Mikolai Bertics Mihály honlapja

SZÍNEK, KÉPEK

színek_képek – jegyzet –

Életem legszebb képei futnak át nedves pilláim alatt. Látom, ahogy rám vetíted tekintetedet és nevetéssé érik hangodban az öröm, belekap a lenge nyári szél és elhozza hozzám, hívogat, lelkem zugában matat és örökös vággyá mélyül bennem. Énekek, dalok, zengő ódák, ihletek, versek, érintések; színek és képek hosszú füzére pereg előttem. Kezedben vadvirág-csokor – már hervadó. A kósza felhőkből ködfoszlány-szirmokat tép a hajnal, vérvörös rózsákká nyílnak a suttogó szélben; Szeret… Nem szeret… Elbocsátó üzenetként hullnak elém, s a szent amulett is, mit egykor szív-repdesve nyakadba tettem, már ott leng a falon, íróasztalom felett, a kopott kereszten.

Ahogy az ólmos messzeségbe nyúló, lombtalan fák hajlanak ősszel a közelben lappangó didergő télre, úgy nehezedik most keblemre a világ dermesztő szürkesége. Kezemből szerte-hullnak hányatott életem írott betűi. A vers már csak egy festett függöny, álarc, rímekbe szőtt álomfátyol, arcomra terített szemfedél, csend és fájdalom. Keblemből rendezetlen sorokban pulzálnak a felszakadó szívverések, önmagamat keresem az éjtükörben-, a Hold sápadt fényében. Ablakom alatt, a vérvörös rózsák szirmain könnycseppekként csillan a hajnali harmat.
Amióta megláttalak féltem a jövőt, hogy én leszek egyszer életedben a teremtés utáni tiszta csend, a világ megvetése előtt letérdelő kiátkozott, meztelen vétkes. Most, a pilláim mögé nyomasztó félelem lopakodott, lázongó gondolataimmal hadakozom, vakon harcolok önmagammal s a világgal, fegyvertelenül. Fények, villanások… Csillagok után kapkodok, hogy visszataláljak hozzád, de csak a kihűlt, hideg köveket szorongatom és morzsolgatom a markomban. Elvesztettem a szárnyaimat, girbegörbe ívű utakra zuhanok, össze-vissza lépek, miközben talpam alatt fájdalmasan porlad a csend, s a hagyás-fám ágain, a legforróbb nyárban is, fagyott jégangyalok csilingelnek.

Este, fájón fekszik mellém az emléked, bújna hozzám, ölelne magához, de én inkább mennék, indulnék, száguldoznék veled lármázva, nevetve, a forró nyár kalászsuhintó színeivel, sok-sok fénnyel… Üvöltve, visszhangosan, istenes kegyelemmel rohannék, de hova? – kérdi a csend, homlokomra vésve életem jelét. Bűnöm mérhetetlen, vétkem súlya mázsányi teher, felettem rikácsolva csapkod a félelem. Tudom, hogy még nincs vége, még nem vagyok kész az életemmel, Istennek eme nemes rendelésével. Minden olyan félig múlt, félig teljes és félig befejezetlen. Kusza rendezetlenségbe dobálom felelőtlenül legféltettebb álmaimat, szavaimat. Múltamat széttépett papírlapként gyűröm össze a kezemben, aztán kisimítom, összehajtogatom, újra kibontom, majd szélnek eresztve eldobom, mint őrült öngyilkos az istenadta életet.

Pilláimat lehunyva idézem fel az emlékezetemen átosonó képeket; gyönyörű arcodat, gesztenye-szép szemeidet, a házat, ahol először öleltelek és szerettelek, a folyókanyarulatot, az erdőt, a hegyeket, a végtelenbe érő óceán csapkodó hullámait… Félek… Mintha lassan minden homályosodna, tűnne el, s kezdene elveszni fuldokolva az égő nyarak ringó öléből, a tarka ősz színeiből, a makulátlan tél fehérségéből, a virágontó tavasz illatából… Még hallom a dalt, amit együtt dúdoltunk önfeledten, leírhatatlan boldogságban…
Írom a verset és látom magam előtt megsárgulni a sorokat; a napokat, a heteket, a hónapokat, az időt, mint falra akasztott képeket. De jaj, csendet intett elvakult világom, burokban rekedt a szó, s az emberi gondolat. Ó, én kötözni való bolond, rohanok, futok fejjel a falnak… Elestem… Remélem felállok egyszer és túlélem ezt a sok halált. Már megtanultam és tudom, hogy a jövő – az idők mércéjén mérve – csak egy elképzelt, apró villanás.

Ma üres szavakkal öl az idő; rángatózva, ziláltan, ki-be lélegzik a gondolat, miközben végleg elvérzik. Résnyire nyíló szemeimben, zátonyról-zátonyra örvénylik az est, tegnapok tomboló vihara csapkodja meztelen testemet. A hullámokon hajótöröttként ringatózik, irányíthatatlanul hányódik maradék életem. Álmaimat hordalékként viszi a víz, arctalan révész integet a felszökő, távoli túloldalon.

Írok: vágyakat, szerelmet, boldogságot, születést, halált, hogy meneküljek a szökőártól, az előttem magasló falak-, hegyek omlásától. Írónak, költőnek szült anyám, de elfogytak a fehér lapokra illő betűim. Apám nem akarta, hogy író legyek, embernek nevelt; most, a csendbe kapaszkodva tanulok a szemébe nézni. Mit mondjak neki? Mondjam azt, hogy tetőt ácsoltam a semmi fölé, s a falak összedőltek rég, hogy az emléke, a lelke felettem lebeg időtlenül?
Rímekbe rejtem az életemet és szavakkal takargatom a sebeimet. Elvesztettem-, nem lelem a fényt, az utat, úgy érzem túl sok a sötét körülöttem. Dér lepi az erdőt, ahol egykoron a nagyapám nevelt; de baltát élezek és deszkákat hasítok a legnagyobb fából, hogy az „egyszervolt két part” közé szegeljem. Hidat építek, mert él bennem a remény, hogy elérem az elérhetetlent, hogy ne csak ígéret legyek, ne csak üres frázisokba rejtsem létemet ebben a csordultig telt világban, hanem maradjak sziklaszilárd bizonyosság születésben és halálban.

Csak most ne adjam fel. Istenem adj nekem erőt, hiszen megtanultam már látni és értékelni a víz tükrébe dobált kavicsok zuhanását, a szeretet-, az ölelés leírhatatlan hiányát, a folyók áradó csendjében és az égre nyújtózó fák hegyében kapaszkodó világunk Istentől eredő rendjét. Hallom az égi madarak suhanó szárnycsapását, talpam alatt érzem a homokszemek halk súrlódását. Arcomat tisztára mosta a hegyről zuhogó virradat. Hiszem már, hogy van kihez indulnom és érkeznem. Bízom benne, hogy vissza találok hozzád, a gesztenyeszeműhöz, a hegyek lányához, aki az én menedékem. Már nem csak tudom, hanem érzem is, hogy te bennem élsz – mélységeimnek lávakráterében és a verseimben van örökös fészked.
Meg kell írnom neked az igazat; hogy megfogant bennem az egykori álom és valósággá nőtt. Meg kell írnom, hogy Isten rendelése az, ami velem, veled, velünk történt és történik, hogy nem létezhetem nélküled. Meg kell írnom neked mindent, még ma, míg ki nem esik kezemből a toll, míg húsig-, vérig vetkőzött a költő, s nélküled csontig fázik az ember. Tudnod kell, hogy bennem élsz, (lelkem mélyében és verseimben), én pedig benned élek; jóban, rosszban, nevetésben, sóhajban, minden szívverésben vagy néma kőben rejtve, az utolsó mozdulatig.

Meg kell írnom neked az igazat; hogy ma még a költőben él a vers, de holnap, ha vér cseppen Isten tenyerére, lehet hogy a versben hal a költő…

Mikolai Bertics Mihály