Mikolai Bertics Mihály honlapja

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA

kultúra nap

Kölcsey Ferenc

Mikolai Bertics Mihály jegyzete

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. Ennek emlékére 1989-től január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Úgy érzem ez a nap a magyar kulturális Pünkösd. Tüzes gondolatok születnek bennem, ha csak nemzeti imádságunk soraira gondolok. Mindig megborzongok akkordjainak hallatán, és nem tudok betelni a dallamával.

„ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!”

Ez az a fohász, amelyben nagy költőnk, nemes és tiszta lelkét – amelyhez szokatlan tökéletességgel emelte fel életét is – belelehelte. És a Himnusz azóta ott zeng a nemzet ajkán, minden harcai és nehéz fejlődési küzdelmei felett. A nagy mű itt maradt és olyan szentté lett, hogy szinte eltűnt mögötte szerzőjének élete és életének egyéb tartalma. Ma úgy harsogjuk e szent éneket, mintha csodákat tevő talizmán volna számunkra. Egy olyan talizmán, amelyben őseinknek poraiból lenne egy csipetnyi. Érezni tudjuk benne, mint ragyogott írójának nemes és lángoló egyénisége. Kazinczy tanítványa volt, e remek mesternek másodtüze, élete egyszerűen tükrözi azt a folyamatot, amelyben a XIX. század elején Magyarország a maga erőit és fejlődési lehetőségeit megakarta valósítani. A magyar göröngy megkötött láthatárából európai horizontig emelkedett. De életének nem ez a fő műve, amit mint nyelvújító, mint kritikus, mint szónok, mint költő alkotott, hanem az a tanulság, melyet a hazáért folytatott harc nemessége és becsületessége mellett mindenkori érvénnyel tett.
 *
“…Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének. És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti. És jött az első szél: és nem döntötte össze. És jött a második szél: és az sem döntötte össze. És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak, és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze…”

A fenti idézet (Wass Albert 1926-ban leírt szavai) találóan fejezi ki a szellemi élet örökös küzdelmének lényegét. Ha rangsorolnánk a keresztény ünnepeket, természetesen nem tartalmi szempontból, hanem az érthetőség és a népszerűség szempontjából, Pünkösd valószínűleg az utolsó helyek egyikét foglalná el. Nem véletlen, hogy az egyházi tanításból is olykor hiányzik a harmadik isteni személy kellő méltatása, fontosságának megmagyarázása. Ha beszélünk is róla, érthetetlennek hangzik, talán a legmegfoghatatlanabb üzenet.

“…és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

Ha érteni akarjuk a Lélek igazi működését, figyeljük meg azokat, akik oszlopot építenek az ő Istenüknek. Számomra, kultúráról, lélekről, építőkről beszélni egyet jelent. Ahogyan az irodalom művelhet teológiát, ugyan úgy a teológiai is szólhat a költészet nyelvén anélkül, hogy bármit is veszítene eredetiségéből. De tulajdonképpen kit nevezhetünk a kultúra művelőjének?
Ők azok, akik a Szent Szellem erejében megerősödöttek, megerősödnek ma is, nem az örökös sopánkodás és siránkozás lelkületében éltek, élnek, hanem az örökös tenni akarás italától megittasodva, akadályokat legyőzve az emberiséget új távlatok és lehetőségek felé vezetik. Ők a magyar Messiások, akikről Ady így énekel:

…Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.”

És ők azok, akikért rimánkodik Füst Milán “Magyar könyörgés” című versében, ekképpen:

„…És miért nem küldesz látnokot,
Hunyt szemmel aki vezetni szokott,
rettenetes lángoszlopot!”

Nem hangos vezetők ők, nem is üres szólamok pufogtatói, hanem a mélyítők, a látók csapata, a megtartók és megerősítők.
Ki a magyar? Jogos kérdés. A válasz fonákságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a kérdés megválaszolására egy ezredév sem volt elegendő. Kultúra és nyelv, identitástudat és nemzettudat elválaszthatatlanok egymástól.
Ady Endre öklével verte az eget:

“Uram… mit ér az ember ha magyar?

Nem kérdezte: ki a magyar? – s azt sem: mi a magyar? Azt akarta tudni, mennyit ér élete, halála annak, akit a sors magyarrá tett, aki anyjától magyar szót tanult, akit emberré ezer év magyar történelme formált. „A szétszóródás előtt” című versében így ír:

„…Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt útonállók új útbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot sem építettük fel.

Ady Endre nem takaródzott hamis álmokba, nem vakította a talmi csillogás, volt bátorsága nyíltan utálni a rossz kormányt, s hatalomért tülekedő, pénzhajhászó siserahadat.
*
A Pártiumban születtem. E csodásan nyugodt, s az ősi földből kiszakított, túrháti rónaságon az ember lelke oly mélyre apadt, oly sekélyessé silányult már, mint a mikolai Fertés-lapos a hosszú, aszályos őszben. Csupán a csillagok üzenetét fürkészve várhattunk valami új üzenetet, új Messiás születését, aki oszlopot épít az ő Istenének az ünneprontó lélekpusztítók legnagyobb bosszantására. Értéknek feltüntetett szellemi nihilben, a lelki impotencia zűrzavaros kavalkádjában semmi keresnivalója sincs a Szent Szellem megszállottjainak. A zsarnokság kikiáltott nagymesterei nem tűrtek- és ma sem tűrnek ellenvéleményt. A távlat, akkor még csupán ideának tűnt, s marad a földhözragadt élet. A kultúrmaterializmus apostolai álruhát öltöttek a jóhiszemű keresők megtévesztésére. De hiába volt minden megtévesztés, félrevezetés, mert csak szellemi kultúra létezik. Teológiát sem lehet Isten nélkül művelni, így a materializmusból sem lehetett, szellem nélkül irodalmat, költészetet megalapozni.
A kultúra Pünkösdje van, ünnepeljünk! Ó, jaj nekünk, ha elvész a nemzetből a kultúra szeretete, az olvasni vágyás szent tudata, ha az örök Templom Építőink feledésbe merülnek, akkor a mi szétszóródásunkat már senki sem tudja megakadályozni. Mert a kultúra forrása és örök léte a becsület és a tisztesség, az Istenes élet, melynek mércéje az összetartozás, a  fejlődés és a haladás.