Mikolai Bertics Mihály honlapja

A TÜKÖRBEN…

20150317_120641Őszülő lelkemet
festik már az árnyak;
a fényráncok hadonászva
vonulnak el szemeim alatt,
felhő-magas falat emelve
két illúzió között.

Öt-hat időlépcsőnyi ordas
ösztönök, nevetőráncokat öltve,
néznek farkasszemet, mióta
összefont veled az Ég.

Ó, nézd! Nem létező démonokkal
vívom az örökös harcot,
lélegzet-visszhangok záporában;
s az ott, a mögöttem lévő
félhomályban, megtört seregem
csatáinak a szétesése.

Béke van! Vagy csak öregszem?
Két szép, gesztenyeszem
ragyog vissza rám s fékezi
bennem a nagy háborút.

Hosszú az út, rőt a naplemente,
s az idő versenyt fut vele;
a fehérre kövült léleknek
több szín kellene,
hogy festhető legyen,
mint az új tavasz,
mint a zöldülést bontó március.

Várj, még ne fuss!
Míg erősen magamba szívom
rózsaillatú felhőidet,
s a kertben kinyílnak
az összes nárciszok,
míg Holdsugár koszorút
fonok lobogó hajadba,
s kitárul előttünk
száz meg száz titok!

Mikolai Bertics Mihály