Mikolai Bertics Mihály honlapja

VIRÁGVASÁRNAP 2014.

virágvasárnap_2014

Cicuka-barka / fotó: Mikolai

 – Jegyzet –
Virágvasárnap, a keresztény húsvétot megelőző negyvennapos böjt utolsó hetének, a nagyhétnek a kezdete. Idén április 13-án kezdődik. Az ünnep arra emlékeztet, hogy szenvedése előtt Jézus felment Jeruzsálembe, hogy az ünnepi pászkavacsorát ott költse el tanítványaival. Két tanítványát előreküldte egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember, majd ezen vonult be a városba. Az ujjongó nép pálmaágakkal integetett, innen a latin elnevezés: Dominica in palmis de passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről.

A közelgő húsvéti ünnepekre az ország minden részéből özönlött a nép Jeruzsálembe. Jézus is jött tanítványai kíséretében. Azért jött, hogy Atyja akaratának eleget tegyen s a megváltás nagy munkáját bevégezze. Tudta, hogy mi vár rá a városban: kereszt-, kínos halál. Hogy fenékig kell kiürítenie a keserű poharat, melytől megremeg és a Gecsemáné kertben majd így könyörög: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem…”.
Amit a pusztában a Sátán eléje tárt, hogy minden az övé lehet – hatalom, ragyogás – ilyen közel még nem volt hozzá, csak meg kellett volna ragadnia az alkalmat. A népet lehet hangolni. De Jézus, aki azzal kezdte meg a kálvária-járást, hogy a Gonoszt ellökte magától, az út végén is ellenállt a kísértésnek. Nem tévesztette meg az előtte és utána menő sokaság üdvrivalgása. Sőt ujjongásuk is csak hivatására s kötelességére emlékeztette: “Áldott, aki jön az Úr nevében!”.
Igen Ő „az Úr nevében jött” – nem földi királyt váró értelemben, mint a tömeg gondolta, hanem Isten által meghatározott, tökéletes jelentésében. Mit jelent az “Úr nevében” jönni? Annyit, mint az Ő megbízásából cselekedni. Így jöttek hajdan az “Úr nevében” a próféták, az Ő akaratát hirdették és nem tértek el tőle. A földi királynak, a földi uralkodónak a küldötte is köteles mindig és mindenben küldőjének (a népének) az akaratához alkalmazkodni. Jézus éppen azzal bizonyította be, hogy Ő csakugyan az Úr nevében jött, hogy Isten akaratát mindig szem előtt tartotta, s annak a saját akaratát is mindenkor alá tudta rendelni: „Atyám, ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint Te!”.
Ennek az akaratnak engedelmeskedett, nem nyúlt az ékes korona után, hanem megmarad azon az úton, melyet Isten jelölt ki számára, melynek a végén kereszthalál és töviskorona várta.
Nem csak annál a jeruzsálemi sokaságnál volt ez így, hanem gyakran nálunk is így van. A mai kor is ideges, izgalmas várakozásban él. Mindig valami jobbat várunk, valami sorsfordulatot. Ez lehet egész világot-, esetleg nemzetet érintő vagy csupán személyes dolog. Várjuk a szabadítót, a Megváltót – várjuk Jézust. Várunk valami megoldást egyéni életünk gondjai között. Mikor aztán nem következik be, amit várunk, remélünk  –  elpártolunk Tőle. Elhalkul az ének ajkunkon, az imádság elfogy. Pedig tudjuk, hogy a napi gondok, aggodalmak, a kísértések között is kitartani Jézus mellett, megállni a hitben, ez az igazi keresztyénség próbaköve.
Sajnos, manapság a Jézusi útra szórt virágok hamar elszáradnak, a lelkesedés elszáll. A földi külsőségekben megnyilvánuló ünneplés nem is tarthat soká. A megváltás méltó fogadtatására nem elég a “Hozsánna”, nem elég az “Uram- Uram!” kiáltás, hanem hit és szeretet kell. Éppen ezért a pálmaág, amellyel ma hódolunk, hitünkben gyökerezzen, s a virágok amiket az “útra” szórunk, hűségből és szeretetből adódjanak. Akkor nem fognak időnap előtt elfonnyadni, sőt, hervadhatatlan koszorú lehet belőle – az örök élet, a mennyei dicsőség koszorúja.
Ünnepeljük így, hitünkhöz méltóan ezt a napot, és gondolatban kísérjük a Megváltó Krisztust a keresztfa felé, hogy aztán boldogan énekelhessük: „Krisztus feltámadott, Alleluja!

Az egyházi liturgiában már az első századoktól gyökeret vertek a jeruzsálemi bevonulást felelevenítő szertartások. 400-ban ünnepi menetben vonultak a keresztény hívek pálmaágakat lengetve az Olajfák hegyéről a városba. Nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a XI-XII. században Rómában is szokásba jöttek a virágvasárnapi körmenetek, a pálmaágak megáldásának szokása bizonyíthatóan a VIII. század közepére nyúlik vissza. Az ókori világban a pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt, és a vértanúkkal is összefüggésbe hozták.
Azokban az országokban – mint hazánkban is -, ahol nincs pálma, barkát szentelnek. A barka beszerzésére az ünnep vigíliáján, azaz szombaton került sor, egyes helyeken ez a harangozó feladata volt, máshol (például a túrháti Mikolán) lányok, legények és gyerekek szedték a fűzfabarkát.
A virágvasárnapi szertartás a barkaszenteléssel kezdődik, majd körmenettel folytatódik. A templomban ekkor olvassák fel Jézus szenvedéstörténetét, a passiót Szent Máté evangéliumából. A megszentelt barkából a hívek vihetnek haza, a maradékot elégetik. A következő év hamvazószerdája előtt, ezzel hamvazza a pap a híveket.
A szentelt barkához országszerte számos hiedelem fűződik. A legelterjedtebb szerint, ha a templomból jövet lenyeljük egy szemét, az megvéd a betegségektől, főleg a torokfájástól. Elterjedt hiedelem, hogy égiháborúkor a barka megvéd a villámcsapástól. Virágvasárnapon tilos a munka; főként a mulatság. A Mátraalján úgy tartják, hogy ekkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágot. A népszokás szerint ekkor jó elvetni a virágmagvakat, mert szebbek és illatosabbak lesznek.
A református templomoknál, virágvasárnapon, ünneplőbe öltözött fiatalok várnak a konfirmálásra.

„Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban.” – így fogalmaz Jézus jeruzsálemi bevonulásáról Pilinszky János egyik írásában.

Mikolai Bertics Mihály