Mikolai Bertics Mihály honlapja

AZ ÁLOMKERGETŐ

Az álomkergetőÁlmodott. Fényt, teret, életet. Egy napsütésben izzó, piros pipacsfejeket ringató selymes rétet. Ott állt a közepén és egy hamvas, barna, gesztenyeszemű lányt figyelt, aki énekelt, olyan csengő hangon, amilyet még soha nem hallott.

Amikor pedig elhallgatott, elfogyott édes ajkairól az ének, csak a rovarok zaja és a madárszárnyak suhogása zizzent néha. A nap aranyló sugarai nektárként ömlöttek a tájra és bearanyozták fényükkel a lágy szellő ölelésében lengő virágszirmokat. Fent a kéklő ég végtelen hullámain örvös galambok kis csapata vitorlázott; játszadozva a felhőfodrokkal, felröppentek, majd alábuktak, zuhantak, végül újból felemelkedtek.
A gesztenyeszemű lány, a fiúra emelte tekintetét, bársonyarcának két kis gödröcskéje mosollyal telt meg. Felállt, s ahogy a fiúhoz lépett, testének minden porcikájából egyszerre áradt a báj, a szépség, a nőiesség és a varázserő. Meleg tenyerével megsimogatta a kölyökarcút, ujjbegyei nyakába szántottak. A fiú lehunyta szemeit, a lány pedig lassan, nagyon lassan és leheletfinoman megcsókolta.

*

Felébredt, s kinyitotta a szemeit. Az aranyló napsugarak álmosan, törötten szűrődtek át az ablakredőny szűk résein, csíkokra hasogatva a beáramló fényt. Lefordította magáról a takarót, fölült az ágyon, szétszórt gondolatait próbálta összeszedegetni, ébresztgetni, majd az ablakhoz lépett és teljesen fölhúzta a sötétítőt. A redőny recsegve engedelmeskedett, s az üvegeken át látni engedte a mindennapok ruhájába öltözött utcát, várost.
Egykedvűen nézett a reggelente elébe táruló hétköznapi képre. A gyárkéményekre, melyek megállás nélkül pöfékeltek, ontották fekete mérgüket, a sok egyforma falú panelblokkokra, a szürke ablakokra, a mindent elfedő flaszter, betonrengetegre, s az alant mozgó járókelőkre.
Átkozta az ébredés pillanatát, mert ott kellett hagynia azt az álombeli, szép vidéket és vele azt a gyönyörű, gesztenyeszemű lányt. Visszagondolt a folyók kanyarulatára, a víztükörre lehajló füzekre, a rezgőnyárfák susogására, a ragyogásban nyújtózó pipacsmezőkre, az egész kies tájra, a varázslatos ének szélhárfán rezgő dallamára, s önfeledten dúdolni kezdett. Keblét megtöltötte a képzeletbeli világ illata, s ajkai valami édes forróságtól megduzzadtak; az álombeli csók ízét érezte a szájában.
Kiment a mosdóba és remélte, hogy a csap megnyitásakor most valódi patakvíz- és nem valami meglágyított, vegyszeres folyadék fog előzubogni. Ám reménye úgy foszlott szét, mint pókháló az őszi esőben. A cső a meggyötört földszint mélységéből felköhögött, és a megszokott fertőtlenítőszagú, tört-fehér színű, víznek nevezett folyadék csordogálni kezdett.
Aztán megvívta mindennapos harcát a lefolyónyílásokba és a falak repedésébe igyekvő hangyákkal, amelyek addig tort ültek a tegnapi ételmaradék felett. Nem kedvelte őket, de ártani sem tudott volna nekik, inkább megosztotta velük amije volt.
Asztalt terített, s enni kezdett. Közben a tekintete körbejárt. Arra gondolt, hogy igazán még sosem nézte meg, hol lakik. Látta a falakat, a parkettát, a tapétát, a kárpitokat és a vásznakat, érezte a megrekedt levegőt, amint a lélegzetébe szorul, az őt körülvevő lassú elmúlást. A bútorok is némán magukba zárták az évtizedek történetét, titkát, örökös hallgatásukkal már-már fojtogatva az időt. Minden tárgy, ami körülvette, egy letűnt korszak öröksége volt; mementók, amiket megtagadott a pillanatnyi jelen, az ébredés.
Egy fényét vesztett-, ezüst gyertyatartó, egy színehagyott bieder asztalka, körötte szövött vásznú, tömött székek. A falon, két csővezeték között, egy nagybányai festő valamelyik remeke. Az egykor talán színpompás képet már mosottra nyűtte az idő hályogos szeme, s az emberek elmaszatolva fekszenek rajta, a vászon kés ütötte sebeit sebtapaszcsíkok, (kötések) gyógyítják.
Most először érezte, hogy meghal, ha itt marad. Tudta, meg kell keresnie azt a helyet, amiről annyi sokszor álmodott már. Meg kell keresnie egy szebb, s jobb élet reményét, az álmok földi világát, a lélek-virágoztató csodát. Valami ezt súgta neki belülről, valami noszogatta, indulásra késztette, de fogalma sem volt merre induljon, nem ismerte annak a helynek a nevét.
Kezéből letette a falatka ételt, és a szekrényhez ment. Előkereste nagyapja kabátját. Egyetlen emlék, juss, és egyben ereklye volt, ami rámaradt. Ennyit örökölt tőle, miután elvitték egy bizonyos éjjelen valahová, ahonnan soha többé nem térhetett haza. Csak ezt a kabátot küldték vissza egy hivatalos csomagban. Később az apja is ebben halt meg, amikor az ősi hitért és eszmékért szállt síkra megannyi társával. A golyó ütötte lyuk még mindig ott feslett a bal gallér alatt. Fájdalommal gondolt rá, ahogy megérintette, valamint arra is, hogy mindkét megözvegyült asszony mennyire sietett követni urát az ötödik égtájba.
Érezte, többé nincs maradása. Kilépett a megrekedt idők házából és a következő pillanatban már ott állt az utcán, de nem tudta merre menjen.
Aztán elindult, csak úgy… valamerre.
Emberek jöttek vele szembe, rezzenéstelen arccal és semmibe meredt tekintettel. Sok időbe telt mire átvergődött a szembejövőkön, a mindent figyelő-, s lélekbe látó szempárok szúrós tekintetén és átgyűrte magát a kisváros zaján.
Egyre gyorsabban haladt. Elmaradtak mögötte a gépek, a vaskolosszusok. A mindent beborító beton is egyre repedezettebb volt, és az út közepén, a mély repedésekből, a kövek közül, egy-egy napraforgó szökkent szárba, aranykoronája pompázott, mosolygott a napra. Az égi fény pedig biztatóan ragyogott, s terítette be a láthatárt.
A fiú ment tovább. Keblében egyre jobban dobolt valami ismeretlen erő, valami szokatlan vágy.
Ahogy távolodott a házaktól, utcáktól, füvesedni kezdett az út s az egész vidék. Virágok nyíltak, lepkék röpködtek lebegve körülötte. Bokrok, cserjék és fák susogtak a kósza szélben. Madarak zengő füttykoncertje kísérte minden lépését. Még a forgószél is lejjebb-lejjebb szállt, s játszadozni kezdett vele. Incselkedve bújt kabátja alá, fürtjei mögé, majd pajkosan felborzolta a haját és messze röppent, fel, az ég kék óceánján úszkáló felhők közé.
A réten és az erdőn is túl haladva, egy patakhoz ért. Kristályvizében a fénysugarak, mint gondtalan gyermekek úgy pancsoltak, ugrándoztak jókedvűen. Lehajolt inni, és ahogy a friss víz lebugyogott a torkán, az ereiben pezsegni kezdett a vér, tagjaiba új erő költözött. Boldogan indult tovább, egy álombéli dallamot dúdolva. Éjszakára a csillagok alatt vetett fenyőgallyakból ágyat. Édes álmaiban a gesztenyeszemű lányt leste, hogy kézen fogva szaladhasson vele a vérpipacs mezőkön át, a folyóban, a víz fodrát mezítláb csapkodva a parti rekettyék alatt, a vízimalomig.
Mikor felébredt, tovább indult. Kutatta azt a helyet, kereste álmait. Feje felett galambok kergetőztek, szárnyaikat csattogtatva a szélben. Mosolygott, tudta jó úton jár. Fenyők közt, gyalogösvényen haladt. Illatos páfrányok ölén pihenve, azon gondolkodott, merengett, hány szürke esztendő ment el tőle hiába, céltalanul. Milyen értelmetlen volt eddigi élete. Csak a semmittevésről szólt. De most minden új színt kapott; új értelmet nyertek a napok, az órák, a percek és a röpke pillanatok is. Először élte meg ezt az átható érzést.
Egyszer csak énekszót hallott felcsendülni; távolit és gyönyörűségest. Álmaiból már ismerős volt a hang. Fölállt, s elindult arra, amerről a szélszárnyú dallam csengése hallatszott. Egyre hangosabb és tisztább volt az ének, szaporázni kezdte a lépteit. Hamarosan kiért egy gyönyörű rétre. Egy, a számára az álmok világából már ismerős helyre, egy napsugarakban érlelt, piros fejű pipacsokat ringató ligetre. Közepén, egy hagyás-fa alatt, ott ült a gesztenyeszemű lány, hol fehér, hol pedig liliom-kék színben pompázó fátyolban. Gyenge szél fonogatta, lengette sötétbarna haját, miközben játszott a virágok szirmaival, és énekelt. A fiú megtorpant ily bámulatos szépség láttán és csak figyelt. Hirtelen csend lett. Csak a rovarok zaja zizzent néha. A nap sugarai szikraesőként ömlöttek a tájra és bearanyozták a lágy szellő ölelésében lengő virágszirmokat. Fent, az azúr ég végtelen hullámain örvös galambok kis csapata vitorlázott; játszadozva a felhőfodrokkal, felröppentek, majd alábuktak, zuhantak, végül újból felemelkedtek.
A gesztenyeszemű lány felemelte a tekintetét. Meleg-szép szemeiben megszelídült a táj, a nyári nap fénye. A fiú, mint valami másvilági varázstükörben, meglátta önmagát a lány szemében. Most már tudta mi azaz érzés, amit a szívében hordott, amitől pezsgett a vére, ami űzte, s hajtotta álmai felé. Amire mindig vágyott, de aminek a valóságát még gondolni sem merte.
A lány felállt. Gömbölyded keblei meglibbentek a lenge, áttetsző fátyol alatt. A fiú szinte megbénulva nézte. Képtelen volt betelni a női szépség és báj felülmúlhatatlan látványával, amilyet még soha nem tapasztalhatott, nem érezhetett.
A lány felállt, és jött egyenesen felé. Megérintette; éppen úgy, mint az álmaiban. Meleg tenyerével megsimogatta az arcát, ujjbegyei nyakába szántottak.
– Hát megkerestél, kölyökarcú? – kérdezte.
– Meg.
– Tudod ki vagyok?
– Tudom. A szerelem.
A lány lágyan átkarolta, nemlegesen csóválta a fejét, s így szólt:
– Nem. A végzet.
A fiú lehunyta szemeit, szorosan átölelte álombéli kedvesét, a lány pedig lassan, nagyon lassan, és leheletfinoman, mint az álmaiban, megcsókolta.

Mikolai Bertics Mihály