!”
Tanítványa én is voltam,
Míg a bűnre nem hajlottam,
Ő engem is rád bízott.

Ne nézd bűnös-létemet,
Hanem a szeretetet,
Mely értem a fán vérzett!
Fájdalmaid, ó, Szűz Anya,
Indítsanak bűnbánatra,
Hogy kegyelmet nyerhessek.