Mikolai Bertics Mihály honlapja

PREHISTÓRIÁM

Benedek

BENEDEK

– Kezdetektől a születésemig –

Már ver a szívem, de az anyukám még nem vette észre. Hát persze, hogy nem, hiszen még olyan csendes a dobogás, nem is csodálkozom, hogy nem érez engem. Kíváncsi vagyok, mit szól, ha majd megtudja? Közel az idő, mikor majd észre vesz. Addig is jól elhelyezkedem az ő meleg szíve alatt. Befészkelem magam ebbe a jó kis csendbe, puha, békés melegségbe és szundikálok jó nagyokat.
– Naaa! – most meg mi van? Mi ez az ugrálás, meg ez az éktelen hangzavar? Úgy érzem, mintha egy víztorony tetejéről dobálnának le, aztán meg épp-hogy csak elkapnak. És…  ó, hogyan liftezik, kavarog bele mindenem. Ejha, hiszen ez zene! Táncol a mamám. Aha. Már tudom. Virágos kedvében van az anyukám. Hát az biztosan jó, csak nem kellene ez a sok le-föl ugrálás. Nem nagyon tetszik nekem. Főleg, hogy nem készültem fel rá, mert éppen aludtam. Nos, ezen változtatni, kell; mármint az időbeosztásomon – meg a kapaszkodásomon is… Rájöttem, ha jól megkapaszkodok olyan, mintha én is táncolnék. Csuda izgalmas tud lenni. Hú! Mennyi kellemes meglepetés, adrenalin. Ha beosztom sokáig elég lesz.
Most meg fürdik. Csodálatos, milyen jól lehet érezni a meleg vizet, amint kint is csobog, és bent is csobog:
– La-la-la, La-la-la… Vajon az anyukámnak is ugyanolyan életerőt ad, mint nekem?
Hm! Ez a vacsora meg aztán pompás. Semmi hizlaló, de csupa tápláló finomság, szinte már a kedvencem.
Na végre, megy lefeküdni a mama, és jön az üdítő pihenés. Remélem nem mindig ilyen későn fekszik le? Mert nekem ez az alvás igazán kevés.
– Jaj! Mindjárt felböfög a mama! Úgy látszik megártott neki a sok mozgás, a munka, a tánc, vagy a vacsora(?). Jaj, most meg egészen összeszorult a kis otthonom, s a mamám rettenetes hangokat ad ki, …Jaj, a vacsorát is… hát, hogy is mondjam… visszaadta. Jaj szegény! Nem fog ez nekünk megártani? Na, végre! Lassan elcsitulnak a felborzolódott kedélyek. Elkapjuk az álomszálak fonalát, s talán már alhatunk is.
– Huh, jaj, brr!- de hamar oszlik a sötétség szobra. Anyukám vajon mindig ilyen korán kel? Ilyen korán kezd el dolgozni? Az álmom is úgy villámlott el, hogy már nem is emlékszem miről is szólt. Épp, hogy becsuktam a szemem, s különben is, olyan jó volt az álom színeiben ringatózni. Ó, úgy aludtam volna még… Na mindegy!
Hallgassuk csak ezt a szép zenét! (Az én édes anyukám nagyon szereti a muzsikát.) Ezt a melódiát, ha majd kibújok innen, akkor is szeretném hallgatni.
Húúú! Már megint ezek a hangok! Ez vajon mindig így lesz? Szegény anyukám! Most jut eszembe, biztos miattam van minden. Mert lehet, hogy megfekszem a gyomrát? Remélem nem lesz mindig így! – biztatom magamat még egy kicsit, de aztán elalszom.
Arra ébredek, hogy kintről…! – Kintről… leskelődnek be (azaz, nem is tudom) talán inkább figyelnek, néznek engem…
– Na tessék! Teljesen belezavarodtam. Arrébb kell húzódnom, mert mindjárt megérintenek. Hű, de kellemetlen, percek ezek. Még jó, hogy az anyukám sem tűrte tovább, vagyis sokáig.
Ajjaj! Úgy hallom, most mondták meg neki a valóságot, méghozzá nagyon szépen: „maga kismama, két hónapja történt a fogantatás. Anyuka, magának kisbabája lesz!”
Csak nem esik pánikba a mama? Most meg sír? Na szépen vagyunk!… Lehet, hogy örömében sír?
– Húúú! Ezek voltak ám csak a forró pillanatok, izgalmas percek. De most már tudom, mit érez. Hiszen olyan finom áramlatként gyűrűznek be hozzám az érzései, ahogy eddig még soha. Csodálatos! Már megfordult a fejemben, hogy ha lehetne, mindig itt maradnék. Bárcsak tehetném. De azt hiszem ez lehetetlen.
Bátran kijelentem (magamnak), hogy csodálatos mamám van! Mennyit simogat, becézget már most is. A hangja, mint a méz, ha hozzám beszél, (különben is szeretem a mézet), s azok az érintések. Biztosan valami nagyon finom selyemgubó, legfinomabb selyem-szálacskáiból van az érintése, mert elöntenek az örömhullámok, mikor ezt teszi. És elég gyakran teszi, hála Istennek.
Teljesen összeforrt, összeolvadt az életünk, amióta tudja, hogy vagyok neki. Mágikus szálszövevények kötnek össze minket, tele szép, színes álommal, és valóságos örömáramlatokkal, lelkesítő várakozással fűszerezve.
Elkezdtem tanulni az életet, hogy mire kimegyek innen, ne legyek analfabéta. Nem szeretnék az én édes anyukámnak csalódást okozni. Azt akarom, hogy nagyon örüljön nekem, amennyire én is örülök neki, és büszke lehessen rám, hogy folyton dagadjon a keble a finom tejecskétől, a jóérzéstől. Vagy ez nem is olyan jó ötlet? Na jó, ezt később is ráérek átgondolni!
Ultrahangos vizsgálaton vagyunk. Ez olyan érdekes. Mintha egy fénykígyó bújna be hozzám, én meg ide-oda elfordulok tőle, de ő csak jön utánam és leselkedik. Olyan, mint egy bújócska. Talán ilyenkor az anyukám is láthat engem – legalább is remélem. Szoktam is neki integetni. Eddig még nem intett vissza, de nem csodálkozom, mert a papa örökké fogja a kezét. Biztosan fél valamitől… Talán a fehér köpenyestől, aki csak folyton tudálékoskodik ahelyett, hogy velem játszana. Folyton rohangál, siet. Na de mit tehetek? Most még ők dirigálnak.
Rájöttem, ha sokat rugdalózom, forgolódom, akkor a mamám sokkal többet simogat. Hát ezt nagyon szeretem és nem hagyom ki.
A mamám olyan, mint egy fantázia-liget. Például, elmeséli milyen lesz, ha az ősi formulák világába lépek. Ó, alig várom már. Pedig itt is nagyon jól érzem magam, hiszen közvetlenül fűz hozzá minden érzés. Mindkettőnkben ugyanazok az érzelmi áramlanak,  ugyanazok a kozmikus mikro-rezgések vibrálnak. Ez olyan szép és felemelő – komolyan elgondolkodtam rajta, hogyan lehetne nem itt hagyni?
Idebent privátilag csend van, ismeretlen mélységekig látok mindent, szövöm és szövögetem vágyálmaimat az elkövetkező időkre. De mivel folyton növök, s növekedek, otthonom egyre szűkebbé válik. Már néha úgy érzem, alig férek el benne. Bizony egyre többet kell gondolnom arra, hogy ki kell mennem innen.
– Húúú, az vajon hogyan lesz majd? És ha nem tudok valamit jól csinálni? Például, nem tudom majd, hogyan kell venni az első légbuborékot? Hogy fogom a mamám kebléből a tejecskét megkapni?
– Teremtő Istenem! Mi lesz velem odakint? Hiszen ilyesmit eddig még nem csináltam! Szinte már neurózist kapok ettől a sok aggodalomtól. Mi történik, ha elindulok a Világba és szűk lesz a kijárat? Volt már ilyen?
– Na, mindegy. Egyelőre föltöltődöm amennyire csak lehet, beszívok még pár csepp életadó molekulát. Végül is kell az erő, az energia, mert a minap is azt mondta az anyukám: „remélem elég erős, leszel!”. Hát, ha ez kell! Ezen ne múljon. Ami tőlem telik, mindent megteszek.
– Hűha! Az anyukám otthona meg olyan lett, mint egy munkaterápiás bölcsőde. Mindenki cipekedik, rámol, szögel, csicsásít, most alakítják ki az én lakteremet. A mamám mondta, hogy végül varázslatos lett, bár „ultramacerás” volt, de megérte, meg azt is mondta még, hogy majd szeretni fogok itt játszani. Hát igen! Így várják a jobbakat!
Elandalít az elégedettség, a csendes pillanat, pihengetek, gyűjtögetem az erőt. Az élet vize is egyre kevesebb, nem tudok benne kellőképpen lubickolni. A legkisebb mozgást is alig vagyok képes megtenni. Pedig itt, az élet vizében tisztul meg minden gondolatom. Azt hiszem nem tévedek, érzem, hogy lassan lejár a magzatidőm. Az anyukám is ezt mondogatja. Ő biztosan tudja.
Lüktető lendület csap rám. Összerándulok. Az anyukám is. Egy érzékeny, hajlékony mozgás-sor az egész kis fészkem. A mamámmal mindketten ugyanazt érezzük: görcsös rándulásokat, belső hullámzást, izgalommal kevert szorongást és aggodalmat. A selymesen finom melegből most egyszeriben forróság árad, és sürgetés, noszogatás. A ritmusos összehúzódások is ezt sugallják. Úgy érzem, nem is tudnék itt maradni – a saját kis lakom is kivet magából. Vagy kitoloncol…  De még most is összefonódnak az érzéseim a mamáéval, méghozzá elválaszthatatlanul. Pedig tudom, hogy bármennyire is szeretnék itt maradni, nem lehet.
– Most fokozódik bennem igazán a kétely, a bizonytalanság, milyen lesz, ha kikerülök innen? Meglesz-e legalább a töredéke annak a sok jónak, amiben eddig itt volt részem, amit itt bent éltem át minden percben? Azt hiszem, hogy azt a csodálatos boldogságot, ami teljességgel töltött eddig el, ami tökéletes volt itt – azt féltem. De már nem is érek rá tovább aggodalmaskodni, elmélkedni, mert hirtelen nagyon sürgős dolgom akadt.
– Segítenem kell az anyukámnak! Irányt kell változtatnom, mert a hullámfúriák igen csak lökdösnek, (remélhetőleg jó irányba). Úgy érzem, hogy a kijárat már megvan, csak egy kicsit még szűknek találom. Helyezkedek… helyezkedek, szinte már tolakodok, de nem is bennem van a csodatevő erő, hanem az eddigi kis „fészkem” tologat egyre kintebb és kintebb. Ritmikus erők ragadnak el. Minden porcikámat áthatják, és szüntelen, lüktetésben irányítanak kifelé. Egy ideig rám lapulnak az elernyedő, sima izmok, s érzem, hogy a szegény anyukám is, már nagyon elfáradt. Pihenünk egy kicsit. Mindketten erőt gyűjtünk.
– Újult erővel robajlik végig testünkön egy még nagyobb és még édesebb „fájdalom-hullám”, teljesen áthat bennünket, s olyan vad erővel kényszerít kifelé, hogy nincs időm tetten érni azt a röpke pillanatot mikor még bent-, s már kint is vagyok. A halk magzati szívhang helyett éktelen ordítást hallok, és csak egy kis idő múlva jövök rá, hogy ez bizony az én hangom.
Igéző, várakozástól áthatott figyelmes tekintetek, örömteljesen dobbantó vér a szívekben, és az én édes anyukám végre a keblére ölelhet. Olyan üdvözült mosollyal nyújtja felém a kezét, hogy felemelkedik a lelkem. Ó, és a tekintete… Feledhetetlen a szeme ragyogása. Édes ízt csorgat a remegő szívecskémbe. Ölelő karjai közt hagynak, és már tudom, nem fogok többé visszavágyni oda, ahol megfogantam. Megtörtént velem a nagy CSODA, valós létemnek keletkezése. Lelkem az édesanyáméval így is szétválaszthatatlanul egybeforrva maradt, és minden szívdobbanás egy-egy fénysugárhíd köztünk, ami örökmécsesként világítja be utamat és életemet.