Mikolai Bertics Mihály honlapja

PIRKADAT

Pirkadat

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

A Kárpátok fia vagyok; kőlelkemet ma is örökzöld fenyők koszorúzzák, pedig a sors úgy rendelkezett felettem, hogy nagyon távolra sodródjak az eső- és szél sikálta hegyoltáromtól. Távolra, a beláthatatlan messzeségbe nyújtózkodó Alföldre.
Egy ideje itt élek. Már nem tudom, hogy emlékeimben vagy a valóságban sétáltam le a Tisza partra, kerestem egy követ, letelepedtem rá és lehunytam pilláimat. Tér és idő a képzeletet képtelen béklyóban tartani. Egyedül a csillagok sziporkázása mosódott át redőimen és mindenen.
Lent, a széles folyó felől, meleg sötét ölelt körbe, fent az égen még ragyogtak a csillagok. Mint halk dobbanás, mint az élet örök hangja, suttogott a szél, selymesen birizgáltak a fűszálak. Béke volt, örök hajnal előtti nyugalom, s lágyan szétfolyt minden, ahogy a sötétség elfolyik amint a fény aranykeze megérinti. Nem gondolkodtam semmin, csak néztem az ezüstös semmibe, párás ködalakok kergetőztek, szaladtak, messze a hegyek tetején megszakadt az éj bársony palástja.
Behunyt szemmel vártam a csodát, a csodát, mely mindennapos, és mégis mindig más, mert örökkön-örökké változó… Behunyt szemem mögül szálltak a gondoltak; messze jártam, a fák fölött suhantam, bólogató lombokat láttam magam alatt, aranyárnyakat szültek a levelek, s a sötét még uralkodni próbált. Csillagok, szentjánosbogár-zöld szemek pislogtak a fák fölött, s nem vágytam másra, csak hogy mélységük magával ragadjon… Szálltam, alattam alvó utak, alvó házak, alvó falvak, alvó emberek surrantak, és én lebegtem a semmiben. Vagy talán ők álltak, mozdulatlan örök álomban, és én repültem? Már nem is tudom, de zúgott a szél, susogtak az árnyak, és én csak szálltam.
Lassan elfeledtem, hova, merre tartok, elhomályosult köröttem minden, a világ hatalmas lett, én pedig apró porszem. Sötét meleg ölelt körbe. Halk dobbanással iramlott köröttem az élet; napok jöttek, percek múltak számolatlanul, észrevétlenül, lábujjon suttogva mentek… A néma percek életet hoztak… És évek rohantak el, a nagy mindenség lassan összement, és képzeletemet új képek rajzották be, és új vágyak ragyogtak a semmiből.
Csak vártam. Csodálkozva álltam, köröttem rohant a világ. Nem történt semmi, és mégis minden megváltozott; fák nőttek ki a földből, égig nyúltak, majd fájdalmukban összeroskadtak, nem érhették el az eget, túl messze volt, hiába törtek felfelé. És én még mindig láttam a két szentjánosbogár-zöld csillagot, melyek magasan fenn az indigókék égen ragyogtak. Hittel hittem, hogy az ég nem lehet túl messze ahhoz, hogy elérhessem őket, ha eleget nézem a földről…
Égig nyúltam, álmot láttam s az élet csodaszép volt. De a képek (az álmok) rohantak, egyre rohantak, nem álltak meg, tágra nyílt szemem nem értette, miért nem lehet minden úgy, ahogy VOLT, miért kell a LESZ, miért nem értheti ezt senki?! A messzeség kéklett, egyre kéklett, s vágyva vágytam oda, aranyló fák alá, égszínkék ég alá, hol aranylóan meleg volt a nap, s nem volt hó, nem volt tél, és csak a nyár, a fény ragyogott örökkön. De a VOLT, és a LESZ miatt a csillagok is már hiába ragyogtak, nem melengették többé a szívemet. Úgy éreztem, hogy fényük egyre fogy, és többé nem mutatja az utat a halovány éjszakában. Elnéztem messze, mert azt gondoltam, hogy a messzeségben szebb lehet minden…
És képek peregtek, kozmikus pillanatok jöttek, egyre teltek, és nem leltem meg többé a két örökzöld csillagomat, nem tudtam, merre van, nem tudtam, hol van, vajon várnak-e még rám?
Egy kósza hajnalon, mikor azt hittem, hogy már élni sem érdemes, fenn álltam oltárhegyemen, és néztem a lenti világba. Azt sem értettem, miért is vagyok itt fenn? Akkor széttártam karjaimat és kiáltottam nekik… Nem hallotta senki, csak a szél susogott a fűszálak közt, és távoli, halk madárdal szólt. Álltam és vártam. Egyre közeledett a szürke semmi, és megint hajnal lett, és napok múltak naptalanul, éjek múltak holdtalanul, és csak álltam kifosztott oltárhegyemen, éj-üres szívvel. Néztem a csillagok fényét és hallgattam a fák szavát, ahogy nyúltak, egyre nyúltak és árnyaikkal el akarták érni a csillagok arany fényét, míg végül a földre rogytak.
Nem értették a madarak, nem értette az eső, a szél… sem a föld.
Álltam oltárhegyemen, éreztem a fenyők gyantaillatát, s néztem a távoli bércek ormait. Hirtelen szakadni kezdett a sötétség bársonyleple… Lassan szétomlott-, riant az éji álom, sápadt fény öntötte el a helyét…. Arany fáklya lobbant a hegyek felett, a felhők világítva osontak félre, és kiemelkedett a fényből a nap, új ragyogást, reményt hozva a szürkeségre. És ujjongott az élet, a sápadt boltozat kék fénnyel telt meg, és mindent, mint a víz, ha áttöri a gátat, elöntött a derű, a ragyogás…
Álltam a hegyen hallgatag, mélán nézve a fényt, és fájt az élet, mert nem volt velem, nem játszott a napsugár a  gesztenye-szép szemeiben. Így mi értelme?