Mikolai Bertics Mihály honlapja

VILÁGVÉGE?

világvége                          – Mikolai Bertics Mihály jegyzete –

Az ezer éve született  Szent Malakiás püspök jövendölése szerint XVI. Benedek pápa lemondása után nem sokkal eljön az Apokalipszis. Jóslata szerint már csak egy pápa jön XVI. Benedek után, aztán itt a világvége.
Az írországi Armagh püspökének jövendölése csaknem minden pápaváltás esetén előkerül, de most talán nagyobb jelentősége van, mint korábban. Szent Malakiás ugyanis állítólag azt jósolta, hogy a világvége az utolsó pápa uralkodása idején jön el. Malakiás szerint ez az utolsó katolikus főpap egy bizonyos „Gloria Olivae” (Az olajfa dicsősége – ez a mondat XVI. Benedekre utalhat) jelmondatú pápa regnálása után kerül majd hatalomra. Tehát Malakiás próféciája szerint nemsokára, már a következő pápa idején jön el az Apokalipszis. A Lignum vitae című művében az ír püspök ezt írta :
„A végső üldöztetés idején a Szent Római Egyházban Petrus Romanus fog uralkodni, aki nagy szenvedések között fogja táplálni a híveket. Eztán a hét domb városát elpusztítják és a rettegett bíró megítéli a népét. Vége.”
Szent Malakiásnak egyébként sok sikeres jövendölést tulajdonítanak. Egyes írások szerint megjósolta például a saját halálának napját és helyszínét is.
Azt is előre látta, hogy a nagy keleti szomszéd (Anglia) hamarosan ráteszi a kezét az ír szigetre, és hét és fél évszázadig onnan nem is távozik (az első angol uralkodó 1171-ben lépett ír földre, az Ír Szabadállamot pedig 1922-ben kiáltották ki). Arról is írt, hogy hét évszázad múlva a „föld gyümölcsei megrohadnak”, aminek következtében „a sziget majdnem kipusztul” (a burgonyavész miatti nagy éhezés következményeként 1845 és 1850 között egymillió ír halt éhen, további egymillió kivándorolt). Külön érdekessége ennek a jóslatnak,, hogy Malakiás a krumplit nem ismerhette, hiszen a növény európai megjelenéséig még 400 évet kellett várni.
A beteljesült jövendölések mellett persze sok mellélövése is volt Malakiásnak. Például az, amely szerint (háromszáz év vallási függetlenség után) Anglia visszatér Róma püspökének fennhatósága alá, s az angoloknak az igaz hithez történő visszaterelésében az íreknek oroszlánrészük lesz.

A világ végének hite a különböző korszakokban

A rohanó világunk eseményeinek fergetegében, talán nem árt, ha a világvége eszméjét kissé áttekintjük úgy, ahogy az a történelem során is, különböző korszakokban, már sokszor fölmerült, mint újabb és újabb “veszedelem”.
Voltak olyan évszázadok, amikor a hit nagyobb volt és a meggyőződés erejével bírt.  Zoroaster és a Zend-Avesta is azt tanítja, hogy a földet tűz fogja elpusztítani. Ugyanez a gondolat fordul elő Szent Péter levelében is. Úgy látszik, hogy Noé és Deukalion hagyománya is azt jelenti, hogy az emberiséget csak egyszer pusztította el vízözön, másodszor azonban ezzel ellenkezőleg, tűz által fog elpusztulni.
A rómaiaknál Lucretius, Cicero, Virgilius, Ovidius szintén így beszélnek és megjelenítik a Föld tűz által való elpusztulását.  Szent János az Apokalipszist a 69. évben írta. Néró uralkodása véges-végig vérrel van beszennyezve; akkor a vértanúság volt az erény természetes sorsa. Az Apokalipszis, úgy látszik, az általános rettegés nyomása alatt íródott s a keresztény-gyilkoló Nérót tartja a Krisztus által megjövendölt végpusztulás előhírnökének. Csodákkal van telve minden szakasza. Üstökösök, hullócsillagok, napfogyatkozások, véresők, szörnyetegek, földrengések, éhségek, dögvészek, Jeruzsálem pusztulása – valóban talán soha nem is találkozott össze annyi iszonyatosság, kegyetlenség, őrjöngés és katasztrófa ilyen rövid időfolyás alatt (64-69). Jézus egyháza szét lett marcangolva, Jeruzsálemben nem lehetett többé maradni. Jézus családjának menekülnie kellett a szent városból. Jakabot megölték. Hamis próféták járkáltak a jövendölésnek mintegy teljesülése gyanánt. A Vezuv előkészült a 79. évi rettenetes kitörésre és Pompejit már 63-ban romokba temette a földrengés.
A világvégének tehát  minden jelensége adott volt. Az Apokalipszis megjeleníti, ahogy Jézus a felhőkből – trónuson ülve – fog leszállni; először a vértanúk támadnak fel. Az utolsó ítélet angyala pedig csak Isten parancsára várakozik.
Azonban a gyötrelmek a viharos évek letelése után csillapodtak. Nérót elpusztította Galba felkelése. Vespasianus és Titus pedig a háború után (71-ben) biztosították a békét. Így a világvége csak nem érkezett el. Az Evangélium szavai új értelmezést kaptak. Jézus eljövetelét a régi római világ bukására, elpusztulására halasztotta.
Szent Ágoston “Isten Országa” című munkája (426 évi) XX. Könyvét egészen a világ megújulásának, a feltámadásnak, az utolsó ítéletnek és az új Jeruzsálem képének leírására szenteli. A XXI. Könyv már a pokol örökkévaló tüzét festi le. A karthagói püspök Róma és a császárság végleges hajótörése előtt úgy hiszi, hogy megéri a nagy dráma első felvonását. Azonban az Isten Országának ezer évig kell tartania és a Sátán csak azután érkezik el.
Szent Gergely toursi püspök , az első frank történetíró (573.), történeti munkáját a következő szavakkal kezdi:
“Midőn a királyoknak az ellenséges nemzetekkel való harcát kezdem leírni, úgy érzem, hogy hitemről tanúságot kell tennem. A világ közelgő végétől való általános rettegés arra indít, hogy az elmúlt esztendők egész sorának krónikáját felkutassam, annak világos megtudása végett, hány esztendő telt el már a világ kezdete óta?”
A keresztények az utolsó ítélet folyamatos várása következtében remegtek, mint falevelek a szélben, és az egyházi szónokok sikerrel használták fel a félelemben élő lelkek ezen misztikus rettegését. A természet cáfolata évről évre, századról századra átdátumozta a világvégét. Minden katasztrófa: földrengés, ragály, éhség, árvíz; minden légköri tünemény: napfogyatkozás, üstökös, szélvész, vihar a végpusztulás előjele volt.
Azonban nemzedékek múltak el, és újultak meg; szükségessé vált tehát, hogy e hitet is az egyetemes történethez idomítsák. Ekkor az 1000-dik évet vették fel a magyarázók. A “millenáriusok” több szektába oszlottak s azt hitték , hogy Jézus Krisztus, szentjei társaságában, az utolsó ítélet előtt 1000 évig fog uralkodni a Földön. Szent Ireneus, Szent Papias, Szent Sulpitius, Severus mind ebben a hitben éltek. Sokan túlhajtván e hitet, érzéki színekkel festették azt ki s úgy fogták fel, hogy a gyönyörnek ezen korszaka a választottakra nézve egy neme lesz az egyetemes házasulásnak. Szent Jeromos és Szent Ágoston igen sokat tettek ezen elmélet kipusztítására, nem sokat ügyelvén a feltámadás szentségére. Az Apokalipszis magyarázói tovább éltek a középkor zavaros századaiban azzal a véleménnyel együtt, hogy az 1000-ik évben mindennek vége lesz és a világ meg fog újulni.
A világ közelgő végében való hit ha nem is volt egyetemes, de nagyon el volt terjedve. Ezen időkből számos okirat így kezdődik: “Termino mundi appropinquante” / “Közeledvén a világ vége”. Ha osztani tudunk Michelet, Henri Martin, Guizot és Duruy egykori történetírók véleményét akkor megállapíthatjuk, hogy: “e hit a kereszténységben általános vala”.
Nem valószínű, hogy Gerbert – francia barát, később II. Sylvester név alatt római pápa és Ferenc Róbert király is életüket ezen hit szerint rendezték volna be; de azért mégis behatott a nyugtalankodó lelkek mélyére és igen sok fejtegetés tárgya volt az Apokalipszis következő szakasza:
“…És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán föloldatik tömlöcéből és kijő és elcsábítja a nemzeteket, akik a föld négy táján vannak… És a könyveket megnyittatának… a tenger előadá a holtakat… és az alvilági mélység előadá a holtakat és itélet tartaték mindenek fölött az ő cselekedetei szerint. Az által, aki ragyogó trónuson ül vala… és uj Ég leszen és uj Föld.”
Egy thüringiai Bernard nevű remete szó szerint vette az Apokalipszis rejtélyes szavait egyházi szónoklatokban és 960-as év körül nyilvánosan hirdette a világvégét. Ő volt ezen jóslatnak legbuzgóbb terjesztője. A pusztulás idejét is meghatározta, még pedig arra a napra, amikor Gyümölcsoltó-Boldogasszony napja nagypéntekre esik, ami 992-ben fordult elő.
Egy corbiai barát, valami Druthmare is, a Föld elpusztulását az 1000. év március 25 napjára jövendölte meg. A rémülés oly nagy volt, hogy a nép ezen a napon, számos városban, a templomokba zárkózott és a szentek ereklyéi csoportosult éjfélig, hogy ott várja be az utolsó ítélet jelét s a kereszt alatt halljon meg. Nem véletlen tehát, hogy ebből a korból igen sok- és az egyházakra testált adomány származik. A világvégét váró emberek a földjeiket és a földi javaikat apátságokra, zárdákra hagyták, amelyeket azok el is fogadtak annak ellenére, hogy maguk is a világ végéről prédikáltak.
Egy igen különös és hiteles krónika maradt ránk épségben, amelyet 1000-ben Raul Glaber (985-1047) barát írt. Ennek első oldalán a következő olvasható:
“A Sátán János próféta szerint nemsokára elszabadul, mivel az ezer év betelt. Ezekről az évekről akarunk beszélni.”
A tizedik század vége és a tizenegyedik első fele valóban különös és balvégzetű korszakot képez a történelemben. A 980-as évtől 1040-ig, mintha a halál szárnyai árnyékolták volna be a világot. Egész Európában éhség és dögvész dühöngött. Pusztított az úgynevezett “tűzbetegség”, mely a végtagokat szinte égette és a testet rothasztotta. A beteg húsa, mintha tűz érte volna, levált a csontjairól és oszlásnak indult. Ezek a boldogtalanok ellepték a búcsújáró helyeket, a templomok elé mentek meghalni, ott csoportosultak. A levegőt is bűzhödtté tették és a szentek és a szentek ereklyéinél maradtak halva. Ez a leírhatatlan dögvész egyedül Aquitaniában több mint negyvenezer embert vitt el és egész Dél-Franciaországot kihalttá tette. Az éhség is szedte áldozatait – a kereszténység egy részét elemésztette. A 987-1060 közötti 73 esztendőből 48 év  éhinséges volt. A barbárság visszatért, a farkasok kijöttek az erdőből és az embereknek viaskodniuk kellett velük az életükért. Kastély kastéllyal, tartomány tartománnyal háborút viselt.  Az eső három éven át esett, az emberek nem vetettek és nem arattak – a föld már nem termett. “Egy mérő gabona ára – írja Raul Glaber – 60 arany sole-ra emelkedett; maguk a gazadagok is soványak voltak, a szegények pedig gyökereket rágtak.  Voltak olyanok is, akik emberevésig süllyedtek.  Az utakon és az erdőkben megtámadták a gyengébbeket és leölvén őket, megsütötték, megették. Némelyek a gyermekeknek tojást vagy gyümölcsöt mutogatván félrecsábították őket, hogy megegyék. A szenvedés és dühöngés oly pontra csigázódott, hogy az állatok nagyobb biztonságnak örvendeztek, mint az ember…”
Az ilyen nyomorúságos világnak a vége egyszerre a reménység és a félelem alakjában is feltűnt. De az 1000-ik év is éppen úgy eltelt, mint a többi és nem hozta el a világvégét.
Csalódtak volna a  próféták? Vagy pedig a kereszténység ezer évét át kell érteni 1033-ra? Várakozni kezdtek és reménykedtek.  Mért 1033? Azért, mert 1033. június 29-én éppen nagy napfogyatkozás volt. A napkorong sáfrányszínűvé lett; az emberek, amint egymásra néztek, látták, hogy sápadtak, mint a halál.  A tárgyak zöldes színt kaptak, a szívekre tompa nyomás nehezedett és mindenki a legrettenetesebb katasztrófára volt felkészülve.  A világ vége mégsem jött el.
Ebből a válságos korból kezdtek aztán kinőni ama nagyszerű építésű székesegyházak, amelyek egész korszakokon át fönnállva, századok csodálkozásának tárgyait képezik a mai napig. Rendkívül sok adakozás folyt be a klérus kezéhez, s a dús adományok tették egyre gazdagabbá az egyházakat. A keresztény népek, mintha versenyezni akartak volna, hogy ki tud szebb templomokat építeni? Az 1000. év gyászos napjai az elmúlt századokkal együtt eltűntek eltűntek az idő mélységében. Az egyházaknak viszont egyre nagyobb megpróbáltatásokon kellett keresztülesniük. A pápák a saxon császárok és latiumi hercegek versenygésének tragikus játékszereivé lettek. Raul Glaber a következő képen ír erről:
“Az 1033 évi nagy éhség idején a tusculumi grófok egy egy tizenkét éves gyermeket tettek meg pápának, IX Benedeket, aki különben korához képest nagyon feslett vala; kicsapongó életű, tolvaj és gyilkos egyszerre. Még nem volt tizenhat éves, amikor a botrányok már tűrhetetlenekké váltak s Róma kapitányai összeesküdtek, hogy az oltárnál abban a percben fojtják meg, amikor az Úr Testét tisztátlan kezeibe veszi. A napfogyatkozás azonban, amelyről imént volt szó, a pápa  életét megmentette; a megrémült összeesküvők nem mertek hozzányulni. Mindazonáltal menekülnie kellett s Cremonába, Konrád császárhoz futott. III. Henrik 1038-ban visszahelyezte s még hat évig uralkodott szultán módjára, egy hárem közepette. Azt hitték le fog mondani, hogy egy római báró leányát elvegye; ő azonban megmaradt pápának mígnem a nép 1044-ben Rómából kikergette s helyében komolyabb főpap, III, Sylvester lépett. Negyvenkilenc nap múlva azonban Benedek visszatért, mégpedig egy csapat rabló élén. Végre a következő évben lemondott az angoloktól járó Péter-fillér jövedelem fejében, amelyet utóda VI. Gergely szerződésben biztosított neki. Az 1045-ös évben három pápa volt: IX Benedek, akit a feudális párt ismert el, mely még nem tette le a fegyvert; III. Sylvester, aki a sabin hegyek közt egy várkastélyban székelt és VI. Gergely, római plébános a Vatikánban. III. Henrik császár, egy zsinat segítségével letétette és zárdába csukatta Gergelyt és Sylvestert s egy negyedik pápát nevezett ki, II. Kelement, akit 1046 karácsony éjjelén szenteltek fel. De Benedek sem volt rest. A következő évben, mint egy saskeselyű csapott le Rómára, a német pápát megmérgeztette s még nyolc hónapig ült Szent Péter trónusán. Akkor még csak 26 éves volt. Nagyon borzasztó dolog volna elmondani élete gyalázatosságát…”
A fentiekből is látható, hogy az egész főpapság hallatlanul elzüllött állapotba jutott. A gyötrelmes idők azonban elmúltak, csak a világvége problémája nem volt még megoldva s a várakozás, bárha téveteggé és bizonytalanná lett is, nem tűnt el mégsem, annál kevésbé, mivel az ördögben és csodákban való hit még évszázadokig tartott, sőt népies babona forrásává lett. Az utolsó ítélet jeleneteit vésték bele minden székesegyház kapujába és senki sem léphetett be a templomba anélkül, hogy az angyal által tartott mérleg alatt el ne haladjon, akinek balján azonfelül ördögök és elkárhozott lelkek fetrengtek különös és fantasztikus vonaglásokban, amint éppen az örökkévaló tűzbe zuhantak. A világvége eszméje azonban nem csak az egyházakban élt.
A XII. században az asztrológusok azzal rémítették meg Európát, hogy a Mérleg csillagképében valamennyi bolygó találkozni (ütközni) fog. Ez annyiban be is következett, amennyiben 1186. szeptember 15-én valamennyi bolygó a 180 és 190 hosszúsági fokok közé érkezett.  A világvége azonban megint nem következett el.
A Villenenevue-ből való Arnauld nevű, híres alkimista 1335-re megint megjövendölte a világvégét. A VI. Károly alatt, 1406. június 16-án beállott napfogyatkozás ismét általános rettegést idézett elő, amelyről az ursinusok Juvenálja a következőket írta: “Szánalomra méltó volt látni, amint a nép a templomokba menekszik és a világ végét várja.”
Ferrari Szent Vince 1491-ben a következő cím alatt írt: ” A világ végéről és a lelki tudományról.” Ő az emberiségnek, jóslatában, már annyi esztendőt ajándékoz, mint ahány vers van a zsoltárok könyvében, vagyis 2537-et.
Egy bizonyos Stoffler nevű, német asztrológus 1524. február 20-ra, a bolygók találkozásából keletkező vízözönt jövendölt és általános rettegést idézett elő; Akinek a völgyben, a tenger mellett vagy folyók partján volt birtoka, potom áron eladta a kevésbé hiszékeny embereknek. Egy toulousei doktor, egy bizonyos Auriol , magának, családjának és barátainak egy bárkát készíttetett s Bodin szerint nem csak ő maga cselekedett így. V. Károly nagykancellárja megkérdezvén Martyr Pétert, ez azt válaszolta neki, hogy a csapás nem lesz olyan nagy, mint hiszik, de annyi bizonyos, hogy a bolygók találkozása igen nagy rendetlenséget fog előidézni. A rémes határidő elérkezett… és február hó nem volt soha még olyan száraz! Ez azonban megint csak nem állta útját annak, hogy már 1532-ben a barandenburgi választó-fejedelem asztrológusa, Carion János, azután pedig 1584-ben Leówitz Cyprián asztrológus ismét megjövendölje a világvégét. Ezúttal is a bolygók találkozásáról s az abból keletkező árvízről volt szó. “A nép rettegése igen nagy vala – írja egy kortárs, Guyon Lajos – a templomok nem voltak elegendő tágasak az odamenekülők befogadására; igen sokan végrendeletet készítettek, nem is jutván eszükbe, hogy az ugyancsak hiába való, ha úgyis elpusztul az egész világ. Mások javaikat papi személyeknek ajándékozták, abban a reményben élve, hogy azok könyörgései késleltetik az ítélet napját.”
Az 1588-as évben megint egy új jövendölést találunk a következő apokalyptikus tételben: “Ezerötszáz és nyolcvan esztendő múlva a Szűz lebetegedése után a következő nyolcadik esztendő kínnal és rettegéssel teli lészen. ha ebben a rettenetes évben a Föld nem válik porrá, ha a Föld és a tengerek nem semmisülnek meg, a világ minden országa fölfordul és szomorúság nehezedik az emberi nemre.”
Ezen korszak könyveiben számos fantasztikus leírást és ábrázolatot lehet látni, mely híven tükrözi a középkor aggodalmait; felhőkön lovagoló katonákat és egy levegőben vívott ütközetet, mindez pedig úgy van leírva, mintha sokan látták volna.
Nostradamus, a híres jós is, természetesen ott van a jövendőmondó asztrológusok sorában. Centuries című könyvében a következő, sokféle magyarázat tárgyát képző versszakasz fordul elő:

“…Ha György Istent fölfeszíti,
Szent Márk pedig föléleszti,
Szent János megdicsőíti:
A világot elveszíti…”

Ez a versszak arra céloz, hogy ez akkor fog megtörténni, amikor húsvét április 25-ére (Szent Márk napjára), nagypéntek 23-ra (Szent György napjára), Úrnapja pedig június 24-re, (Szent János napjára) esik. A versszakasz nincs minden számítás nélkül írva, mivel Nostradamus idejében, aki 1566-ban halt meg, a naptár még nem volt kijavítva – (ez csak 1582-ben történt meg) és húsvét napja nem eshetett volna április 25-ére. A XVI. században április 25-ike 15-ének felelt meg. Gergely pápa naptárjavítása óta húsvét napja már április 25-ére is eshetett és ez elő is fordult már többször: 1666-ban, 1734-ben, 1886-ban, 1943-ban,  és még elő is fog fordulni: 2038-ban, 2190-ben anélkül, hogy ez a világvégét idézné elő.
A bolygók találkozása, a napfogyatkozások és az üstökösök megjelenése szintén forrásai voltak a sötét jövendőmondásoknak. A legemlékezetesebb történelmi üstökösök közül Hódító Vilmos üstököse tűnik ki, mely 1066-ban tűnt fel az égen s melyet Matild királynő szőnyegein lehet látni Bayeuxben; továbbá az 1264-ik évi üstökös, mely, úgymondják, IV. Urbán pápa halálának napján tűnt el. Majd az 1337-iki üstökös, valamennyi között a legnagyobb és legszebb, mely Frigyes siciliai király halálát “jelentette meg”. Ebben a fogalomkörben érdemes még megemlíteni az 1399. évit, melyet Juvenál “nagy veszedelem előhírnökének” jelzett. Szintúgy az 1402. évit, melyet Visconti Galeas János milánói fejedelem halálával hoztak összefüggésbe. Az 1456. évi, mely III. Kalixtus pápa és a török háború alatt az egész kereszténységet rémületben tartotta és az esti harangszó történetével van kapcsolatban. Végül, de nem utolsó sorban, az 1472. évi üstökös is említésre méltó, mely XI. Lajos fivérének halálát előzte meg. Más üstökösök is megjelentek, megannyi különféle katasztrófa és háború előhírnöke, vagy a világvége megjelentője gyanánt maradt fent a történelemben. Ilyen volt az 1527. évi, Paré Ambrus és Goular Simon által tőrök és vérző felhők között lerajzolt üstökös is. Ez utóbbi, Paré Ambrus, Oevers című művének 1633. évi kiadásában, a 810-ik lapon, “Égi szörnyek” című fejezetben látható. Lujza, I. Ferenc anyja halálát jelentette volna meg s a hercegnő maga is osztozkodott a szerencsétlen csillagzat iránt táplált előítéletben. “Íme – így szólalt meg halálos ágyán, az ablakon át látható csillagra nézve – egy égi jel, mely nem jelenik meg alacsony származású emberek kedvéért. Isten figyelmeztetni akar bennünket. Készüljünk tehát a halálra”. Három nap múlva halott volt. De valamennyi üstökös közül a legnevezetesebb és talán a legemlékezetesebb is volt V. Károly 1556. évi üstököse. Ezt az 1264. évi üstökössel azonosnak tartották és visszatérését körülbelül az 1848-as évre jósolták meg, de többé nem tért vissza.
Az 1577., 1607., 1652. és 1665. évi üstökösök tömérdek magyarázat tárgyai voltak, amelyek összegyűjtve egész könyvtárat adnának ki. Ez utóbbi volt az, amelyre VI. Alfonz portugál király heves kifakadások között pisztolyt sütött el. XIV. Lajos parancsára Petit Péter rendeletet tett közzé az üstökösök által okozott oktalan és némelykor politikai természetű félelemmel szemben. A nagy király egyedüli és verseny nélküli “nap” akart maradni, “nec pluribus impar!” És nem is akarta megengedni, hogy Franciaország örökkévaló dicsőségét, bárha egy égi tünemény, homályba ejtse.
A Föld lakóit rettegtető üstökösök közt minden bizonnyal a legnagyobb volt az 1680. évi, mely Newton számításainak is tárgyát képezte. “A legnagyobb gyorsasággal rohant elő úgymond, Lemonnier, a magasságból , szinte függőlegesen a Nap irányában, azonban ugyanolyan gyorsasággal tűnt el, mint ahogyan közeledett. Négy hónapon át lehetett látni. A Földhöz nagyon közel jutott és Whiston ezen égi test első megjelenésének tulajdonította a vízözönt.”
Bayle egy dolgozatot írt avégből, hogy megcáfolja az égi jelenségekhez kapcsolt babonás véleményeket. Sevigné asszony a következőket írta unokafivérének, De Bussy-Raboutin grófnak: “Mi egy igen terjedelmes üstököst láttunk itten. Soha nem láttam ilyen nagyszerű üstököst. Mindenki megvan zavarodva és azt hiszik, hogy az ég, melynek csakis rájuk van gondja, valamire figyelmezteti őket. Azt mondják, hogy Mazarin bibornokot, akiről már az orvosok lemondtak, haldoklásában udvaroncai csodával akarták vigasztalni és elbeszélték neki, hogy egy nagy üstökös jelent meg, mely rémülésbe ejti őket. A bibornoknak még volt annyi ereje, hogy fölöttük gúnyolódjék és tréfásan azt válaszolta, hogy az üstökös megjelenése reá nézve túlságosan megtisztelő. Valóban így is kellene róla beszélni, mivel az emberi önhittségnek mégis csak nagy bizonyítéka, ha valaki azt hiszi, hogy az égi testek az ő halálával valamit törődnek.”
Ezekből kitűnik, hogy az üstökösök tekintélydolgában mindinkább lefelé mentek.  A világ végétől való rettegés még az 1773. évi üstököst is kísérte. Akkor nagy rémületbe esett egész Európa, még maga Párizs is. Erről a rettegésről Bachaumont “Titkos emlékiratok” című munkájában olvashatunk.
A rettegés idővel megszűnt. Az üstököstől való félelem más alakot öltött. Nem tartották többé Isten haragjának jele gyanánt, azonban tudományosan vitatkoztak az összeütközés eshetőségeiről és ettől kezdve az összeütközésektől kezdtek tartani. Talán éppen ezért, még a XIX. században is többször fűződött a világvége megjövendölése az üstökösök megjelenéséhez. Biela üstökösének például 1832-ben kellett volna átszelnie a Föld pályáját. Mindenfelé nagy mozgás! A világvége már megint közeledni látszott. Az emberiség nagy veszedelemben előtt állt. Mit lehetett ellene tenni? Összezavarták a Föld pályáját, vagyis a Föld útját magával a Földdel. Bolygónknak nem az üstökössel egy időben kellett ugyanazon ponton áthaladnia, hanem több mint egy hónappal később. Ugyanaz történt 1857-ben is. A rossz próféták egyike ezen év jún. 13-ára jövendölte meg V. Károly hírhedt üstökösének visszatérését. Új jövendölések fordultak még elő 1872-ben is.
A nagy égi és földi tünemények minden esetben hozzájárultak az élő és élettelen és teljes elpusztulásában való hit táplálásához. Ilyenek voltak a napfogyatkozások, az égen hirtelen megjelenő titokszerű csillagok, a csillaghullások, a rettentő vulkanikus kitörések melyek maguk körül éjjeli sötétséget terjesztettek, mintha hamu alá akarnák temetni a világot, valamint a városokat romboló földrengések. De a napfogyatkozások leírásai sem kevés könyvet töltenek ki. Hogy csakis az újabb napfogyatkozásokat említsük: az 1654 augusztus 12-re eső teljes napfogyatkozás hírére is kitört a világvége pánik. De említhetnénk a Franciaországon átvonuló napfogyatkozások teljes sorát: 1706. május 12., 1724. május 22., 1842. július 8., 1847. október 9., 1851. július 28., 1858. március 15., 1860. július 18., 1870. december 22., a félénkebb kedélyekre még mindig jelentős hatással voltak. Ezen természeti eseményeknek csillagászatilag előre jelzett bekövetkezését az európai társadalom bizonyos rétegeiben az isteni átok és csapás különös előjeleinek fogták fel. Ez a felfogás napjainkban, a művelt nemzeteknél már eltűnőben van. Különben be kell vallani, hogy ezek a jelenségek alkalmasak is a képzeletek megzavarására. Nagyon könnyen meg lehet magyarázni a napfogyatkozások által gyakorolt mély benyomásból, ahogy azokhoz a világvége gondolatát fűzték oly időkben, amikor még nem tudták, hogy a jelenség nem más, mint a Nap, Föld, Hold állása egy adott pillanatban, időben.

A mögöttünk álló húsz század lefolyása alatt, többé-kevésbé rossz próféták, számtalanszor megjövendölték a világvégét; jóllehet kabalisztikus számításaiknak komoly alapja sosem volt. Ilyenféle jövendölések, jóslások mindig is lesznek, míg csak él ember a földön. Azonban ezeknek a történelmi kitéréseknek megvolt a maga hasznuk is; mindig elterelték az embereket az Apokalipszisnél (vagyis a teljes megsemmisülésnél)  kisebb problémák, bajok fókuszpontjából. Rohanó világunk haszonélvezői mesterien megtanulták a történelemnek ezt a részét alkalmazni – a félelmet és a rettegést napirenden tartani. A természeti jelenségeken túl ma már retteghetünk a betegségektől, a munkanélküliségtől, a kilakoltatástól, a terrorizmustól és többféle “izmusoktól” is. Az ügyeletes szekták képviselői is házról-házra járnak, becsengetnek és Jézus-Krisztus dicsőséges eljöveteléről, a közeledő végítéletről prédikálnak. “A 24-ik órában vagyunk!” – mondogatják. Csak tudnám, hogyan sikerült hozzáférniük az Isteni Titokhoz, mely az írásokban található és amely szerint az időt, az órát, annak eljövetelét senki-, csakis az Atya tudhatja?

Felhasznált irodalom:
Nicolas Camille Flammarion (1842 – 1925) / Világvége / Kenedi Géza (1853 – 1935) fordítása / Budapest. 1898.