Mikolai Bertics Mihály honlapja

BARÁTNŐK

barátnők 01A kisváros éppen a késődélutáni virágillattok áradatában zsibongott, amit a májusi szél lengése kavart a kertek felől, a szépen gondozott-, tarkálló virágágyások felől, valamint a folyók ölelkezésében suhogó ártéri rezgőnyárfák-, vadszőlőindás iharok- és olajfüzek felől. A nap még fönt ragyogott a nyugati horizonton. Mintha halogatná a búcsúzkodást és az égitestek szigorú rendje által meghatározott lenyugvása előtt be nem telhetne a látvánnyal, tovább gyönyörködne ő is a természet újraéledésében, a házakból kicsalogatott gyermekek és felnőttek mosolyában. Aranyló sugarainak simogatásában kavargott minden.
A főutcán, pontosabban a korzó elején egy elegáns autó surrant a gyalogjáró széléhez. Ízlésesen öltözött, fiatal hölgy szállt ki belőle, akinek kecses termetét a drága ruha sem tudta elrejteni. Éppen be akart lépni a közelben lévő ékszerboltba, amikor szembe jött vele egy másik fiatal hölgy, szintén igen elegáns és ápolt, de azért mégis más; kicsit szerényebb, kevésbé modern és talán nem annyira bájos.
– Anna! Kovács Anna! – kiáltotta meglepetten az autóból kiszálló hölgy.
– Ó, Klárika! Csakhogy ismét látlak! Semmit sem változtál! De mégis, mert most még csinosabb vagy, mint bármikor! – válaszolt ovációkkal a szembe jövő szerény szépség.
– De te is megváltoztál ám kedves Annuskám. Úgy örülök, hogy viszontlátlak! El sem képzeled, milyen sokat gondolok rád és iskolás éveinkre! Tudod, amikor segítettél nekem azokat a gyakorlatokat írni?! Istenem, milyen rég volt már mindez, s én mégis úgy gondolok rá, mintha tegnap történt volna. Bizonyára van már tíz-, tizenkét esztendeje is annak, hogy utoljára találkoztunk. Mi van veled kedves Annácska? Úgy hallottam férjhez mentél.
– Igen, a Kerekes Karcsinak-, annak a jómódú meláknak a felesége vagyok, aki előttünk járt egy évvel és akkoriban a Szabó Ildinek csapta nagyon a szelet. Két évvel azután, hogy az iskolát elvégeztük, mentem hozzá. Birtokunk van az Alföldön és többnyire ott élünk. A férjem gazdálkodik, én a háztartást vezetem. Sok barátunk van és mindig sok vendég jár hozzánk. A férfiak vadászgatnak, iszogatnak, kártyázgatnak mi hölgyek meg jókat bulizunk, pletykálunk.
– És boldog vagy Anna?
– Nagyon! Nem mondhatnám ugyan, hogy mindig mulatságos az életem, de sokat olvasok, zongorázom és a férjem munkája is érdekel. Minden évben elmegyünk együtt valahova: Párizsba, Görögországba, Rómába, Spanyolországba, stb. töltünk két-három hetet. Éppen tegnap érkeztünk meg Svájcból – síelni voltunk az Alpokban. Most pedig vacsorázni megyünk, itt találkozom Károllyal az Aranycsipkében. Szóval, odafelé mentem, amikor megszólítottál. Nahát, mennyire örülök, hogy találkoztunk! Milyen ostoba dolog, hogy így elszakadtunk egymástól, mikor olyan jó barátnők voltunk! Nos, mesélj te is magadról kedves Klárikám! Hol élsz, mit csinálsz, mi lett belőled? Bizonyára férjhez mentél te is azóta.
– Nem – felelte Klára pillanatnyi csend után. – Jaj, Annuskám kedvesem – folytatta hirtelen gondolatot váltva – úgy örülök, hogy látlak és nem vagy elfogult ma sem, hanem éppen olyan okos, nemes és szerény teremtés vagy, mint azelőtt.
– Szóval, még nem vagy férjnél? – firtatta korábbi kérdését Anna.
– Hát, tudod… én még nem mentem férjhez… Vagyis nem egészen… Ő nagyon bájos ember… Igen előkelő pozíciója-, ha úgy tetszik státusza van a szórakoztatóiparban… Később majd feleségül vesz… Ja’, a színházi nevem…
– Ah, tehát színésznő lettél?! – vágott közbe Anna.
– Igen. Sőt a párizsi Music Hallban is föllépek olykor. Egyébként azt hiszem mostanában ez minden művész álma. …Szóval a színházi nevem Klarissa.
– Mit nem mondasz Kőműves Klári? Hogy te lennél az (vagyis az én legkedvesebb barátnőm) a bizonyos Klarissa, akiről olyan sokat írnak mostanában az újságok? Gyakran hallottam rólad, sőt, láttalak képeken és nem ismertem rád! De, hogy is gondolhattam volna erre? Hiszen akkoriban sohasem említetted, hogy színésznő akarsz lenni.
– Hát tudod Annuskám, a családomat jelentős anyagi veszteség érte. Nem akartam szűkölködni…, meg aztán kiderült, hogy tehetségem is van…, szóval így történt.
– Milyen pompás életed lehet!
– No, nem mindig kedvesem! Ha az ember lánya el akar valamit érni ezen a pályán, hát nagyon sokat kell ám dolgoznia. Az biztos, hogy aztán meg is van az eredménye.
– És filmezel is? Ha visszagondolok, hogy együtt nőttünk föl. Persze akkor még nem is sejthettem, hogy én egy kis falusi fészekben fogok eltemetkezni, te pedig híres művésznő le-szel, a folyton ünnepelt Klarissa… Áh, milyen mozgalmasnak képzelem a te életedet…
– Mozgalmasnak? Hát igen kedves Annuskám: próba, próba, próba!
– És azon kívül? Úgy értem, mármint a magánéletben.
– Vagy úgy: a barátommal? Hát Annuskám, róla csak azt mondhatom, hogy nagyszerű ember, hogy nagyon elkényeztet és nem lehet olyan kívánságom, amit ne teljesítene. De el sem képzelnéd, milyen otthonülő ember… És én is… Talán fogalmad sincs róla, milyen kimondhatatlanul boldog vagyok, mikor nyugodtan otthon ülhetünk kettesben…
Anna előbb hitetlenül mosolygott, majd megkérdezte:
– És semmi más flörtöd nincs?
– Semmi az égadta világon, elhiheted! – válaszolta határozottan Klára. – Én így vagyok boldog. Nem kívánok semmiféle bonyodalmat.
– Áh, éppen itt jön a férjem – szólt közbe Anna. – Majd bemutatom és velünk jössz vacsorázni. Mennyire örülök, hogy összetalálkoztunk! Jöjj drágám…
Kerekes Károly negyven év körüli-, jó megjelenésű-, szép arcú férfi, udvariasan meghajolt és bemutatkozott.
– Ez itt Kőműves Klárika, barátnőm – mondta Anna – akiről olyan sokat beszéltem neked. Képzeld ő a híres Klarissa, a mostanában annyi sokat ünnepelt művésznő, és aki a párizsi Music Hallban is föllép…
Vacsora közben a két hölgy előszedegette leánykori emlékeit, Károly pedig nagy odafigyeléssel hallgatta őket. Anna közben a férjét is figyelte – pontosabban szemmel tartotta – mert számára úgy tűnt, mintha Kerekes úr nem éppen platonikus érdeklődéssel nézné a szépséges Klárát, vagyis Klarissa művésznőt.
Hirtelen végigvillámlott szívén a féltékenység. Nagy fájdalmat érzett és bánni kezdte, hogy összetalálkozott ezzel a csábító-, színpadi hódító eszközökben és módszerekben oly gazdag-, s a híresség varázsától ragyogó nővel. Még inkább bánta már, hogy meghívta magukkal vacsorázni is. Nagyon össze kellett szednie a lelki erejét, hogy szeretetreméltó tudjon maradni, míg barátnője vidáman és minden kacérság nélkül tréfálkozott vele és Károllyal…
– Most azonban mennem kell! Köszönöm a meghívást! – állott föl az asztaltól Klára kisasszony. – Nagyon örülök, hogy végre ismét találkozhattunk, drága Annuskám! Annak pedig különösen, hogy a kedves férjed társaságát is élvezhettem. Remélem még találkozhatunk és viszonozhatom a meghívást, hiszen egy kis időt itthon töltök a szüleimnél. Volnál szíves holnap fölhívni? Jaj de buta vagyok, írd fel a telefonszámomat: 06 50 177 551.
Ezzel elbúcsúzott, s az ajtó felé indult.
Kerekes úr őszinte bámulattal követte Klára minden mozgását, s nézett utána míg az elegáns hölgy el nem tűnt a tekintete elől.
– A barátnőd elragadó teremtés! – mondta Annának becsületes és őszinte lelkesedéssel, minden hátsó gondolat nélkül.
– Annyira tetszik neked? – kérdezett vissza nagy meglepetésére csattanósan és kesernyés hangon a felesége.
– Nagyon tetszik. Bájos, okos, egyszerű, jó modorú, perfekt úri nő… Látván őt, azon tűnődöm, hogy még most is vannak tökfilkók, akik ragaszkodnak mindahhoz a hazugságokhoz, amiket a színésznőkről kitalálnak. Csak Klára kisasszonyt kell megnézni, hogy az ember képzelete tisztába jöjjön…
– Azt hiszed? – lobbant szavakra Anna. – Bámulatos, hogy a legokosabb embert is mennyire megtéveszthetik a külsőségek! Ó te szegény Károlyom, hiszen Klárika nem más, mint egy kokotte…
– Mit akarsz ezzel mondani? – csodálkozott fel Kerekes úr.
– Ezt nem lehet többféleképpen érteni – replikázott Anna. – Ha tudnád, mi mindent mondott el nekem az életéből, mielőtt te megjöttél! Három gazdag barátja van, akik kitartják és természetesen mindegyik azt hiszi, hogy ő az egyetlen.
– Mi a manó! Három egyszerre?! – fakadt ki Károlyból lelepleződés fanyar nevetése.
– Igen – erősítette meg Anna tényszerűen, majd folytatta – azon kívül egy hivatásos táncos –  van olyan korú lovagja is, aki a fia lehetne… Tizennyolc esztendős…
Fölháborító!
– Jó dolga lehet annak a tacskónak! – állapította meg Károly.
– Vele volt most is, az autóján – folytatta Anna a féktelen hazudozást. – De nekem csak messziről mutatta meg. Míg ő velünk vacsorázott, az a fiú az utcán várakozott, mint egy lakáj… Nagyon „gusztusos” dolgok ezek, mondhatom… És, …Klára más dolgokat is elmondott még érkezésed előtt… Hogy a leglehetetlenebb helyiségekbe szokott eljárni…
– Hát akkor mi a csudának hoztad ide!? – fakadt ki Kerekes úr.
– Kényszerhelyzetben voltam. Ő kért rá. Téged pedig most figyelmeztetlek, miféle teremtés ez a fehércseléd. Elég kínos volt számomra, hogy egy asztalnál kellett ülnöm vele s, hogy téged nem kímélhettelek meg a társaságától. Holnap természetesen nem hívom föl. Elég volt belőle ennyi. Mindenki minket nézett míg ő itt volt.
Anna most elhallgatott. Meg volt győződve felőle, hogy végképpen megutáltatta Klárát a férjével. Károly is úgy tett, mintha végképp meglenne győzve a színésznők velejükig való romlottságáról és teljesen jóváhagyná Anna ítéletét. Egyetlen szóval sem árulta el, hogy e nélkül a leleplezés nélkül, amelynek minden szavát elhitte, sohase mert volna a szépséges Klárához közeledni, most pedig…
…Az asztal alatt észrevétlenül fölírta a telefonszámot: 06 50 177 551 és zakója zsebébe csúsztatta a szalvétasarkából letépett kis papír fecnit.

Mikolai Bertics Mihály – Galagonya / 7. old.