Mikolai Bertics Mihály honlapja

BARANGOLÁS

kökörcsin_x

Kökörcsin

– a Tisza- Szamos közben –

Ragyogó napra ébredtünk, olyanra, amikor a természetkedvelő emberek képtelenek a lakásban, bent maradni. Gondoltuk itt az ideje, hogy ismét barangoljunk egyet a Tisza- Szamos-közben és a testet-lelket megmozgató kikapcsolódásnak szenteljük ezt a szép, derűs napot. Az ezerszínű, gyümölcsillatú szeptember már másodjára csalogat minket erre a gyönyörű tájra.
Nem, nem. Ez még nem a vénasszonyok nyara – az nem szeptemberben van. Esetleg szeptember utolsó hete, de október az igazi időpont. Akkor is lesz még szép, arany napsütéses, békésen hallgató természet, s hulló, sárga-vörös, barna levelek, és libegő ökörnyál a levegőben. Reméljük lesz még jó idő az őszi barangolásokhoz is.
Most még Kisasszony napja előtt vagyunk egy nappal, csillagászatilag nyár van, (szeptember 23-ig).
A hátizsákba útravalókat pakoltunk: szalonnát, kenyeret, bicskát, gyufát, két palack vizet és irány Olcsva. A falu utcái csendesek voltak, az emberek többnyire a kertekben szorgoskodtak. Most van szezonja a szilvaszedésnek és már a korai almák is pirulnak az ágakon. A Szamos partra érve, láttuk, hogy a komp a túloldalon, vagyis az Apáti felőlin pihen. Olyan csendes volt ott, a zavarosan szőke folyó siklásában, hogy már azt hittük valami oknál fogva nem jár és láncra van büntetve. Örömünkre nem így volt – még közelebb érve láttuk, hogy a kezelője is rajta tartózkodik. A járás ideje meg van szabva, amit a környéken élő emberek már jól is-mernek, és átkeléskor ahhoz igazodnak. Kisvártatva autó gurult le a partról, és pár perc múlva már csörrentek is a láncok. A vastag acélsodronyon irányított szerkezet lomhán megmozdult és hagyta, hogy a folyó ereje lassan átsodorja eme oldalra. Kopogott lábunk alatt a komp padlózata, különös érzés volt száraz lábbal a folyón állni és onnan nézni a víztömeg méla mozgását. A fehér oldalkorlátokon piros muskátli virított, s erről nyomban el is neveztük „muskátlis” kompnak. Néhány sima mozdulattal a hatalmas szerkezet átvitt minket a Szamoson és máris Apáti jellegzetes látképe tárult elénk: A kibetonozott, partba mart út mentén felsorakozott, fiatal gyümölcsfák fogadtak. A meggyfák szelíden bólogattak, ágaikról már az utolsó szem gyümölcsöt is rég leszedegették a madarak, de a szilvafák illatosan kínálták a teljében érő szemeket. Ki bírná azt megállni – ember fia – hogy ne vegyen belőle? Mire a töltésre fel-értünk legalább három félét-, illatosabbnál illatosabbat is megkóstolhattunk. A töltésről, a kertek alján át ellátni a faluba, melynek magaslatát kecses templomtorony uralja, s egyben tudtára adja az idetévedő vándornak, hogy e gyönyörű tájat istenfélő, jó lelkű emberek lakják. Meglátszik ez a rendezett portákon, a kerítéseken is roskadó gyümölcsökön és a „Jó napot adjon Isten!” fogadáson is. A kertek alatt elívelő Szamos-gáton haladtunk tovább, csak úgy tisztes távolról meglesve a falucska csendes életét. Hangos kormoránkolónia zúgott el felettünk. Csak ők tudják miért, de nagyon kedvelik a két folyó torkolatának vidékét. Legutoljára is, amikor erre jártunk, csapatokban szálltak el, vagy hangos keringőt jártak a folyó felett.
1,5-2 km séta után értük el a Tisza gátját, pontosabban azt a pontot, ahol a két folyó gátja összeér. – Ez itt a Tisza- Szamos köz csücske –jegyeztük meg. Utunkat a Tisza baloldali gátján folytattuk, a folyóval szemben, Kisar felé. Ezen a részen a gát koronája még füves – igen kellemes rajta a gyalogolás, a séta. Különös volt számunkra, hogy még a folyó oldali árterületen is takaros kerteket, főleg gyümölcsösöket láttunk. A töltés mindenhol szépen gondozott, a korábban lekaszált fű körbálákba sodorva díszelgett a palást két oldalán. Egy kis séta (kb. 1 km) után elértünk a gátőr házhoz, vagyis a Túr zsiliphez. Ez az a pont ahol az Öreg Túr legdélebbi ága valamikor szabadon ömlött a Tiszába. Ma már egy modern zsilip vezeti be a kis folyót nagy testvére keblére. A töltés koronája is megváltozik ettől  a helytől. A füvet sima aszfalt csík váltja fel és látványos tábla hirdeti, hogy ettől a ponttól a nemzetközi Euro Velo kerékpárutak egyikén járunk a Fehérgyarmati kistérség területén. Vetünk egy pillantást az útjelző táblákra és kissé meglepődve olvassuk, hogy „Kisar 14 km”. Őszintén szólva kevesebbnek képzeltük ezt a távot, de ennek ellenére sem jut eszünkbe visszatérni, vagy feladni.
– Szép nagy séta lesz – jegyeztük meg a párommal és kicsit nyújtottunk a lépéseken.

árnyék

Árnyékunk egyre nőtt…

Előző évben, amikor erre jártunk, őszi kökörcsinek nyíltak a töltésoldalon. Alig vártuk, hogy ismét elérjük azt a helyet és viszontláthassuk a hosszú őszt jelző kis hírnököket. Nem csalódtunk, mert hamarosan találtunk is egyet. Igaz, tavaly nagyon sok volt belőlük ezen a helyen, de lehet, hogy most valamivel korábban jöttünk s még nem nyíltak ki, vagy a második kaszálás (amelynek a nyomait láttuk a gáton, végig) nem igazán kedvezett az apró virágoknak. Kis idő múlva elértük a falu (Apáti) kedvelt lapályát. Lesétáltunk a folyópartra és ismételten – már sokadszorra is – egyetértésben megállapítottuk, hogy nekünk a Tisza mindig nagyon szép.

híd

Híd a Tiszán – Tivadar és Kisar között

Utunk tovább kanyargott velünk; hol a gyönyörű ártéri erdők, hol pedig a táj szépsége kötötte le a figyelmünket. A nap még mindig tűzött, ezért árnyas helyen választottunk rövid pihenőt. Jelentősen könnyítettünk a hátizsákunkon és folytattuk az utat. Közben árnyékunk (a flaszter-re vetítve) egyre nőtt. A nap lemenőben volt mire közel 20 km kellemes „séta” után, Kisarban megpillantottuk a hidat. Vasszerkezete szinte izzott a vöröslő napfényben. Autók suhantak mellettünk át, miközben ballagtunk a tivadari oldalra. Megérkeztünk – ismét csodálatos napunk volt, nyugtáztuk egyetértésben.

Mikolai Bertics Mihály